Bardóczi Sándor: Az én Budapestem

Sokan biztosak benne: Budapest olyan nagyjelentőségű, léptékváltó átalakulás hajnalát éli, amely az 1870-1914 közötti aranykorhoz mérhető. Kontinentális léptékű sikerhez sok minden kell, s ezek között a sok pénz csupán egyetlen elem. Melyek tehát most a sikeres, mi több boldog Budapest, a magyar fővárosi jövőkép koncepcionális és stratégiai alapvetései? Erre a kérdésre gyűjtünk válaszokat az elkövetkező hetek cikksorozatában. Városi közgondolkozásunk számos jelentős személyiségét, urbanistákat, közgazdászokat nyertük meg, hogy fejtsék ki véleményüket. A vita nyitott, bárki csatlakozhat. Szerkesztőségünk örömmel vár újabb írásokat a tárgyban, nem kizárólag várostervezők, de a város egészében gondolkozók részéről.

Budapest fejlesztése, Budapesti Közfejlesztési Tanács, budapesti kiemelt beruházások, Sétáló Budapest, Szabad Budapest, Mindenki Budapestje, Budapest 2030, „Közmunkatanács", főpolgármester-választás. Szavak, kifejezések, amelyektől ma egyre hangosabb a közélet, s még hangosabb lesz a tavasz végére. Szezonja van. A lényeg azonban sok esetben elsikkad. Pedig a közös jövőnkről, értékválasztásokról (az életünkről) van szó. A fővárosról, ahol élünk és ahol továbbra is élni szeretnénk. Pár gondolat — még a politikai kampányokon innen, a mindent elhomályosító adok-kapok előtt. Meggyőződésem, hogy Budapest szerkezeti problémái nem orvosolhatók ötéves ciklusokban (ahhoz ötven év is kevés), de úgy pláne nem orvosolhatók, ha rendre nem a valódi problémáival foglalkozunk, hanem csak a tüneti kezeléssel. Ha kizárólag nagyprojektek során át akarunk eljutni valahová, amiről úgy hisszük a Kánaánba visznek. Leírom hát az Építészfórum főszerkesztője, Bojár Iván András kérésére, hogy milyen lenne az én Budapestem (fenntartva a tévedés jogát).

Az én Budapestem a legtöbb idejét nem a dicső múlt megidézésével tölti, hanem a jövőképet és a jó gyakorlatok adaptációját kutatja, alkotói energiáit ezek kötik le. Az épített értékeinket, örökségünket tiszteletben tartja, ápolja, de már nem a múlt század nyelvén beszél, hanem kortárs nyelveken. Az én Budapestem felismeri, hogy a közös jövőnk zálogát nem a világörökségi terület újra és újra felülírása jelenti, hanem az átmeneti zóna szerkezeti átalakulása. Az az alulhasznált iparterületi rozsdaöv, ami csipkerózsika álmát alussza és ahol tartalék területeink zöme terül el a belváros és a kertvárosok, agglomerációs települések között félúton. Budapestem ide összpontosítja a fejlesztési energiáit.

Az én Budapestem folyamatosan előkészít, ártalmatlanít, majd piaci szereplők felé értékesít (helyzetbe hoz) értelmezhető szeleteket az alulhasznált, de jó infrastruktúrával rendelkező rozsdaterületekből. Egyszerre gyógyít és felértékel, s ezzel mérsékli a belvárosra nehezedő terheket, illetve az idefejlesztéssel csillapítja a kiköltözést. Belátja, hogy az agglomeráció szétterülése az erőforrásaink elherdálása minden tekintetben, a város átmeneti zónájának újrahasznosítása pedig kulcs egy jobb szerkezetű városhoz. Az én Budapestem ráveszi a Budapesti Közfejlesztési Tanácsban ülő kormánytagokat és a Budapesti és Agglomerációs Államtitkárt, hogy adóztassa meg országos szinten a zöldmezős beruházásokat, a szántó-, zártkert-, üdülő-, szőlő-, erdő-, természeti-, és zöldterület átminősítéseket, a szintterületi mutatók növelését célzó lobbiakciókat. Több CSOK-ot és egyéb állami támogatást ad annak, aki régit rehabilitál, korszerűsít, mint aki újat épít. A befolyt fejlesztési adót pedig célzottan barnamezős rehabilitációra, szociális lakásépítésre és városrehabilitációra költi el. Ráveszi állami partnereit, hogy ezekre a témákra alkosson kiemelt állami beruházási programokat, mert ezek tényleg nemzetgazdasági érdeket szolgálnak.

