Buda organikus központja, a Széll Kálmán tér – I. rész

A Széll Kálmán tér és környéke Buda egyik, ha nem a legforgalmasabb központja, mára a közlekedés mellett kereskedelemmel, szabadidős lehetőségekkel. Átzúgtak rajta a történelem viharai, kapott új külcsínt, de fejlődése inkább spontán folyamat, mintsem tudatos tervezés eredménye. Honnan indul a Széll Kálmán tér története? Bán Dávid írása.

„A Moszkván vártuk a bulicímeket minden szombat este. Itt volt mindenki a környékről, aki kicsit is jó fejnek gondolta magát." – nyitja bevezető monológjával Petya, Török Ferenc 2001-ben bemutatott nagysikerű vizsgafilmjét, a Moszkva teret. A film nyilván ellép a térről – eljut egészen Párizsig –, de a történet szimbolikus középpontja a sokszínű, sokak által különböző módon megélt „Moszkva". A szórakoztató történet ugyan sokat árul el a rendszerváltásról, az akkori bulikról, stiklikről, minezt pedig az ominózus 1989-es érettségi botránnyal megfejelve, de megmarad egy kedélyes, főleg az érintett korosztály számára nosztalgikusan ható vígjátéknál. Nyilván nem ad szociográfiai elemzést a térről, annak életéről, „lakóiról", de Török jól megragadja, hogy a mai Széll Kálmán, akkori Moszkva tér és környéke központi szerepet játszik Buda életében, így egyfajta origója, szimbóluma is az adott időszaknak is.

Török Ferenc a film végén keserűen szóló főhős zárómonológjában az 1989-es csalamádés hamburgert állítja kontrasztba a mai „mekissel", de a végső üzenet akkor az volt, hogy söpörhet át új rendszer, új világ, a Moszkva tér mindig megmarad hatalmas forrasztótégelynek: nappal nagy tömegek mozgatására alkalmas közlekedési csomópont, este találkozóhely, amelyre rárakódik az ilyen jellegű térségek minden társadalmi nyűgje, sokrétűsége. Itt minden párt egymás mellé állítja standját, hogy korteskedjen, középen hittérítő zenél és tört magyarsággal közvetíti Isten útmutatását, a zugokban megbújó hajléktalanok, perig a tér tényleges lakói. Körülöttük pedig percenként zötyögnek el a villamosok, indulnak buszok, vagy önti ki középről a tömegeket a metrókijárat.

A mai Széll Kálmán tér vidékét földrajzi szempontból a sors is csomópontnak teremtetette. Feltételezések szerint már a középkorban útkereszteződés volt a területen, amelyre dél felől nyílt a török időben elpusztult Logod falu kapuja. Számos korabeli térképet megnézve már igen régóta kirajzolódik a Vár északi csücskéhez kapcsolódó, jellegzetes háromszög forma, a mai térfalak elődje. A térség folyosót nyitott a Vár felől a Budai hegyek, valamint a Rózsadomb előterében az Országúton keresztül Óbuda és a Dunántúl, majd Bécs irányába, dél felé pedig az idővel kialakult Krisztinavárossal teremtett kapcsolatot. Ezen a részen a tudatos városfejlődés azonban jóval később indult meg, mint a pesti oldalon. Magának a térnek a fejlődését is inkább jellemzik a spontán történő, mint a felüliről elképzelt változások.

