Design Campus, Győr – interjú U. Nagy Gáborral és Somogyi Krisztinával az új győri design képzésről

2021 szeptemberében új építészeti és design képzés indult a győri Széchenyi István Egyetem Művészeti Karán, a Design Tanszék vezetésével. Az előzményekről, az új képzés sajátosságairól és az első tapasztalatokról kérdeztük U. Nagy Gábor tanszékvezetőt, a téralkotás stúdió vezetőjét és Somogyi Krisztinát, az elméleti stúdiumok felelősét.

Hogyan és miért jött létre a Design Campus Győrben, ahol már korábban is volt építészeti (építészmérnöki) képzés?

U. Nagy Gábor: A Design Campuson nem csak építőművész képzés van, hanem formatervezés és tervezőgrafika is BA és MA szinten egyaránt: a három alapszaknak és három mesterszaknak közös gyűjtőfogalma a design. Tehát az építőművészetet is a design részeként értelmezzük, kevésbé a mérnöki tudományokhoz, sokkal inkább a humán és a művészeti tudományokhoz tartozónak gondoljuk, eszerint állítottuk össze a tanterveket. Az iskolának volt egy előzménye Sopronban, ahol ugyanúgy három alapszak és három mesterszak működött. Bár a három képzési terület ott is sok dologban együttműködött, támogató volt egymás iránt, de nem volt közös koncepciójuk, nem közös szellemi alapon nyugodott a képzés. Amikor a Design Campusnak nevezett iskola koncepcióját kitaláltuk, lefektettük céljának és módszereinek a mibenlétét és ráépítettük a tanterveket, akkor az volt az alapelv, hogy a három szak a designnak három dimenziója, annak téri, tárgyi és képi vetülete.

Somogyi Krisztina: Én egy MAB [Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság] vizsgálat kapcsán gondolkodtam elsőként az építészképzésen: 2009-ben U. Nagy Gábor, Janesch Péter, Pelényi Margit és én azt a feladatot kaptuk, hogy a magyarországi építőművész képzéseket – akkor ez Pécsett, a MOME-n és az AMI-ban volt – minősítsük. Ennek kapcsán sokat beszélgettünk arról, hogy az építészet hogyan tanítható, milyen tudásokat feltételez, hol van jó helyen a képzésben, és volt kitekintésünk az európai példákra. Mivel akkor Gáborral a Műegyetem Középülettervezési Tanszékének egy nagyon izgalmas, nyitott és szabad szellemiségű szakmérnöki képzésben dolgoztunk együtt[1] sokat beszélgettünk ennek gyakorlati tapasztalatairól is. Azt hiszem, hogy annak a felvetésnek, amiben ma gondolkodunk, tulajdonképpen ott van a gyökere. A nagymúltú tanszékeknek, iskoláknak, de egyben az akkreditációs folyamatnak is az a nehézsége, hogy miközben szép és fontos örökséggel dolgozik a magyar építészképzés, de ez egyben kötöttség is, határt is szab a lehetőségeknek. A helyzet túlszabályozott, ez gátja annak, hogy rugalmasan alakuljon az oktatás és annak struktúrája, miközben mind a térhasználatban, mind a tudástranszfer módjában jelentősek manapság a változások. A nagy és jól intézményesült rendszereknek nagy a tehetetlensége. Egy új és kicsi képzés flexibilisebb lehetőség. Gábor az előbb azt hangsúlyozta, hogy a design értelmezésünkben nagyon tág fogalom, vonatkozik a képre, a tárgyra és a térre – az én szempontomból is fontos az integráció, ami azt is jelenti, hogy az elmélet erősen kapcsolódik a gyakorlathoz. Keressük a szinergiákat, erősíteni szeretnénk az interdiszciplináris szemléletű órákat, szemben azokkal a képzésekkel, amik jól meghatározott diszciplínákra bontják szét a folyamatot és a szaktudásokat pl. önálló tanszékeken, speciális tudásként oktatják. Főleg a képzésünk legelején van azon a hangsúly, hogy minél több kapcsolatot alakítsunk ki a tantárgyak és a különböző szakokon lévő hallgatók között is.

