Az összeállás pillanata – Hatvani multifunkcionális sport- és rendezvénycsarnok

Rendszerré összeálló vonalak és gondolatok vagy épp ellenkezőleg, belső impulzusoktól szétfeszített, megbomló struktúra, amit saját gravitációja tart össze? Bármelyik megfejtést is választjuk, Ferencz Marcel és Détári György vezető tervezők új hatvani Kézilabdacsarnoka egy folyamat során megragadott pillanatképként áll előttünk.

Az épület koncepciója akkor lesz világos, ha térben és időben is értelmezzük. 2012-ben indult a gondolkodás az Óhatvan és Újhatvan közé ékelődő avuló rozsdaövezet sorsáról, illetve az oda építendő kézilabdacsarnokról. Az akkori főépítész, Filip Frigyes kérésére a Napur Architect tervezői az egész területre masterplant készítettek, amely egy raszterrendszerbe foglalja azt, sakktáblaszerűen zöld területeket, kulturális, sport és kereskedelmi funkciókat befogadva. Hosszú távú és összetett stratégia ez, mely infrastrukturális és városépítészeti problémákat is kezel. A két városrész közt egy olyan zóna, amely többé nem elválasztja, hanem összeköti azokat.

Ennek a nagyobb egésznek az első elemeként tervezték meg a kézilabdacsarnokot. Koncepciójával fordult a tervezők érdeklődése a gondolati térben lassan testet öltő épület víziója felé, amely „dinamikus állóképként" jelenik meg.

Hatvanban racionális és megvalósítható megoldásokra volt szükség. Szomszédságában százéves ipari épületek állnak, melyek mellé új rétegként helyeződik a mai indusztriális építészet vonásait magán viselő sportlétesítmény. Az ipari jelleg és a városi szituáció feszültségét oldja fel a kéthéjú kialakítás. Az épület termikus burka és elsődleges szerkezeti rendszere egyszerű csarnokként állt elő. Megnyitásai a funkciót követik, kivitelezése és fenntartása egyaránt hatékony. Élénk piros színe a mozgás, a sportmérkőzések energiáját, tüzét jeleníti meg. Kontrasztként szolgál a másodlagos borítás, az áttört zártszelvény-váz hálózata. Pajzsként tartja maga elé a síkból kimozdított hullámlemez „paneleket", amelyek pixelszerűen sűrűsödnek és ritkulnak, kiterjesztve az egyszerű kubus határait. Emellett árnyékolóként, de a bejáratok kiemelésére is ezek az elemek szolgálnak. Színük fehér: a tökéletesség és a lehetőségek színe, de a játék tisztaságára is emlékeztethet. Térbeli kimozdításuk különösen esti világításnál válik izgalmassá, amikor a páncélzat hasadékain keresztül valósággal felizzik az épület, akár a kőzetlemezen hasadékain át a láva. A város kelet-nyugati irányú tengelyén, a vasúti felüljárón suhanó számára az otthon meleg fénye ez: viszonyítási pont, landmark, amely beépül a település identitásába.

Alaprajzi értelemben egyszerű, funkcionális képletet követtek a tervezők. Tágas előcsarnok fogadja a belépőt, két végén a vendéglátáshoz szükséges infrastruktúra és a függőleges közlekedők találhatók. Három nagy blokkban, illetve az emeleti területeken csoportosulnak a kiszolgáló funkciók. Ezek tömegei átellenes oldalukon egyben a csarnoktér lelátóit is magukhoz rendezik, két sávban közlekedőutat hagyva a szektorok közt. Szigorú rendezettség jellemzi tehát, miközben a külső játékossága folytatódik az enteriőrben is, feloldva a csarnok puritán jellegét. A fogadótér álmennyezetén megismétlődik a négyzethálós struktúra, fehér, piros, kék és világító mezőkkel – akár egy Mondrian-átirat. Ahogyan a külső panelek, úgy ezek sem válnak tömörré azonban: a tartóváz kijelöli ugyan a mennyezeti síkot, de a színes panelek közt újabb rétegként áttűnnek a gépészeti szerelvények, a struktúra éppoly levegős, mint az épületet ölelő armatúra. Az előcsarnokban feltűnő kék szín a pályán is visszaköszön. Ami kint, a zöld környezetben épp eléggé figyelemfelkeltő: a fehér-piros színpár, odabent újrarendeződik, s az előbbi (illetve a nyersbeton) semlegességét a vörös-kék kontraszt élénkíti fel.

Még nyitott kérdés, megvalósul-e a területre készített masterplan vagy a csarnok egyedüli lenyomata marad a nagyívű elképzeléseknek, s a környezetrendezés más irányt vesz? A házon alkalmazott gondolatiság és megoldások érvényesek maradnak persze az utóbbi esetben is. Ugyanakkor a városépítészeti koncepciótól a belsőépítészetig végigvonuló sakktáblaszerű raszterezettség, a történeti környezetben megjelenő újabb és újabb rétegek ideája olyan egységes élményt jelentene a látogatónak, ami ritkán jön létre. Az mindenesetre biztos, ha Hatvan új kézilabdacsarnokának tervezőin múlik, a labda egy percig sem áll a kezdőkörben.

Mizsei Anett

Szerk.: Winkler Márk