Elhunyt Sári István építész-urbanista

"Sári István Budapesten, 2018 április 17-én, 73 éves korában eltávozott egy olyan világba, ahol számára örök a nyár és az ottani Balaton, vagy Adria (ahogy ő horvátul előszeretettel nevezte: Moja Jadranka) vize örökké hívogatóan selymes és meleg." Károlyi István búcsúzik tőle. 

Bevallom, nem tudok elfogulatlanul írni róla. Én barátságunk évei alatt úgy láttam, hogy az ő személyiségében egyszerre volt jelen a sokoldalú reneszánsz tehetség, a minden szakmai újításra fogékony, speciális tudással felvértezett szakértő, a szellemesen gúnyos mókamester és - nem utolsó sorban - az érző, melegszívű ember. 

Hogy plasztikusabban láttassam az alakját, a ráemlékezést a vele kapcsolatos saját emlékeimmel kezdeném.

Sári Pistát Miskolcon ismertem meg. Amikor Horváth István főmérnök felvett az ÉSZAKTERV-be, kezembe nyomott egy vállalati kiadványt, amely a miskolci Városház-tér rendezésére kiírt házi tervpályázatuk anyagát tartalmazta. Ahogy rápillantottam Sári első díjas tervére, váratlan ujjongást éreztem: Istenem, de jó, ilyen tehetséges kollégákkal kerülhetek majd kapcsolatba! Aztán három évig dolgoztunk együtt a cég Városrendezési Irodájában.

Az ő tevékenységének köszönhetően az 1970-es évtized második felében az iroda egyfajta tervpályázati „fellegvárrá" nőtte ki magát. Nincs ebben semmi túlzás, eleve magas fekvésű volt az irodánk, a Bajcsy Zsilinszky-Ady Endre utcák sarkán álló tízemeletes lakóház, a „magasház" legfelső szintjét, hajdani lomkamrák és mosókonyhák helyét foglalta el. A szűkösségért és kényelmetlenségért kárpótolt telephelyünk hallatlan előnye: biztonságos egy kilométerre voltunk a cég központi épületétől és a főnököktől.

Ennek az irodának Sári István alkotta a kreatív kemény magját (komplex kis csoportjában Klein György és Szerényi Győző építészekkel, Dávidházy Péter közlekedéstervezővel, T. Karmazsin Klára tájépítésszel). Pistával az élén, a kis csapat ontotta a sikeres tervpályázatokat, emellett ő a kötelező feladatokat nemcsak hiánytalanul, de magas színvonalon teljesítette. Éppen azokban az években háromszor is vállalati nívódíjjal jutalmazták a munkáit.

Az akkoriban harmincas éveiben járó, magas, fess Sári Pistával időnként összedolgoztunk, ő néha megrajzolt számomra egy helyszínrajzot, én megterveztem neki egy-egy épületet valamelyik pályázata apró részleteként. A kívülálló azt hihette, könnyedén jönnek a sikerei. Én azonban láttam, ahogyan hatalmas energia- és időráfordítással küzdött meg értük. Sokszor eszembe jut az a pillanat, amikor éjjel egy órakor tustollal a kezében, az asztal mellett ültében elaludt (a toll hegye még rajta volt az aktuális vonalon). Bizony, a pályázatokkal járó pepecselés gyakran nyúlt bele az éjszakába, néha a hajnalba is. Hébe-hóba én is fültanúja voltam, amint mintegy karmesteri beintésre, hajnali háromkor megszólalt a környező utcák madárkórusa. Sári ilyenkor mérgesen felfortyant: Madarak, csitt!

Gyakori beszélgetéseink során kiderült, hogy egészen ifjan - nyaranta, Diósgyőrben - Ferenczy Károly (1925-2007), a magyar műemlékvédelem mestere mellett dolgozott. Az építésztársadalom népszerű Carlojának személyisége kitörölhetetlen nyomot hagyott benne. Azt hiszem, a humor terén is sokat tanult tőle.

Sári Pista kiváló eredményeiért cserébe - jogosan, de a Kádár-korban szokatlan bátorsággal - elvárta, hogy főnökei ne zaklassák kisstílű elvárásokkal. Elődöm, Kőhalmi József úgy élte ezt meg, hogy főnöki beiktatása után az iroda tagjai - mind a harminc fő - önként és szép sorban elkezdtek kilincselni nála, kivéve egyet - Pistát. Egy hét elmúltával az újdonsült főnöknek mégiscsak hiányérzete támadt, így ő maga kopogtatott be hozzá:
- Te miért nem látogattál meg eddig?
- Nem hívtál - nézett fel a rajzából rezzenéstelen arccal Sári.