UNG: Az egyik karakterünk például, hogy az alapképzésekben nem szakmával kezdünk, hanem olyan közös művészetelmélet, illetve művészeti alapozó tárgyakkal, amik részben a design-gondolkodást, részben a design műveltséget, részben pedig a készségek kibontakozását célozzák. Az építőművészet képzésnek az a célja, hogy alkotó építészek kerüljenek ki ebből az iskolából, de az alkotó építész személyiséghez többféle út vezethet. Mivel van tapasztalatunk műszaki típusú és művészeti képzésekben is oktatni, ezért mondom, hogy tapasztalataim szerint a jelenlegi generáció számára érvényesebb nem ismeretalapon oktatni, hanem a készség és a gondolkodás megerősítésével kezdeni az oktatást. Erre majd ráépülnek azok az ismeretek, amik szükségesek ahhoz, hogy valaki alkotó építész legyen. Ugyanez vonatkozik az alkotó formatervezőre és a tervezőgrafikára. Mind a három szakmának megvannak azok a saját szakmai ismeretkörei, amiket meg kell ismerni, el kell sajátítani a hallgatóknak, de stabilabbnak érzem az ismeretszerzést, ha először azzal foglalkozunk, hogy mire építünk rá. Mi először azt a személyiséget erősítjük meg, azt pallérozzuk, aki az ismereteket magába fogadja. Az a tapasztalatom, hogy a jelenleg egyetemre kerülő korosztálynak a leghatékonyabb képzési formája a művészeti típusú oktatás. Ez abból is látható, hogy nagyon alacsony a lemorzsolódás ezeken a képzéseken, mert erősen személyiségközpontú a szemlélet és nagyon erősen arra épít, ami a lényeg és nem a speciális ismerethalmazokra.

SK: Az építészet, a grafika és a formatervezés is nagyon különböző érzékenységet igényel. Művészeti, mérnöki és társadalomtudományi tudásokat is, és ahogy a Gábor is mondta, a személyiségnek az ismeretét. Fontosnak gondolom, hogy az országban a különböző képzéseknek legyen jól beazonosítható karaktere, hogy a különböző személyiségű hallgatók meg tudják találni azt a helyet, ami az ő számukra biztonságot ad, ami őket elvezeti oda, hogy a végén hisznek magukban és a munkájukban. Több jó út vezethet a sikerhez – mi a személyiség- és a közösségalakításon keresztül, az egészlegesből indítva, tudás- és tapasztalás élményeket előtérbe helyezve szeretnénk ezt elérni.

Miben tér el ez például a MOME-n történő hasonló képzéstől?

SK: A MOME egy önálló egyetem, aminek egyetlen fő profilja a művészeti képzés. A győri Széchenyi István Egyetem nagyon tág, sok diszciplínával foglalkozik, erős a mérnöki háttere, a Design Campus ebbe a tevékenységi körbe, egy egyetemi portfólióba illeszkedik be. Egy meglévő művészeti karon belül működünk, ahol eddig csak zeneművészet volt, és most megjelent a nyitott szemléletű design képzés is. Célunk és feladatunk is, hogy a különböző más képzésekkel próbáljuk keresni a kapcsolatot. A design nem öncélú művészeti tevékenység, különböző helyzetekben érzi jól magát. Itt Győrben – ami egy dinamikusan fejlődő város, izgalmas kulturális közeg – volt igény arra, hogy a képzés megszülessen, és a vezetők többször megfogalmazták, hogy abban bíznak, hogy olyan projekteket is tud indítani a Design Campus, ami az összes többi szakmát tudja gazdagítani szaktudásunkkal.

Milyen kapcsolat van a három szakirány között és hogyan kapcsolódnak ezek az egyetem többi képzéséhez?

UNG: Gyakorlatilag az alapképzés nagyjából 90%-ban közös órákat jelent: mind a művészetelméleti tárgyak, mind a művészeti tárgyak közösek. 33 fő most összesen a BA 3 szakja. Az első félév fő tervezési tárgya a Design Intro nevű tárgy, ott kifejezetten vegyes csoportokban dolgoznak. Három vegyes csoport van, mindháromhoz tartozik egy építőművész, egy formatervező és egy tervezőgrafika tanár. Nagyon fontos, hogy a hallgatók már az első alkotó tárgyukban is ismerkedjenek egymással – nem csak a személyes kapcsolatok, hanem tulajdonképpen a másik megközelítésének és a gondolkodásának megismerése miatt. A 3-4. félévben a műveltségi elméleti tárgyak és a művészeti alapozó tárgyak a közösek, de ott már a fő tervezési tárgyak szakok szerint elválnak. Aztán a mesterképzés két fő tervezési tárgyában a három szaknak a hallgatói közös projekttémán dolgoznak, de már ki-ki a saját szemszögéből. Így ebben az évben például foglalkoztunk Ivánka András által tervezett orvosi klubházzal és környezetével, a kórház kertjével, készültek a kert belakására tervek, az építészek felmérték az épület egyes részeit, foglalkoztunk az épület lámpáival, kerámiáival, a felületek színvilágával, készült interjú hajdani használóval.

