Egy párbeszéd alapú város víziója – Interjú Bardóczi Sándorral, a főváros új főtájépítészével

Két hete derült ki a hír, hogy Budapest élére új főtájépítész kerül. A feladatra kijelölt Bardóczi Sándort – lapunk rendszeres szerzőjét – az alternatív városhasználatokról, a városról való párbeszédről és a konkrét célokról kérdeztük. Fürdős Zsanett interjúja.

Talán egy kicsit hamarabb, mint szeretted volna, de kiszivárgott, hogy Budapestnek újra lesz főtájépítésze és ezt a tisztséget te fogod betölteni. Eredetileg a főkertészi kinevezés járta be a sajtót, de ezt következetesen javítod főtájépítészre. Mi a két megnevezés között a különbség? 

Bardóczi Sándor: Budapesten régen főkertésznek hívták azt, aki a főváros zöldfelületeivel foglalkozott és egyben ő vezette a fővárosi kertészeti vállalatot is – a településeken vagy a kerületi önkormányzatoknál még ma is ez az elnevezés él. Ma ez feladat egyre inkább kettéválik: egészen más készségeket igényel egy kertészeti vállalat vezetése, mint egy városi zöld infrastruktúra megtervezése és a megvalósítás ciklusprogramra is lebontott ütemezése. Ráadásul az elmúlt évtizedekben jelentősen differenciálódott a ‘kertész’ szakma, az egyetemen ma már a kertészmérnökök mellett tájépítészeket és várostervezőket is képeznek. A tájépítész szakma eléggé elvált a kertészmérnökitől és például az urbanistákhoz, építészekhez ma már több köze van. A kertészmérnök inkább gyakorlatias, munkakörébe egyaránt beletartozik a növénytermesztés, a különféle nemesítésekkel kapcsolatos kutatások és a kertészeti ágazaton belül a zöldfelületek fenntartása, kezelése is. A tájépítészek ezzel szemben elméleti szakemberek, főként tervezőmérnökök: kertet, zöldfelületi hálózatokat és tájrehabilitációt terveznek, de emellett beleásták magukat a tájvédelembe, ökológiába, építészetbe, erdészetbe, vízépítészetbe, tájalakulástörténetbe vagy éppen a társadalomtudományokba is. Egyszerűen annyi a különbség, hogy a tájépítész műszaki tervekben és stratégiákban gondolkodik, míg a kertész a kivitelezésben, fenntartásban, termesztésben. Mi tájépítészek egy kicsit építészek és egy kicsit kertészek is vagyunk. Még egyszerűbben az építészeknek kertészek, a kertészeknek meg építészek.

Amikor megkerestek ezzel a feladattal, nagyon keveset mérlegeltem, szinte azonnal igent mondtam, hiszen számomra ez egy nagy kihívás. A tájépítész szakma a rendszerváltás óta szeretné, hogy legyen egy ilyen pozíció a fővárosnál. 

Érdekes ez a fordulat, hogy az építészeknek kertészek, a kertészeknek építészek vagytok, ugyanakkor a köztudatban is gyakran összemosódik a tájépítész és a kertész szerepe. Hogyan lehet ezt a szétválasztani? 

B.S.: Ez egy rendkívül hosszú folyamat, amiben a sok beszélgetés, interjú hatalmas segítség. Megfigyelhető ebben egy pozitív trend: már ma is máshogy áll hozzá a köznyelv, mint tíz évvel ezelőtt. A magyarországi ‘tájépítész’ (ekkor még kerttervező) szakmát is egy építész, Rerrich Béla hozta létre, aki azzal az igénnyel érkezett a Magyar Királyi Kertészeti Tanintézetbe, hogy az épületek körüli tereket és a köztereket is tudni kell megtervezni, amihez kell növényismeret is. Mindenkinek meg kell értenie, hogy ez egy fiatal, nemzetközi viszonylatban is alig száz éves interdiszciplináris szakma, miközben előtte az építészet és a kertészet külön-külön már régóta létezett. A tájépítészet ezek ötvözete. Ezt átültetni a köztudatba, úgy, hogy a másik két szakmához képest nagyon kevesen műveljük ezt a hivatást, nehéz és küzdelmes kommunikációs feladat. Lassan átmegy.

Főtájépítészként mi minden tartozik majd a feladataid közé és mi most az elsődleges teendő?