Az én Budapestem nem kevés látványos nagyprojektben gondolkodik, hanem a szomszédságokban, kisebb területegységekben felmerült, alulról jövő, a valós igényekkel alátámasztható apró ötletek megvalósításán. Gyűjti és elemzi ezeket az ötleteket, segíti a megvalósításukat a TÉR_KÖZ programokkal. Az én Budapestem elébb kipróbálja, próbaidőre bevezeti, monitorozza az új dolgokat, informál, közvéleménykutat, nyilvánosabbá teszi a döntéselőkészítést. Az én Budapestemen a városmakett nem egy raktárban porosodik, nem is egy hivatali helyiségben van eldugva, hanem nyitva áll a széles közönség számára. Bemutatja rajta a fejlesztés alatt álló, tervezés alatt álló területeket, a városfejlesztési dilemmákat, ha kell több változatban is a digitális technika segítségével. Közel hozza a fejlesztési kérdéseket az utca emberéhez.

Az én Budapestem minden nagy városi léptékű közberuházást nyílt tervpályázaton készít elő, s a nyilvánosság informálása után reprezentatív közvéleménykutatásokkal pontosítja a felmerülő vitás kérdéseket. Az én Budapestemen a döntéshozó kommunikál a választópolgárral, korrigálni tudja a prekoncepcióit, el tudja ereszteni a tévcselekedeteit. Az én Budapestem nem a turizmusnak akar elsősorban megfelelni, hanem a városlakóknak. Nem a beruházóknak, hanem a lakosságnak. Nem a tőkének, hanem a társadalomnak. Nem a magánérdekeknek, hanem a közérdeknek. Az én Budapestem elsősorban élhető szeretne lenni és csak másodsorban világváros.

Az én Budapestemen fát csak azért vágnak ki, mert beteg vagy sérült, de a helyébe fát ültetnek sokkal jobb körülmények közé, mint előtte. Tehát nem parkolót, nem épületet, nem utat, nem csatornát. Fát. A zöldfelület fejlesztése, a zöldfelület fejlesztését jelenti. Nem a beépítés növelését és nem még több burkolatot. Az én Budapestem évente elültet annyi fát, amennyit képes is elkísérni fenntartásban a felnőttkorig, de nem vág ki fákat (csak indokolt esetben). Az én Budapestemen nemcsak a zöldfelület fenntartásának van felelőse, de a zöldfelületek fejlesztésének is. Az én Budapestemnek mondanak azok a nevek valamit, hogy Fuchs Emil, Ilsemann Keresztély, Räde Károly, Morbitzer Dezső és Radó Dezső. Az én Budapestemnek ugyanis (újra!) van zöldfelületi fejlesztési ügyekben kompetens főkertésze, van víziója a zöldfelületi fejlesztésekről.