SK: Elég sokat beszélgettünk arról, hogy a tudás a struktúrán múlik. A sok információ nem biztos, hogy tudássá áll össze valakiben egy olyan korszakban, ahol az információt internetről és különböző felületekről viszonylag gyorsan le lehet hívni. Az is lényegi kérdés, hogy hogyan strukturáljuk mi is a működésünket.

UNG: Az alapképzésnek a legfontosabb célja az, hogy szakmai és emberi önismerethez jusson, aki ebben részt vesz – meg tudja maga számára fogalmazni, hogy mi a dolga azzal, amit választott, vagy éppenséggel tudjon korrigálni, hogyha jobban megismerte részben a szakmát, részben saját magát. Erre lehet ráépíteni egy olyan mesterképzést, aminek a célja valóban az alkotói rutinnak és alkotói gyakorlatnak a megszerzése, pallérozása és összegzése. Itt a BA képzésnek ez a legfontosabb célja. Ennek az iskolának az akar lenni a karaktere, hogy sokkal több kapcsolatot keres az egyébként külön is létező szakmák és szakterületek között, mert úgy gondoljuk, pedagógiailag ez többletet tud hozni.

SK: Nekünk azt kell felismerni, hogy mi miben vagyunk jók. A mi erősségünk abban van, hogy kicsik vagyunk és egy olyan csapat jött össze, ahol egészen kiváló alkotó egyéniségek vannak jelen. Többségében korábbról ismerjük egymást, tehát a kapcsolatunk nem most indult, dolgoztunk, tanítottunk együtt. Ennek ellenére egy új közösség kialakítása komoly kihívás.

Visszatérve a korábbi kérdésre, hogy az egyetemen belül más szakok felé is nyitottak vagytok, erre van már most is példa?

UNG: Nagyjából két évig tartott, amíg összeraktuk ezt az iskolát az egyetem támogatásával, szellemiségében, tanterveiben, oktatók körében, egész komplexitásában és viszonylag hamar elkezdtünk szabadon választható tárgyakat meghirdetni az egyetemen. Három gyakorlati és három elméleti tárgyat hoztunk létre, amit aztán több szak bevett a tantervébe. Szeptemberben indult a design képzés, idén lehetett először felvételizni a Design Campusra, de a szabadon választható tárgyaink már egy évvel korábban elindultak. Olyan témákat választottunk, amik elsősorban a design és kommunikáció témakörébe tartoznak, mert erre jelentkezhet jogász, közgazdász, mérnök vagy pedagógus hallgató egyaránt. Ezeknek a tárgyaknak egy része még mindig fut. Más kérdés, hogy a tanszékünk koherens képzési struktúrájába be tudnak-e jönni más szakokról hallgatók? Ez nyilván korlátozottabb, hiszen belső fölépítése van a tárgyainknak. Ha valaki nem vesz részt négy féléven keresztül a plasztika vagy a rajz oktatásban, akkor neki nincsenek meg azok az alapok a művészetelméleti és készség tárgyakból, amik nélkül nem lehet csak úgy belecsöppenni az órákba. Ezeket inkább önálló stúdiumokkal lehet valamennyire követni. Elsősorban a mesterképzésben látom annak lehetőségét, hogy más szakokkal további kapcsolatok jöhessenek létre. A mesterképzésnél el tudok képzelni olyan projekt félévet, ami megjelenik a mérnök képzésben, vagy akár egy közgazdász stúdiumaként is. Az együttműködések harmadik terepe a kutatásoké és projekteké. A Formatervező stúdióban például Lepsényi Imre által elindított Mycélium kísérleti kutatásba a tanszék hallgatóin és munkatársain kívül az egyetem más karai felől is mutatkozik már komoly érdeklődés.