A Vár elegáns negyede nem csak fizikailag emelkedett ki az alatta meghúzódó Víziváros ipari, kereskedelmi, katonai központjából, vagy a Tabán kiskocsmákkal tarkított üde színfoltjából – amit az 1810-es tűzvész ugyan valamelyest megtépázott, de az 1930-as években történt lerombolásáig tartotta bohém és kétes hangulatát. A 18. század végétől, az Ördög-árok helyenkénti beboltozásával és a Vérmező szabályozásával kezdődött el Krisztinaváros fokozatos kiépülése a korábbi mezőgazdasági területeken. A Vár északi részén korábban a ferencesek kertje húzódott, de megszűnése után a terület sokáig beépítetlen maradt. Ekkor a dinamikusan fejlődő Krisztinaváros és a sűrűn beépített Víziváros északinyugati szélén kirajzolódó háromszögelés jelentette a bel- és külterület határát. Ezen már kívül esett az 1729 óta a város tulajdonát képző Stadtmeyer Hof, azaz Városmajor, ahol a városvezetésnek komoly elképzelései voltak állattenyésztő telepektől kezdve sör- és borkiméréseken keresztül a majorsági épületben elhelyezendő kórházig. A „város-majorjának" elnevezett tervekből akkor nem valósult meg semmi, majd kertészeknek adták bérbe a földet. A 19. században már városszéli sétákra, idővel majálisok megtartására alkalmas parkként működött, majd a szélén megjelentek az első villák. A század folyamán, a megindult urbanizáció következtében a tehetősebb polgárok szívesen építettek maguknak nyári villákat, csendes menedékeket a Svábhelyen, amely egyre népszerűbbé vált és jelentős változásokon esett át. 1868-tól már lóvasúton lehetett elérni a Zugligetet – két évvel később megépült a Szépilona kocsiszín is –, 1874-ben pedig, egy év építkezés után a Városmajor nyugati széléről, az „Ecce Homo" rétről indult el a Svábhelyre tartó, svájci tervek alapján elkészült Budai Svábhegyi Vasút, azaz a fogaskerekű vasút.

Visszatérve a mai Széll Kálmán térségére, míg a későbbi Városmajor helyén, II. József rendeletére már 1783-ban elkezdődött a rendezett közpark építése. Annak sarkában, a mai nagyforgalmú csomópont helyén még a 19. század legvégéig üzemelt az az agyagbánya és a hozzá kapcsolódó téglavető, amely jelentős szerepet játszott a török hódoltság utáni budai építkezések alapanyagellátásában. Ahogy Simonovics Ildikó és Maczó Balázs, a 2016-os #moszkvater kiállítás kurátorai fogalmaztak: „A terület sorsát hosszú évtizedekre a szükségszerűség, a város renoválása határozta meg." Ekkor még nem itt, hanem a szomszédos térségen, a Johannes Platz-on alakult ki jelentős városi gócpont. Az 1879 óta Széna tér néven ismert terület a Víziváros beépített részének határát képezte – korábban itt húzódott a városrész északi városfala –, körülötte több katonai objektummal, s ezen ment keresztül a már említett Országút, de ide torkollott be több, ma is használt útvonal a Duna, a Vár vagy a Rézmál felé. A tér északi oldalán a 18. század elején pestiskórház nyílt, amely később egyetemi gyakorlókórházként működött, majd 1820-ban szegényházzal bővült és alakult át a Szent János Kórházzá, amit végül 1949-ban bontottak le. Emellett egy Nepomuki Szent Jánosnak ajánlott kis kápolna is épült a 18. század közepén. A tértől északnyugati irányban jött létre a Budai Lövészegylet 1696-ban – ennek emlékét őrzi nevében a Lövőház utca – amelyhez a 18. században további funkciók: kocsmák, éttermek, kuglizó is kapcsolódtak. A 19. század legvégén a téren Légszesz gyár, Szekerészeti laktanya, mellette hírhedt katonai börtön működött, amely utóbbi minden rezsimet kiszolgálva kivégzőhelyként is funkcionált. 1918-ban nyílt meg a Csalogány utca-Hattyú utca által közrefogott területen a Budai Apolló korabeli filmpalota. Az egy időben a város legexkluzívabbjaként számontartott, 850 férőhelyes mozit Makray Teofil saját telkén építette, és1944-ig működött. A II. világháborúban jelentős sérüléseket szenvedett épületet 1948-ban lebontották, ma benzinkút és játszótér áll a helyén.

A mai Széll Kálmán tér területén 1892-ig tartott az agyagbányászat, s az innen bőszen kitermelt anyag helyén egyre tekintélyesebb gödör képződött, így a századforduló köznyelve előszeretettel említette „gödörként" az egyébként név nélküli, de a közlekedés szempontjából egyre fontosabb teret. A Zugligetbe menő lóvasutat 1896-ban villamosították, külső végállomásán a budai villákhoz szépen igazodó, faszerkezetes pavilon épült (az 58-as villamos megszűnése után a végállomáson eleinte kemping működött, majd a pavilon szerencsésen megmenekülve és megújulva ma rendezvényközpontként működik). 1900-ra készült el a zugligetiből elágazó hűvösvölgyi vonal, de ezek a viszonylatok ekkor még a Széna tér érintésével távolabbi végállomások felé – a Margit hídon át Pestre, vagy a Duna-parton a Lánchídig – folytatták útjukat. A korszak jelentős villamoscsomópontja a Duna-parti Pálffy, mai Bem József téren volt, itt ágaztak el a szélrózsa minden irányába a járatok. A térség másik fontos közlekedési változása az 1892-ben átadott budai körvasút volt, amely a Déli Vasút Budai állomását (ma Déli pályaudvar) kötötte össze a Széna téren keresztül a Duna-parti csomóponton áthaladva Óbudával. A vonal a Krisztina körúton érte el a térséget, majd a gödröt nagy ívben megkerülve az északi oldalon csatlakozott a zugligeti pályához és haladt tovább a Széna tér felé.