Kettőnk között az alábbi kis jelenet játszódott le. Az ÉSZAKTERV-ben minden áldott hétfő reggelén a főnökség értekezletet tartott a központban. Egy ilyen értekezletről - meg nem érdemelt ledorongolás után - morózus hangulatban érkeztem vissza a „magasházba", és végiglátogattam a szobákat. Sári Pistát in flagranti találtam, amint elmélyült gombfocimeccset vívott egy kollégával a rajzasztalon:
- Tulajdonképpen mit csináltok ti itt munkaidőben?
- Ne aggódj, főnök, csak a délutáni éles meccsre trenírozunk.
Ezt olyan kedves lefegyverző hangon mondta, hogy még a reggeli bosszúságomat is azonnal elfelejtettem.

Utódomnak, Heckenast Péternek, a kiváló urbanistának is meg kellett tapasztalnia, hogy Sári nem akárki. Amikor egyik reggel Sári alaposan elkésett, Péter megállította:
- Te Pista, ezt nálam nem lehet csinálni!
- De hiszen éppen most demonstráltam, hogy lehet!

Később ő maga is főnökké lépett elő, 1987-től éppen az előbb említett irodát vezette. Biztos vagyok benne, hogy ezt a feladatát is kiválóan oldotta meg. Sajnálom, hogy azután, visszatérve a fővárosba, hosszú ideig csak távolról tudtam szakmai pályáját követni, beleértve a számára oly kedves soproni főépítészi éveket is.

2001. végén Budapestre költözött, és onnan újra szorosabbá vált a kapcsolatunk. A miskolci évek óta Sári tekintélyes szakállal és ötven kilóval gyarapodott, de szelleme és kreativitása frissebb volt, mint valaha. A következő másfél évtizedben különböző megbízásos és pályázati terveken gyakran dolgoztunk együtt, átéltünk jó néhány szép sikert és nem kevés kudarcot. Az utóbbiak alkalmával nyűgözött le igazán. Különleges képességei közül éppen azt csodáltam legjobban, hogy soha nem adta fel. Soha nem törte le holmi kudarc. A balsiker másnapján már dudorászva látott hozzá, hogy új kihívást keressen.

Két olyan feladatunk adódott, amelyekben a közös munkánk hangulatát az „örömzenélés" fogalma fejezi ki leghívebben. A „Budapest Szíve" nemzetközi tervpályázat (2006) volt az első. Sári itt igazán elemében érezte magát. A hajdani pesti városfal bemutatására, részbeni kiszabadítására tett merész javaslatot. Mint utólag megtudtuk, munkánkat az angol nyelvű feliratozása és élénk színezése miatt a zsűri „spanyol tervnek" keresztelte el. A bírálat közben pályázatunkkal álltunk első helyen is, de végül másodikként landoltunk.

Nem sokkal ezután, de még a 2008-as pénzügyi válság előtt veszélyes vizekre tévedtünk: a Lágymányosi Öböllel határos partszakasz beépítésére kaptunk megbízást egy portugál befektető cégtől. Sok kollégánk érdekes terve hiúsult már meg itt, előttünk és utánunk is. Sári azonban nem törődött a balsiker árnyékával, egyszerűen csak élvezte a különleges helyszín nyújtotta tervezési lehetőséget.

A személyes emlékek felidézést követően ideje, hogy életének fontosabb állomásait, amelyeket elvárunk egy nekrológtól, időrendbe szedjük. Ebben maga Sári Pista könnyítette meg a dolgomat, mert szakmai önéletrajzában vastag betűvel emelte ki azokat az adatokat, történéseket, amelyeket gazdag és sokrétű munkásságából ő maga jelentősebbnek ítélt. Tehát:
Beleszületett az építész szakmába (édesapja is szakmabeli volt). Mindig büszkén említette, hogy ő Diósgyőrben – nem Miskolcon - született.

Húsz szorgos évet töltött az ÉSZAKTERV-ben, végigjárva a vállalat minden szakmai lépcsőfokát, a munkatárstól az osztályvezetőig. Kis híján ötven tervet készített itt, csak magára Miskolc városára vonatkozóan tizenkettőt, Sátoraljaújhelyre ötöt. Fontosnak tartotta, hogy ez idő alatt tevékenykedhetett a Miskolci Építész Műhelyben is, amelyet Bodonyi Csaba Ybl- és Széchenyi díjas építész alapított.

