Egy ház, megannyi történettel: a Nithurst Farm

Antik rom, erődített lakóház vagy posztmodern geg? Adam Richards saját családjának tervezett lakóépülete a nyugat-sussexi nemzeti park lankáin az elmúlt év legnagyobb visszhangot kiváltott brit házai közé tartozik. A Wallpaper* szerint egyenesen 2019 legjobb lakóháza. De mi a titka ennek a nehezen leírható épületnek?

2005-ben öt hónapot töltöttem Rómában ösztöndíjas egyetemistaként. Tanórákra, most már bevallhatom, alig-alig jártam be, a város sokkal nagyobb élményt kínált. Utcáról-utcára, térről-térre, épületről épületre próbáltam felderíteni, természetesen kudarcra ítélt, de megingathatatlan lelkesedéssel. Róma nem megfejthető, még csak nem is megismerhető – annyit mutat csak meg magából, amennyihez épp kedve (és szerencséd) van. Egy idő után rájöttem, hogy egyszerűbb, ha csak ülök és figyelek; a két kedvenc helyem a Celio-hegy parkja lett, felállványozott, iszalagtól roskadozó egyiptomi obeliszkjével, és a Torre Argentina tere, a Julius Caesar meggyilkolásának helyén grasszáló macskakolóniával.

Ez az élmény jutott eszembe a sussex-i Nithurst Farmról. Nem csupán a ház tájbavetettségének erejéről, ami első pillantásra a Via Appia Antica mentén sorakozó, antik középületek, síremlékek rom-jellegét idézi fel. Hanem azért is, mert jobban utánajárva, a részletekben elmélyedve a ház száz és száz történetet idéz fel, részben tudatosan, részben a formáiba, tereibe kódolt, szándéktalan asszociációkon keresztül, és ezek a történetek egymásnak helyenként ellentmondanak, olyan abszurd módon, amire, azt hittem, csak az elmúlt idő képes. De nem, ezt egy pályája delén járó brit építész is meg tudja tenni. 

Adam Richards először nemzetközi kapcsolatokat és politikatudományt tanult, mielőtt a Cambridge University-t építészeti diplomát szerzett volna. Jó érzékkel választott gyakorlati helyeket Dublinban és Londonban, többek közt azt az O’Donnell + Tuomey építészirodát, amely utóbb a budapesti CEU okos és érzékeny épületével nemzetközi elismerések sorát szerezte meg. 2000-ben alapította saját irodáját, amely elsősorban kulturális intézmények és lakóházak tervezésével foglalkozik. A 2015-ben átadott Ditchling Museum of Art + Craft épületéért Mies van der Rohe-díjra nevezték. Eddig legnagyobb léptékű megbízása a privát alapítású Brit Folklór Múzeuma számára tervezett épület lenne, amellyel 2013-tól foglalkozik, és amely a mai napig inkább az álmok, mintsem a valós projektek közé sorolható – ezzel együtt magyarázatképp említést érdemel ennél a projektnél is. 

Richards évek óta részt vesz a Sussex déli részén elterülő South Downs Nemzeti Park munkájában; bő egy évtizeddel ezelőtt a park területén családjának is vásárolt egy hétvégi házat, amely utóbb állandó lakóhellyé nőtte ki magát. Kibővítéséről a család bővülésével párhuzamosan született meg a döntés, ám miután kiderült, hogy a majorság 150 éves főépülete nem vészelne át egy komolyabb építkezést, teljesen új házat terveztek a helyére. Ez lett a Nithurst Farm, amely – a megtartott melléképületekkel együtt, ahol most Richards építészirodája működik – a dél-angliai Upperton külterületén, egy fákkal körülvett réten áll; csak belebotlani lehet. 

