Bátorság és áldozat — a 3h inter-aktusának megnyitása

Csillag Katalin + Gunther Zsolt / a 3h építésziroda kiállítása április 6-ig látható az N&n galériában.Varga Mátyás megnyitó szövege

 

---

Amikor a megnyitóra készültem, két szál is kínálkozott, hogy elinduljak. Próbáltam hol az egyik, hol a másik mellett kitartani, de aztán rájöttem, hogy a kettő együtt (vagyis éppen valamiféle inter-aktus) fogja kitenni, amit Csillag Katalin és Gunther Zsolt kiállítása kapcsán el szeretnék mondani.

Lássuk előbb a két szálat:
Legyen az első az a puszta régészeti tény, hogy Egyiptomban és (Kr. e. 4. évezredtől) már Kánanánban is szokás volt a ház építésekor, pontosabban az alapkő letételekor áldozatot bemutatni. Nem egyszer embert is áldoztak annak érdekében, hogy elűzzék a gonosz szellemeket és megnyerjék az elköltözöttek (holtak) lelkét: vegyék oltalmukba az újonnan épülő házat.¹

A másik szál az a közelmúltbeli szociológiai (vagy ál-szociológiai) kísérlet, amelynek keretében a világ egyik leghíresebb hegedűművészét, az amerikai Joshua Bellt egy hideg januári reggelen mint utcai hegedűst kiállították valamelyik washingtoni metróállomásra. A művész vagyont érő Stradivariján Bach szólószonátáiból és partítáiból játszott 45 percen keresztül. Ez alatt az idő alatt mindössze hat ember állt meg zenét hallgatni, nagyjából húszan adtak pénzt úgy, hogy közben le sem lassítottak. Összesen 32 dollár gyűlt össze. ² (Az utóbbi történet meglehetősen egyszerű – vagy talán még inkább: együgyű – tanulsága, amit a kísérletet rendező Washington Post le akart vonni, ez esetben elhanyagolható.)

Csillag Katalin és Gunther Zsolt épületeit nézve és – e kiállítás lehetőségeinek hála: – együtt nézve azt, ami térben, időben (és tegyük hozzá: megvalósulásban) távoli, az az érzésem, hogy szinte mindegyik mögött van áldozat, és van szabadság.

Két olyan alkotó munkáit láthatjuk, akik örömüket lelik abban, hogy kizökkentsék magukat és egymást a megszokott kerékvágásból. Épületeik koherenciáját nem bizonyos elemek vagy megoldások ismétlődése adja, hanem a szinte minden alkalommal nulláról (vagy majdnem nulláról) felépített gondolati és esztétikai reflektáltság. Terveik, elgondolásaik antropológiai eleme nagyon erős. Mégpedig egy olyan antropológiával dolgoznak, ami minden esetben az ember szabadságából indul ki.

Itt jut eszembe Joshua Bell hegedűjátéka azon a hideg januári reggelen a washingtoni metróban. Pontosabban: hogy mennyire szép volna, ha az, amit ő ott egy kísérlet keretében megcsinált, valamennyire természetes lehetne. Ha a művészet nem tűnne el a múzeumok, koncerttermek és csak belülről nyitható ajtóval felszerelt műkereskedések világában. Azon is gondolkoztam, hogy lényegében az építészet az egyetlen, ahol az ilyenfajta visszahúzódás lehetősége nem is adatik meg. (Bár éppen egy építészeti kiállítás megnyitóján vagyunk, de mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy az épületeknek nem ez a természetes létmódjuk, nem a kiállítóterem, hanem a város, falu, a táj.)