Az elmondottak alapján úgy tűnik, erős a hangsúly az elméleti képzésen is. Hogyan oszlik meg az elméleti és gyakorlati tárgyak aránya?

UNG: A művészeti képzések gyakorlatorientált képzések, ami annyit jelent, hogy a gyakorlati tárgyak aránya a teljes képzésen belül 60-70 százalék közé kell, hogy essen. A mi esetünkben ez 70%. Nem az óraszámokban mérhető ez az arányosság, hanem abban, hogy ezek nem egymástól független tárgyként vannak kezelve.

SK: Egy gyakorlati órán is nagyon sok elméleti tudást kap a hallgató és az elméleti órán is törekszünk arra, hogy gyakorlati vonzata legyen annak, amit csinálnak, hogy átélhető legyen, amiről az elmélet szól. A legnagyobb feladata az elméletnek pont az, hogy azt a szemléletet integráljuk a hétköznapokba, hogy az életünket tervezett folyamatokként éljük meg. Az nem úgy van, hogy most gondolkodom, aztán meg majd csinálok valamit. A kettő nem válik szét. Erőteljesen érzékelem, amit több pedagógus és pszichológus is mond, hogy változóban van a társadalom ismeretszerzési folyamata. Gyarmathy Éva kognitív pszichológus úgy fogalmaz, hogy az a fajta diszciplináris klaszter, ami kialakult és az oktatásban uralkodó, jellemzően egy mezőgazdasági társadalom gyűjtögető, kategorizáló szemléletét tükrözi. A digitális társadalom viszont közelebb van a vadászó szemlélethez – a neten is levadásszuk a tartalmat – és ez a munka másféle figyelemmel és másféle együttműködési stratégiával írható le. Egy feladatra összeverbuválódik egy csoport, amikor helyzet van, megugrik a figyelmi potenciál. Ez egészen más típusú gondolkodást, mentalitást, más fokú közreműködést jelent, mint az elmúlt többszáz évben volt. Az egyiknél a javakat szétválasztom, kategóriákban gyűjtögetem, a másik szemléletben csapatban többféle képességet összepárosítva lendülök neki egy célnak. Az általam tartott bevezető óra, a design thinking módszertanát és a különböző humántudományokat ötvözi annak érzékeltetésére, hogy az ember szociofizikai környezetének alakítása komoly lehetőség és felelőség egyben. A mi képzésünkben a méretünk és a jelenlévő tanárok szellemisége okán is, a praxishoz való nagyon szoros kapcsolat miatt ez az új szemlélet könnyebben megvalósítható. Ugyanakkor nagyon nagy energiákat igényel tőlünk, hiszen arról beszélünk, hogy a 33 különböző személyiségű hallgatóval személyesen kell foglalkoznunk.

UNG: Nyilván egészen másfajta a viszony egy olyan fajta oktatásban, ahol nagyszerűen összerakott prezentációkban előad a tanár és azt meghallgatják akár 200-an is. A mi előadásainkat sokkal inkább szemináriumként képzeljük el, ahol jelen kell lenni a megnyilvánulás és a figyelem értelmében is, nem csak a jelenléti ívben. Az épületanatómia tárgy – amit Karácsony Tamással tartunk – például elméleti tárgy. Azokat a műszaki szakelméleti tárgyakat alapozza meg, mint a statika, a tartószerkezetek, az épületszerkezetek és épületinstallációs rendszerek. Ezeknek mind megvan a saját maguk belső logikája és felépítése, de nem lehet a tanítást azokkal kezdeni, mert ha velük kezdünk, akkor tulajdonképpen csak a jóisten tudja, hogy összeáll-e vagy sem az egész. Mert bár van, akinek összeáll, de még többen vannak, akiknek nem, és a legnagyobb probléma az, ha a hallgató elidegenedik ettől. Mi ezzel az anyaggal dolgozunk, a ház mindezekből lesz és ha ezzel az anyaggal nincs belsőséges kapcsolatunk, akkor abból nem lesz építészet. Lesz belőle egy olyan építész, akinek mindig félelme lesz az olyan dolgoktól, ami a statika körébe tartozik, mindig idegensége lesz azokkal a dolgokkal, amik az épületgépészet és installációs körökbe tartoznak és utálni fogja az épszerket. Holott a legfontosabb cél, hogy ezeket az első pillanatoktól kezdve élményszerűen lehessen megismerni, mert ezzel fog dolgozni. Az épületanatómia tárgyban az a lényeg, hogy legyen élményünk az épület egészéről és ott kezdjünk el beszélni arról, hogy az egész milyen részekből áll. Utána foglalkozunk mindezek absztrakciójával, a rajzi megjelenítéssel. Egy-egy féléves stúdium során három-négyféle épületet járunk be, hogy barátságos viszonyunk alakuljon ki a statikával, épületszerkezettel, gépészettel. Ha egy épület egészének a lényegét, logikáját megismerjük, utána már lehet foglalkozni az egyes részekkel, mert van mihez kötni.