A megérkezés korántsem azt a látványt kínálja, amit egy brit majorságtól várnánk. A ház tektonikája: a földszintes bejárati szekcióval induló, majd háromszintes toronnyá növekvő, lépcsőzetes tömeg a befejezetlenség látszatát kelti, amit erősít a védőtető-szerű, alacsony hajlású Anthra horganylemezfedés és persze a boltíves nyílások sora. A látványra azonban akár felkészíthetett a nem messze elterülő Petworth méretes, J. M. W. Turner festményein feltűnő kúriájának angolparkjába tervezett 18. századi torony, ami a Nithurstbe vezető útról is jól látható: egy „folly", az angolkertek jellegzetes haszontalan bolondsága. Ez azonban csak egy a számos konkrét vagy átvitt idézett közül, amelyeket a Nithurst Farm fokról-fokra, lépésről lépésre tár fel a látogató előtt.

A ház tehát egyszerre tűnik antik romnak és 18. századi kerti építménynek. Közelebb érve kirajzolódik a szépen falazott külső téglaköpeny (már a típusnév is árulkodó: Ibstock Birtley Olde English Buff) mintázata: a boltíves ablakok azonos oldalán, sötétebb téglával (Wienerberger Pagus Grey) festett „maszat" azt az érzetet kelti, mintha a ház mozogna, két kiálló kéményével gőzmozdonyként a brit tájban (Turner, ismét), vagy Mijazaki Hajao vándorló palotájaként (a japán építészet, konkrétan Ando Tadao majd odabent kerül elő ismét). A legkeskenyebb déli homlokzatot négyzetes nyílások tagolják, ezek körül a sötétebb tégla kettőskeresztet rajzol ki. Richards fejében Paul Nash 1932-es, A holtak háza című képe járt, amikor papírra vetette, de utólag elégedett nyugtázta, hogy a forma egy #-gel is azonosítható.

A tervezett dramaturgia részeként az épületet meg kell kerülni, hogy megleljük az eldugott bejáratot a melléképületek felőli oldalon. Itt először egy sötét, kamraszerű előszobában találjuk magunkat, ahonnan viszont egy 4,5 méter belmagasságú, tágas lakótérbe jutunk. A tér ihletője, és ez teljesen komoly: Andrej Tarkovszkij Sztalkerének ikonikus jelenete, amelyben a film szereplői egy meghatározhatatlan irányból érkező, éteri fénnyel elárasztott ipari épületbelsőben bolyonganak. A nehezen definiálható földszinti csarnok látszóbeton falaival, rejtett ablakaival nyilvánvalóan indusztriális, kevert funkcionalitásával ugyanakkor a középkori erődök nagytermeire is utal: egyszerre konyha, étkező és a gyerekek játszószobája. 

A koporsóra emlékeztető alaprajz miatt az összetartó falak nagyobbnak láttatják a teret a valóságosnál; az illúziót erősíti a mennyezet burkolata. A padló tölgy, mint mindenütt a házban. A külső falak mentén sorakozó betonhasábokban, részben egybenyitva a nagy térrel, önálló funkciók kaptak helyet: mosókonyha, dolgozó, kamra, mosdó. Ha elérünk arra a pontra, ahol feltárul az ablaknyílás, egyszersmind a ház kétarcúságát is „leleplezi": a gondosan rakott külső téglafal csak egy réteg a hőszigetelt vasbeton előtt, a négyszögletes tölgy-alumínium kompozit nyílászárók előtt megjelenő téglaboltívek így belülről is láthatóak.

A tér középpontjában álló, egy kiszolgált billiárdasztalból újrahasznosított konyhasziget mögött kétszárnyú ajtó tárul fel; emögött újabb, körmönfont téri játék indul. Balra rövid lépcsősoron a nappaliba jutunk. Richards ezt a teret egy barlanghoz hasonlítja: a lakótér felől nyitott kandalló, az oldalfalakat 16. és 18. századi kárpitok borítják, a kert felől pedig hatalmas üvegablakok engedik be a fényt és teremtenek közvetlen kapcsolatot a látvánnyal. Ezen a ponton válik igazán egyértelművé csak a ház és a táj kapcsolata: a közvetlen megnyílás helyett ez tudatosan koreografált viszonyrendszert jelent, meghatározott pontokon feltáruló, kimért látványok szekvenciáját. 