B.S.: Prioritást élvez, hogy a hivatalon belül létrehozzunk egy zöld infrastruktúra osztályt, ezután lehetek majd hivatalosan főtájépítész. Jelenleg a főpolgármester zöldfelületi ügyekért felelős tanácsadója vagyok, akinek a legfontosabb feladata most az SZMSZ (szervezeti és működési szabályzat – a szerk.) módosítás ezirányú előkészítése. Közben persze ömlenek rám a különféle egyeztetések: köztéralakítási tervek véleményezése, kisebb és nagyobb köztéri projektek kérdése, fakivágási kérelmi ügyek, a városi zöldgyűrű létrehozásának előkészítése vagy a fakataszter. Szeretnénk egy olyan korszerű, a hivatalon és a cégein belüli irányelvet, kultúrát meghonosítani, ami figyelembe veszi a fasorok, városi zöldfelületek létét, “városi közműként" tekint rá, a cselekvéseiben vele való együttélésre, védelmére törekszik és nem akarja azt mindenáron elpusztítani. 

A zöldfelülettel kapcsolatos ügyekről beszélve, hogyan lehet felmérni, hogy Budapest zöldinfrastruktúrájában hol van probléma? Mi segít ezek fejlesztésében?

B.S.: Ebben nagy segítség a ZIFFA (Budapest Zöldinfrastruktúra Fejlesztési és Fenntartási Akcióterv), melyben a politikai és szakmai elképzeléseket igyekszik a Főváros összegyógyítani. Ez egy olyan kiváló szakmai munkaanyag, ami részletezi Budapest zöldfelületi problémáit, megmutatja, hogy hol vannak a tervezett zöldfelületek és melyek azok a területek, ahol fejlesztés szükséges. Az előző városvezetés indította el a készítését, a mostaninak kell véglegesítenie. A ZIFFA készítésének egyik folyományaként QR-kóddal ellátott táblákat helyezett ki a FŐKERT a fővárosi illetőségű közparkokban, amikkel a parkhasználók igényeit, szokásait leszünk képesek felmérni. Szeretnénk mindenkit ösztönözni ezek kitöltésére, a kerületeket pedig arra, hogy a saját tulajdonú zöldterületeiken ugyancsak rakjanak ki ilyen táblákat, mert csak így fogjuk tudni igazán, valós adatok alapján rangsorolni, hogy melyik parkhoz mennyire sürgős illetve hogyan érdemes hozzányúlnunk. 

Fontos, hogy a zöldfelületi igényt elosszuk a városban, hogy ne forduljon az elő, hogy míg egyes parkok túlterheltek, másokat nem használ senki. Ennek klasszikus példája a Városliget és a Népliget esete: mindkettő városi nagypark, s míg az egyik nagyon látogatott, a másik szinte egyáltalán nem. A Gellért-hegy kérdése is idetartozik: ez egy frekventált hely, az úthálózata mégis elavult. Ezeken mind változtatni szeretnénk, fontos, hogy a látogatók érezzék, hogy Európa szívében vannak. A kiemelt zöldfelületeinket szeretnénk ütemezetten, apránként rendbe hozni és nemcsak a látványberuházásokkal foglalkozni. 

Hogyan lehet az ilyen nagy zöldfelületek fejlesztésébe jól belekezdeni? Kicsit olyan, mintha a Gellért-hegy és a Népliget is mumus lenne ezen a téren, sokat gondolkodunk, beszélünk róla, de valahogy nem lépünk előre. 

B.S.: Mindkettő elég nagy, ha ezt komplexen akarjuk csinálni, akkor a nagy forrásigény mellett metodikai változtatásra is szükség van: érdemes több ütemre felosztani és egy masterplan alapján mindig csak egy szeletét csinálni. Erre jó példa a Central Park történeti megújítása, amit egy egységes terv alapján készítenek több, kisebb szeletben és tisztán kommunikálják a lakosság felé, hogy mely területek állnak éppen tervezés és kivitelezés alatt. 1980 óta foglalkoznak vele és ma már lényegesen jobb állapotban van a park, mint volt 40 éve.

A fővároson belül van még egyáltalán olyan terület, ahol zöldfelületek hozhatók létre? 

B.S.: Érdemes kimenni a belváros és a külváros közötti átmeneti zónákba, ezek tele vannak ipari romokkal, rendező pályaudvarokkal, elhanyagolt és alulhasznosított rozsdaterületekkel. Itt rögtön felmerül a Józsefvárosi pályaudvar sorsa, lehet-e abból, vagy annak egy részéből zöldfelületet csinálni? De ugyanúgy említhetném Rákosrendezőt, Észak-Csepelt vagy pl. Óbudán egy egykori téglagyár agyagbányáját is. Ezek mind olyan területek, melyekkel érdemes lenne foglalkozni.

Főtájépítészként milyen víziód van, hogyan lehet Budapestet élhetővé, zöldebbé tenni?