Milyen a tapasztalat a diákokkal, milyenek a hallgatók?

SK: Elsőként is: lelkesek és nagyon sokfélék, sokféle helyről és képzésből érkeztek. Többen szakmai iskolából jöttek, rajzi képzésükben igen magas színvonalat értek el, és már van valamilyen szakmai alaptudásuk. Mások a gimnázium közben jutottak arra, hogy nekik valamiért művészeti képzésben kell folytatni a tanulást. Ezért nagy a különbség. Ez nem probléma, de bizonyos szempontból nehézség, ugyanakkor a diverzitást színességnek, ezért lehetőségnek gondoljuk. Az elméleti tárgyak szempontjából persze kihívás, hogy nincs biztos platform, biztos műveltség, tudásbázis, amire biztosan lehetne alapozni. Viszont van a hallgatókban nyitottság, és én azt tapasztaltam az óráimon, hogy könnyen és jól párbeszédbe vonhatók. Ez abba az irányba terelhető, hogy mindenki megélje, hogy ő jó valamiben és azt a jót rakja be a közösbe. Tehát ne onnan közelítsük meg az egyetemet, hogy mit nem tud, hanem hogy mit igen. Cél, hogy bátran merjen megnyilvánulni. Ezt nehezíti, hogy a hibázástól való félelem a magyar kultúrában nagyon mélyen benne van, és ez szerintem nagyon komoly probléma. Azt látjuk, hogy bár a középiskolák nagyon vegyesek, de a megfelelési vágy, a félelem a kudarctól általánosan is jellemző és a részleges tudások az érettségire sem állnak össze műveltséggé. Ez komoly kihívások elé állítják az egyetemen tanítókat. A félév komoly sikerének tartom, hogy mindenki mer saját gondolatot magabiztosan prezentálni.

És mit érdemes tudni a tanárokról?

UNG: Nagyszerű tanári kar jött össze, úgy gondolom. Nagyon jó a korfa. A 30-40 közötti, 40-50 közötti, 50-60 közötti, sőt még a 60 pluszos korosztályból is vannak tanárok, arányos elosztással, ami nagyon fontos. Egy iskolának a minőségét hosszú távon pont az tudja jól megalapozni, hogy van-e olyan szellemiség benne, olyan fajta folytonosság, ami miatt folyamatosan lehet dolgozni és részt vesznek benne olyanok, akik fiatalként, a pályának az első szakaszában kapcsolódnak be az oktatásba, és olyanok is, akik a pályájuknak már érettebb szakaszában, vagy komolyabb életművekkel együtt kapcsolódnak be az oktatásba.

SK: Amit most mondasz, az közel van a te hagyomány fogalmadhoz. Gábor építészetében nekem nagyon kedves fogalom az élő hagyomány: nem lezárt dolog, nem muzeálisan rögzített állapot ismétlése, hanem valami, ami szervesen fejlődik, változik, de a kontinuitás megmarad.

UNG: Igen, szerintem az élet nagyon sok jelenségében a hitelesség az a megújulás képességének a megléte vagy nem megléte – ez a fő kérdés. Egy iskolánál ez ugyanígy igaz. Ez az iskola nem egy kánonrendszer, hanem egyfajta meghatározó szellemi irányultság és ebből a szempontból én nagyon ideálisnak tartom a tanári karunkat, ami persze nem véletlen, hogy így alakult: eléggé tudatos szándék volt, hogy a tanári kar így álljon össze.