A lakótér mögötti lépcsőn jobb felé indulva, a lakótér galériáján átvonulva érkezünk a privátabb terekbe. Az első emeleten a vendégszobákhoz és a gyerekszobákhoz, amelyekhez újabb, keskeny lépcsőn a földszinti tér betontornyaiba rejtett, apró fürdőszobák kapcsolódnak. Innen ismét az épület középtengelyébe állított, kétszárnyú ajtó mögött nyíló egyenes lépcsőkar vezet a második szintre. A lépcsősor tetején elhelyezett ablak színpadias effektust teremt; az ihlető ismét bevallottan egy filmjelenet, Michael Powell és Emeric Pressburger (azaz a miskolci születésű Pressburger Imre József) A Matter of Life and Death című, 1946-os filmjéből. Richards édesapja pilóta volt, aki egy repülőgép-szerencsétlenségben veszítette életét; az építész számára ez a film, ahol egy hasonlóan balsorsú szereplő számára egy ilyen lépcső vezet a menny kapujához, fontos hivatkozási pont. A legfelső szinten található szülői háló férfi és női szobára oszlik, saját gardróbokkal; a hátrafelé, a bejárat irányába tekintő fürdőszoba kádjában ülve zavartalan kilátás nyílik a tájra. 

A ház bútorai és műalkotásai, legyenek egyedi tervezésűek, utazásokon vásárolt emlékek vagy az Ikea termékei (az is akad), átgondolt részét képezik az egésznek. A lakókonyha felett Ronan és Erwan Bouroullec térelválasztó felhői lebegnek, az étkezőben a Michael Thonet tervezte finom vonalú, öblös 30-as számú széken lehet megpihenni, amelyet Le Corbusier is gyakran használt enteriőrjeiben. A nappali kandallója felett Simon Norfolk 2007-es, a Nagy Hadronütköztetőt ábrázoló fényképe lóg – Richards már a tervezés közben tudta, hogy ezt a képet az univerzum mibenlétének kutatási helyszínéről ide fogja elhelyezni. 

Ez az átgondoltság a ház minden egyes sarkában visszaköszön. Nincs egyetlen részlet, egyetlen megoldás sem, amely ne tudatosan, a körülményeket, a felmerülő problémákat mérlegelve lett volna eldöntve, a család együttlétét biztosító földszinti lakókonyhától a szétválasztott, de egyenrangú helyiségekből álló szülői hálóig (Richards, felesége bevallása szerint, horkol). A Nithurst Farm ettől gondolatok sajátos kollázsává lényegül át, az elmúlt kétezer év építészetéből összerakott Merzbauvá. De van még egy pont, ami Schwitters művészetének éppúgy kevéssé magától értetődő része, mint ahogyan egy lakóháznál sem várnánk: a humor. A vizuális humor, ha úgy tetszik, az építészeti geg megjelenése egyrészt megintcsak történeti korokat, elsősorban az illúziókat, túlzásokat és torzításokat használó barokkot idézi; a modern sok jellemzővel leírható, de a humorosság biztosan nem tartozik ezek közé. Richards viszont úgy használja a posztmodern kánon jellegzetes elemeit munkáiban, a színes építőkockák egymásra pakolásától a szimmetria nyilvánvaló túlzásba viteléig, hogy mindezt a hely és az anyag nyilvánvaló tiszteletével, sőt, szeretetével kombinálja. 

Az eredmény egy nagyon tudatosan felépített, gazdagon rétegzett, mindenki számára más-más olvasási és értelmezési élményt kínáló mű, jelen esetben – és nem mellékesen – egy család otthona is egyben. A Nithurst Farm elnyerte a Royal Institute of British Architects több díját, a Wallpaper* pedig 2019 legjobb családi házának választotta. Nehéz szavakkal elmagyarázni; de Adam Richards receptje működik.