Az én Budapestemen első az ember, második a köztér és csak harmadik az épület. Az én Budapestem nem hagyja lerohadni azt, amit fejlesztett. Fenntartja azt jó műszaki színvonalon. Eleve úgy fejleszt, hogy fenn is tudja tartani, ami létrejött. Kiszórja a minőség rovására elkövetett olcsósítást az árajánlatokból, mert tartós, alacsonyabb fenntartási igényű dolgokat szeretne létrehozni, amelyek nem esnek szét egy év alatt. Gazdálkodik a közterületekkel és nem engedi, hogy garázdálkodjanak rajta. Az én Budapestemen nem csak a belváros létezik. Új városközpontok alakulnak ki az átmeneti zónában az egykori gyár- és raktárnegyed helyén és azok fokozatosan leveszik a terhet a belvárosról. Az én Budapestemen az államapparátus és a közigazgatás háttérintézményei nem a belvárosban vagy a várnegyedben szaporodnak, hanem ezekben az új központokban, decentralizált módon. Olyan környezetben, ahol lehet ügyet intézni és ahol nem a középkori szűk utcahálózat a közlekedési keresztmetszet.

Az én Budapestemen több a tömegsport, mint a versenysport helyszín. Zöldhálózat köti őket össze, ahol A-ból B-be tüdőrák kockázata nélkül lehet elfutni, elkerékpározni, elgyalogolni, elevezni, elsétálni, eltúrázni. Az én Budapestemnek vannak rekreációra alkalmas helyei. Az én Budapestem jobban szereti zártsorú 2-3 szintes és a kertes beépítéseket a kertvárosokban is, ahol a lakótömbök belsejében védett, megmaradó kert áll. Az én Budapestem sűríti, „mezővárosi hangulatúvá" teszi azt a Budapest falut, ami a kertvárosokban infrastrukturálisan teljesen fenntarthatatlan. Az én Budapestem a külső kerületeit tekintve is város, nem valami lepényszerűen szétterülő szabadon álló kertes házak gyűjteménye, ahol az autóbeálló, a melléképület, a mélygarázs teteje, a közműakna, a medence és a tujasövény jelenti a kert zöldfelületét, de a lakóutca is olyan szűk, hogy azon sem fér el egy fasor sem.

Az én Budapestemen egy ingatlanberuházást akkor szeretünk, ha közérdeket is szolgál. Ha lehet vele településrendezési szerződést kötni. Ha közterület céljára átad vagy fejleszt parkot, játszóteret. Ha barnamezőt rehabilitál. Ha közművet, tömegközlekedést, bölcsődét, óvodát, iskolát, önkormányzati bérlakást is fejleszt. Ha megelégszik a tisztes haszonnal és nem lerabolni szeretné az adottságokat. Ha ott épít, ahol kell és nem ott, ahol szeretne. Az én Budapestem nem azzal akar kitűnni, hogy magasabbat épít, mint ami eddig volt, hanem azzal, ha hasznosabbat. Jól használja ki a területi adottságokat, nem erőszakol be oda olyat, ami nem oda való. Funkciókban gondolkodik. Kevesebbet esztétizál, de többet gondol az etikára és az önmérsékletre.

Az én Budapestemnek nincs kisebbrendűségi komplexusa. Nem akar második New York, Szingapúr, Bilbao, London, Bécs vagy Párizs lenni. Elsősorban Budapest akar lenni, aki sikeresen tanul más városok hibáiból és eredményeiből, de van saját identitása. Ismeri a múltját és ennek ismeretében alakítja a jövőjét. Az én Budapestem csakis energiahatékonyan épít és korszerűsít. Passzívházakban, megújuló energiákban, újrahasznosítható építőanyagokban és újrahasznosítható házakban gondolkozik. Nem az neki a zöld építészet, ami fákat rajzol az épület tetejére.

Az én Budapestemen a nemzetközi celebek közül Jahn Gehl, Enrique Penalosa, Janette Sadik-Khan, Hans Monderman, William H. Whyte, Oscar Newman, Elisabeth Barlow Rogers és Frank Lloyd Wright a menő arcok, nem Haussmann báró, nem Le Corbusier, nem Philip Johnson, nem Fred Trump és még csak nem is Niccoló Machiavelli. Az én Budapestem sebeket gyógyít és nem új sebeket okoz. Jelszava a rehabilitáció, a rehabilitáció és ismét csak a rehabilitáció.

Bardóczi Sándor