B.S.: Az elmúlt 10-15 évben nagyjából ugyanarról beszélek, írok. Most kicsivel több lehetőségem van mindezt megvalósítani. Szerintem Budapestnek nem feltétlenül óriás projektekben kell gondolkodnia, érdemes helyette kisebb szomszédsági projektek megvalósítására koncentrálni, amibe lehetőség szerint bevonja a helyi, nagyon aktív civileket, így valami olyat csinálhat, amit mindenki a sajátjának és élhetőnek érez. Erre jó példa a Finta Sándor által megálmodott, majd a fővárosban azóta is következetesen végigvitt TÉR_KÖZ pályázati formula, ami egy olyan alulról jövő közterületi fejlesztési csomagot hozott be a város életébe, ami előtte nem volt és ami minden szegmensében pozitív fordulatokat hoz. Olyan jó dolgok születnek általa, ami a civileknek, a kerületeknek és a fővárosnak is jó érzést okoz. 

Hogyan lehet a civileket jól bevonni, megszólítani vagy sokszor terelni őket, hogy ők is értsék a folyamatokat és ne a vitán legyen a hangsúly? 

B.S.: Itt nem lehet megspórolni az időtényezőt. Ahol nagyon szofisztikált a részvételi tervezés, ott addig nem mennek tovább, amíg nincs egyezség. Nem lehet elintézni a részvételi folyamatot egy sürgetéssel, hogy például lassan itt lenne már az ideje szalagot átvágni. Ha a civileket mélyen bevonják, akkor megértik, hogy a tervezési, közbeszerzési, kivitelezési és költségcsökkentési folyamatok nehézségekkel és sok kompromisszummal járnak, ezáltal elkerülhetők a félreértések és azok a képzavarok, melyek azonnal látványos eredményt várnak egy organikusan több éves fejlesztési projekt kapcsán. Azért tartom fontosnak az érintettek, köztérhasználók bevonását, mert ők azok, akik elsődlegesen jól meg tudják fogalmazni, milyen funkciókra vágynak, az igazán jó tervezési programok az ő segítségükkel tudnak létrejönni. Az esztétika, design és formanyelv kitalálása már a tervezők feladata, ha funkcionálisan működik a dolog, akkor abban már meg kell hagyni számukra az alkotói szabadságot. Ha a tervező hiteles adatokat kap arról, hogy milyen igények merülnek fel egy területen, akkor az a tér vagy park sokkal jobban fog működni és ezzel mindenki nyer. Fontosak az előzetes egyeztetések, a párbeszéd, hiszen így jöhet létre az a végeredmény, ami mindenkinek örömet ad. Én elsősorban ezt értem részvételi tervezésen. 

Ezek a diskurzusok azért is jók, mert azzal, hogy láthatóvá teszik a folyamatokat, segítenek megérteni, hogy egy köztér- vagy parkfejlesztés eredménye nem feltétlenül látszik azonnal. Az emberek edukálását mennyiben érzed feladatodnak? 

B.S.: Ez egy fontos lépés, a fakivágások és a belvárosi autómentesítés témájában is szükség van arra, hogy a lakosság előzetes tájékoztatást kapjon arról, hogy mi történik és miért fontos ez, milyen egészségügyi kockázatai vannak mindannyiónk számára, ha nem ezen az úton járunk. Fontos, hogy megértsék ezeket a folyamatokat. Az a helyes út, ha mindent megteszünk annak érdekében, hogy az érintetteket a lehető legjobban informáljuk, a lehető leghamarabbi időpontban - eddig ez nem így volt. Mi a párbeszédre, a részvételre és a kísérleti kipróbálásra törekszünk, hogy mindenki tapasztalhasson, hozzászólhasson a folyamatokhoz és ezáltal segítsék azok létrejöttét. Mindez persze gondolkodásbeli változást igényel. 

Fontos hangsúlyozni, hogy nem öt éves megvalósulásokban gondolkodunk, én legalábbis bizonyosan nem, mert ezek a folyamatok a város fogékonyságától függően akár 15-30 évig is eltarthatnak, de elindításukkal már nem lehet tovább várni. Szeretnénk megmutatni az embereknek, hogy milyen alternatívái vannak a városhasználatnak, hogy legyen viszonyítási alapjuk, ami pl. az autómentesítés kérdésében segít nekik tisztábban látni és felelősebben dönteni. Azt gondolom, hogy ebben nagy jelentőséggel bírhat pl. a Lánchíd rekonstrukció, vagy a pesti rakpart időszakos, előre eltervezett, egyelőre nyári hétvégékre szorítkozó forgalomcsökkentése. Azt nem spórolhatjuk meg, hogy ezeken a forgalmi szempontból tényleg tét nélküli nyári hétvégéken ne mutassuk meg, mennyivel jobb és másabb lehetne a város, ha az emberek teraszként, pihenő és találkozóhelyként használhatnák a Duna-partot. 2015-ben írtak ki pályázatot a Duna-partok rendezéséről, erre nagyon jó tervek érkeztek, köztük a nyertes Korzó Stúdiójé, aminek egyik kiemelt eleme a Széchenyi tér és környéke közterületi rendezése, illetve a Lánchíd pesti hídfőjének rendezése. A tervben benne van, hogyan lehetne olyan jól működő közlekedést szervezni a hídra, ami segítheti egy MTA előtti méltóbb tér kialakulását és emellett a 2-es villamos feletti új födémen és egy új lépcsőn leengedi a parthoz az embereket. Annak a tervnek ez a fajta megközelítése számomra zseniális. Ennek a tervnek most van esélye újraéledni. Örülnék neki, ha egyszer megvalósulna és a pesti belváros innen bámulhatná, ahogy elúszik a Dunán a dinnyehéj. Talán közös dolgainkat is rendezhetőbbé tenné, ha visszakapná a város a vízpartokat, mint eszményi közösségi teret.