Az 1880-as években kezdték felparcellázni a tér keleti és nyugati szélét, s az itt megindult építkezésekkel kezdtek kirajzolódni a ma is ismert térfalak, de közepén még egy évtizedig éktelenkedett az idővel bezárt agyagbánya. Helyét csak a századfordulón töltötték fel. A városvezetés azonban még ekkor sem látszott nagyon biztosnak az ügyben, hogy mit kezdjen a térrel: közparkot, piacot vagy sportpályát hozzon itt létre.

Mindeközben a gödör helyét, civil kezdeményezésre a békés sportélet vette birtokába – noha a helyi lakosok egy piacnak jobban örültek volna. A 20. század első éveiben készült fényképeken nyáron teniszező, télen korcsolyázó vidám budai polgárokat látunk, de volt itt gyeplabdapálya is. A sportélet kialakulását Simonovics Ildikó és Maczó Balázs így jellemezte:

„Az ösztönös vágy intézményesülése teljes mértékben a helyiekről és a helyieknek szólt. A képlet nagyon egyszerű volt: az agyagos gödör nem eresztette át a vizet. A tóvá szélesedő esőgyűjtő telente befagyott és környékbelieknek korcsolyapályaként szolgált. A 19. század polgári öntudatosodásába jól beleillő szórakozás szervezeti formát öltött: először az I. kerületi Polgári Kör, majd a Budai (Budapesti) Torna Egylet, illetve a Budai Korcsolyázó Egylet működtette a néha profi szintet is megütő sportlétesítményt. Az egyre komolyabb sporttevékenységet folytató egyesületek csarnokot építettek, fásítottak, kerítést húztak."

Az egylet kétszintes, az emelet előtt végig terasszal kibővített, a monarchikus fürdőhelyek stílustát idéző, enyhén íves alaprajzú klubháza a Várfok és Vérmező utca metszéspontjában, lényegében a mai villamosalagút előterében állt.

A sportélet mellett a kereskedelem jelentette a korabeli tér másik vonzerejét. Igaz, ez a funkció már jóval korábban, de szintén spontán módon, alulról jövő kezdeményezésből alakult ki. A Víziváros közelsége, az Országút által képzett vámvonal és nem utolsó sorban a téglavetéshez kapcsolódó munkástelep hatására, az igényeket kiszolgálandó, piachely kezdett szerveződni a Széna téri oldalon, ami a maga szedett-vedett módján egészen 1950-es évekig megmaradt. A városvezetés a piacot és az azon kialakuló életet látván kezdte fontolóra venni azt, hogy a térrel városi értelemben is szükséges lenne foglalkozni. Az 1910-es években újabb parcellázások következtek és elkezdett kirajzolódni a Krisztina körúti térfal is. Az évtized közepén pedig a villamosvonalak jelentős átszervezésével, a Várfok, avagy Retek utcai hurokvágány kiépítésével a – még mindig név nélküli – tér története során először, immár végállomási, átszállási csomópont lett, kezdték komolyan venni. A teret 1926-ra a Sándy Gyula tervezte eklektikus-szecessziós jellegű, Magyar Királyi Posta kiemelkedő igazgatósági épülete, a Buda-Krisztina körúti Postapalota koronázza meg. A városiasodás és a közlekedési csomópont szempontjából is egyre jelentősebb térséget végül csak 1929-ben nevezik el, az 1915-ben elhunyt korábbi miniszterelnökről, Széll Kálmánról.

Az 1930-as években úgy tűnt, a teret tudatosan átszervezik és a közlekedésnek rendelik alá. A csomópont fejlesztésével, valamint a környéken mára kiteljesedő kereskedelmi és szabadidős funkciók kialakulásával sorozatunk következő cikkében foglalkozunk.

Bán Dávid

Szerk.: Winkler Márk