Az állami tervezővállalatok összeomlása idején gyorsan lépett: saját céget hozott létre „RÉGIÓ" Városépítészeti és Műemléki Tervező Kft. néven. Három évi működés után azonban újra váltani akart.

1992-ben sikerrel pályázta meg Sopron város főépítészi állását. Ezzel életében új fejezet nyílt meg. Sokoldalúságára jellemző módon ezt a nehéz posztot is magabiztosan, meggyőzően töltötte be. Egyszer azért elárulta nekem, hogy az új pálya kezdete göröngyös volt. Nem szakmai problémái voltak, hanem a város fogadta be nehezen a kívülről jött szakembert. Ám akkor ő elővarázsolta új, eddig nem használt képességét: a diplomatáét. Tette mindezt olyan eredményesen, hogy hamarosan ő, a kívülről jött alapíthatta meg a Soproni Építészek Körét, amelynek a titkára lett. A miskolci évekhez hasonlóan sodró tempójú soproni években - többek között - a belváros rehabilitációját és a város új általános rendezési tervének teljes tervezési folyamatát irányította. Sőt, erejéből még arra is futotta, hogy saját tervezési munkákat vállaljon.

1999-2001. között Esztergom város, 2006-2010 között Budapest XX. kerületének (Pesterzsébet) főépítésze volt. Ötletgazdagságával, átfogó urbanisztikai tudásával, diplomatikus tárgyalási képességével mind a választott tisztségviselők és önkormányzati képviselők, mind a vele kapcsolatba került építész kollégák tiszteletét kivívta.

Életének főépítészként eltöltött szakaszát végül a szakma méltó módon honorálta. 2011-ben elnyerte a Főépítészi Életmű Díjat. Jogos büszkeséget és örömöt érzett a komoly elismerés után, de nekem bevallotta, hogy volt még két másik olyan siker az életében, amelyeknek azonos módon örült. Az egyik 1980-ban történt, amikor Bodonyi Csabával és Ferenc Istvánnal közös tervükkel vettek részt „Varsói Konfrontációk"-on, mellyel elnyerték a Lengyel Építőművész Szövetség (SARP) nagydíját. A másik nagy sikere 2000-ben volt. Ekkor az általa vezetett alkotói csoport terve első díjat kapott az ezredforduló körüli évtizedek legjelentősebb hazai tervpályázatán, amelyet az „Észak-Csepel szigetcsúcs városrész" rendezésére írtak ki.

Igen, a tervpályázatok világa állt hozzá legközelebb, itt érezte igazán elemében magát. Frappáns, „ütős", korszerű választ találni a feladatban feltett kérdésre - ezt tekintette a szakmai tudásához méltó kihívásnak. Nem tartotta nyilván, de a beadott pályamunkái száma jóval meghaladta a százat. A Magyar Építész Kamara is elismerte a tényt, így jellemezve őt: „A településtervezési pályázatok terén talán a legaktívabb és legeredményesebb építész az országban." Építészi-városrendezési tevékenysége során ötven munkáját díjazták, vagy vették meg.

Munkásságának nemcsak papíron marad nyoma. Sok-sok honfitársunk lakik azokon a lakóterületeken - Miskolcon, Ózdon, Egerben, Salgótarjánban -, amelyek rendezési és beépítési tervei az ő asztalán születtek. Talán nem kegyeletsértés - hanem adalék az emberi sokszínűségéhez -, ha megvalósult munkái közé számítom a Diósgyőri Vár asztal nagyságú makettjét is, amelyet sokheti munkával az egyik karácsonyra készített unokái számára.

Sári Pista, mint a horvát Adria imádója, korábban úgy gondolta, hogy a tengerbe nyúló félszigeten épült Primosten óvárosa feletti domboldalon, a dombtetőn álló templomtorony árnyékában levő temetőben kíván örök nyugalmat találni. Ezt a gondolatát később megváltoztatta, mert túl távolinak érezte szülőhazájától, nem akart idegenbe szakadt lenni élete végeztével sem. A „Moja Jadranka" közelsége helyett ezért a Magyar tengert, a Balatont választotta hamvai befogadásának színhelyéül, felesége majdani hamvaival együtt. Lesz azonban már a közeljövőben egy állandó emlékhely mindazok számára, akik emlékezni kívánnak a kivételes emberre és építész-urbanistára. Felesége szándéka, hogy ebből a célból Balatonalmádiban, a tóparti közparkban – a megfelelő engedélyek beszerzése után – „Sári István emlékfát" ültet.

Búcsúztatója egy később meghatározandó időpontban lesz a miskolci Kós-házban.

Károlyi István építész