SK: A képzésünk négy stúdióban strukturálódik: Kassai Ferenc Ferenczy Noémi-díjas grafikusművész a képalkotás, Lepsényi Imre háromszoros Red Dot Díjas tervező a tárgyalkotás, Gábor a téralkotás stúdiók vezetői, én az alap- és elméleti képzésben tevékeny kollégák munkáját fogom össze. A tanszék vizuális arculatát Kassai Ferenc készítette, a fotográfia tárgy vezetője Dénes Nóra, a meghatározott koncepcióhoz igazodva, különleges érzékenységgel dokumentálja is a hallgatói munkákat.

Mik a tervek a jövőre nézve?

UNG: A prioritás az, hogy abból a rendszerből, amit mi most összeraktunk, a lehető legtöbbet hozzuk ki. Ebből a szempontból is nagyon bízunk abban, hogy ez a multidiszciplináris egyetem erre egy nagyon jó közeg. Fontos az is, hogy azzal a korosztállyal tudjunk foglalkozni, akik a leendő hallgatóink lesznek. A design kultúra ebben a hazában nem erős, a design szerepe még mindig valahol az egyébként működő dolgoknak a csinosabbá tételéről, vagy éppenséggel az eladhatóságáról szól. A design fő szerepvállalása ma nem ezekkel kellene legyen, hanem azokkal az alapvető társadalmi kórkérdésekkel, amikkel szembesülnünk kell. A művészeti középiskolák 80%-a főleg grafikát tanít. A középiskolások nem tudják mi az, hogy formatervezés, mi az, hogy építőművészet. Látják, hogy épülnek házak, de hogy ezek miért és miről üzennek, arról nem szól a közoktatás. Nyilván, ha valaki olyan ismeretségi vagy családi körben nő fel, ahol ezzel találkozik, az erős motiváció tud lenni, de úgy látjuk, hogy ebben nagyon sok a tennivaló. A Before Uninak elnevezett programok elindítása nagyon fontos cél. Erre már van egy programfüzetünk, amiben többféle dolgot megfogalmaztunk, el kell kezdenünk azokat, amik a legközvetlenebbül, a legkisebb erőforrásokkal elindíthatók. De ez azt is jelenti, hogy ki kell alakuljanak szoros együttműködések a győri középiskolákkal és elsősorban azokkal, ahol művészeti alapozás van.

32/37
Mycelium kisérleti anyagkutatás Lepsényi Imre vezetésével – fotó: Dénes Nóra / Design Campus Győr

SK: Ezek a középiskolák még mindig magas színvonalon tudnak tanítani és a felvételin tapasztaltuk, hogy egy-egy felkészítő tanár tudatosan ajánl képzést a hallgatóinak. Tehát nem azért érkeztek hozzánk, mert a MOME-ra nem vették fel – bár ilyen hallgató is volt – hanem azért, mert az ő felkészítő tanára úgy gondolta, hogy neki – ismerve az itteni tanárok személyiségét, gondolkodását, az iskola léptékét – itt van a helye. Érzékelhető, hogy ezek a felkészítő tanárok nagyon komoly felelősséggel gondolkodnak arról, hogy hogyan válasszanak a tanítványoknak iskolát. A második évfolyam számára most nyílik meg a felvételi lehetősége. Új honlappal indulunk az új évnek, ennek tervezését Lepsényi Imi vezetésével egy nagyobb team készítette el.

Arra a kérdésedre, hogy mi a jövő: mi megterveztünk egy folyamatot, aminek a prototípusát most „gyártjuk" le. Ez az első félévünk és abba maradtunk, hogy egy komoly reflexióvá tesszük a tapasztalatainkat. Fontos a visszatanulása annak, hogy mi az, ami nagyon jól működik, és mi az, ami nem. Tanuljuk még a helyzetet, hogy milyen hallgatók jönnek hozzánk, és tanuljuk egymást is. Egy közösség a közös aktivitások, élmények, emlékek által kovácsolódik össze, és bár a céljaink közösek voltak és az értékszemléletünkben is sok a közös, mégis a közös tanítás az, ami egybe rendez minket. Ennek a folyamatnak még az elején vagyunk.

Hulesch Máté

A Design Campus megújult weboldalán további információk érhetőek el a képzésről.

[1] Cságoly Ferenccel, Balázs Mihállyal, Golda Jánossal, Karácsony Tamással, Major Györggyel, Sulyok Miklóssal, Wesselényi–Garay Andorral, Zsuffa Zsolttal, Fejérdy Péterrel