A 3h iroda munkái az emberről szólnak úgy, hogy az alkotók radikálisan távoltartják magukat mind a közhelyes beszéd burkolt hatalmi játszmáitól, mind pedig a „már-tudott" esztétitizáló újrafogalmazásától. Legjobb munkáikban (és itt most éppen azokat láthatjuk) jelen van a már említett áldozat gazdagító küzdelme, amely – éppen a szabadság jegyében – úgy teremti meg a maga antropológiai alapállását, hogy az szinte mindig kihívást jelent megrendelő, használó és néző számára egyaránt. Törekvéseiket az teszi különösen figyelemreméltóvá, hogy ez a kihívás soha nem párosul sem agresszivitással, sem lesajnálással, sem ítélkezéssel, sem pedig kioktatással.

Az építész nem engedheti meg magának, hogy az épületet múzeumba vagy magángyűjteménybe rejtse, a használók ízlésének és érzékenységének sokféleségével kénytelen számolni. Az építészet nem menekülhet az elől, hogy „leghumanizáltabb" terei is értetlenséget váltsanak ki a nagyközönség körében. Valójában ez adja e művészet megejtő komplexitását számomra. Hogy csak néhány példát mondjak: nem lehet didaktikus, de mégis hosszú távon gondolkozik (mint minden nevelés); az információs és ipari technológiák sokrétűségét használja, mégis a tér és anyag, tömeg és felület, szín és akusztika archaikus kategóriáira vezet vissza szinte mindent; művészet, de egyrészt folyton arra kényszerül, hogy (a többi művészeti ág irányába) átlépje saját határait, másrészt pedig szükségszerűen kikerül azok közül a zárt szakmai keretek közül, ahol igazában a legtöbb irodalmi, zenei vagy képzőművészeti alkotás érdemi recepciója zajlik.

És van még valami: az épület eredendő rituális megjelöltsége nem csak a szakrális funkciónál kell hogy érvényre jusson, hanem szinte mindenütt. Így van ez akkor is, ha a díszítés helyett elsődlegesnek tekintett anyagszerűség, az arányok és felületek gazdagsága még az egyházi megrendelők számára sem evidens módon közvetíti a rituális tartalmat, mert ez jobbára csak egyfajta elmélyült (meditatív) viszonyban szület(het)ne meg. Úgy sejtem, hogy az alkotók messzemenően tudatában vannak: az agóraként kinyitott, vagy a decentralizált tér egyszersmind az eltévedésnek, rongálásnak és rombolásnak kitett tér is, amelynek csak akkor van értelme, ha tudatos – vagy leaglább érzékeny – használókkal számol. És az is nyilvánvaló, hogy az itt látható tervekben megjelenő gondolati és esztétikai reflektáltság nem a mindenáron való újszerűség manifesztumaként értendő, hiszen szükségszerűen párbeszédet folytat korábbi korok értékes és/vagy kevésbé értékes örökségével: szüntelenül értékel és átértékel (gondolkjunk csak pl. a hagyományos vidéki településstruktúra morfológiájának inspiratív szerepére).

Valakitől egyszer azt hallottam, hogy érték születéséhez két dolog egyidejű jelenlétére van szükség: bátorságra és áldozatra. És ezzel vissza is kanyarodnék a korábban mondottakhoz: az áldozat sokrétű jelenléte talán nem kérdéses ebben a poétikában, hiszen ott van az alkotási folyamat korai szakaszában ugyanúgy, mint az épület utóéletében. A bátorság pedig számomra mindenekelőtt annak a szinonímája, hogy Csillag Katalin és Gunther Zsolt tervei a jövőnek szólnak: egy olyan embernek és egy olyan társadalomnak, ami nem a koncentrikusan épülő lakóparkok világára készül.

Varga Mátyás osb; fotó: vm

Elhangzott a 3h / Csillag Katalin + Gunther Zsolt inter-aktus című kiállításának megnyitóján az N&n galériában március 18-án

 

---

¹ V.ö. Herbert Haag: Bibliai lexikon, Szent István Társulat, Bp., 1989 („építési áldozat" szócikk) A kánaáni szokásról a Megiddóban, Tanachban, Gézerben, Joppéban felszínre került leletek tanúskodnak.

² http://www.youtube.com/watch?v=hnOPu0_YWhw