Beszéltünk a zöldfelületek fejlesztéséről, a lakosság edukálásáról, rakpartok hasznosításáról. Számodra mely városokban léteznek olyan megoldások, amik nekünk is követendő példaként állnak? 

B.S.: Ha azt nézzük, hogyan lehet az emberek tudatába bevezetni, hogy adott területek máshogy is használhatók, erre mondjuk jó példa New Yorkban a Broadway átalakítása: itt különféle köztéri akciókat szerveztek, éveken keresztül egyre komolyabb átalakulásokon ment át a tér, ahogyan a város hozzászokott és megszerette a változásokat.n is ebben hiszek, nem az azonnali radikális átalakításban. A fokozatosságban és a másként használat kísérlete alatt felgyülemlett tapasztalatokban. De mondhatnám Oslót is, ahol ma már úgy sétálhatunk, hogy nem kell kerülgetnünk a járdán parkoló autókat, mert egyszerűen nincsenek autók. Nincs rájuk szükség a belvárosban. A gyerekek egyedül kint lehetnek az utcán, mert nem kell attól félni, hogy elüti őket az autó. Persze nem csak a fejlett nyugati országok lehetnek példák, számomra Bogota azért izgalmas, mert megmutatja, hogy nemcsak egy jóléti ország jóléti fővárosában történhetnek előremutatóan emblematikus fejlesztések, hanem akár a nyomornegyedekben is. Hosszan sorolhatnám a jó példákat, ezeket tudni kell jól csoportosítani és használni itt a budapesti rögvalóban. 

Köztéri akciók például már korábban is voltak a fővárosban – ilyen egyértelmű siker volt a Szabihíd –, mi is hasonlókban gondolkodunk, első körben a Városháza parknál. Ennek fizikai átalakítása – a tervezés és egyéb folyamatok miatt –, biztos, hogy hosszú éveket vesz igénybe, de addig is szeretnénk minél nagyobb szeletet visszaadni belőle az embereknek. Attól, mert a tervpályázat még nem zárult le, el lehet kezdeni a más használatot és min kezdhetnénk el jobban bemutatni azt, hogy mi minden válhat egy belvárosi parkolófelületből, mint saját magunkon. Ezzel példát mutatunk, hogy nem másokat akarunk megnyomorgatni, hanem saját magunkat is önmérsékletre tudjuk kényszeríteni. A városvezetés önmagán kezdi el a belvárosi élhetőséghez szükséges önkorlátozást. Ennek szerintem szép és tiszta üzenete van.

Mi az a folyamat vagy “projekt", amivel elégedett főtájépítész lennél?

B.S.: Ha az az osztály, amit most építek, tényleg intézményesülne (újra) a fővárosban és majd nélkülem is megállna a lábán, akkor azt már sikerként könyvelném el. Ha a hivatal, annak cégei és városlakók  gondolkodásában is elindulna egy modernizációs folyamat, akkor még boldogabb lennék. Változtatnunk kell a civilekhez, zöldfelületekhez és a városfejlesztési trendekhez fűződő viszonyunkon. Itthon a klímavészhelyzet ürügyén fogalmazódik meg egyre többekben az igény a városi zöldre, s indult el egyfajta változás. Mintha most ébredtünk volna fel, az emberek elkezdtek a városi zöldfelületekkel nagyon aktívan és proaktívan is foglalkozni, érdeklődnek a szakma iránt és ez jó. Túl sok a városi legenda és bizalmatlanság a zöldfelületi ügyeinkben is, ami meg nem jó. Ha ezen is tudnánk az edukálással változtatni, akkor az szintén örömömre szolgálna. Itt például egy bő 70 éves hiátust kell ledolgoznunk. Az már csak hab a tortán, ha bizonyos közterületek, zöldfelületek megújulnak vagy teljesen újak létrejönnek, de számomra az a legfontosabb, hogy eljusson ez a filozófia az emberekhez és képesek legyünk velük jól, partnerként kommunikálni, hiszen csak így tudjuk őket igazán jól szolgálni.

Fürdős Zsanett