Nézőpontok/Kritika
Élménydeficit. A Kemenes Vulkánpark új épületéről
2013.08.02. 11:52
Nem lehet kikerülni. Mi is ott jártunk, végigmentünk a "láva útján", hogy aztán előbukkanjunk a legfölső szinten. Fotóztunk - vég nélkül - mert amint eltenné az ember a gépet, rögtön nyílik, tárul az újabb nézőpont, amiből az egységes és tömbszerű megint kicsit más lesz, és azt is úgy hazavinnénk pixelekbe zárva. Az épületbejárásról Wesselényi-Garay Andor írt beszámolót.
Zavarba ejtő alkotás a Kemenes Vulkánpark központi látogatóépülete. A kietlen, épphogy gyomos bazaltfennsíkon álló ház elemi erővel uralja a tájat. Testként, tárgyként, térgeneráló alakzatként egyaránt jelenvaló: landmark és viszonyítási pont. Önálló entitás, kontextusai kevéssé kötik a helyhez, építészeti örökséghez, netán a funkcióhoz: értelmezési hálója inkább lenne gazdaságpolitikai, semmint környezeti. Ekként pedig szimptóma és látlelet: megkerülhetetlen ugyanis az a nem feltétlenül az építészetkritika tárgykörébe tartozó, de a mai szociális diskurzusok színfala előtt fölötte releváns kérdés, hogy ez a ház vajon miért épült? Mit keres itt? Kik fogják látogatni? Hogyan fogják fenntartani? Installációit milyen gyakran fogják frissíteni?
1/91
Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Perika
Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Perika
Vasáros Zsolték kiállítás-tematikája briliáns. Megkapó a földszinten installált Wunderkammer, ahol gombnyomásra lehet gejzírkitörést vagy földrengést szimulálni; székhez szegeznek a vulkánszobák vetítései, az űrexpedíció interaktív érintőképernyői. Hat éves kor fölött kit ne nyűgöznének le egy természeti katasztrófa képei, kit ne vonzana a hömpölygő láva mortalitása, amely pokolképzetként drámai erővel illusztrálja legbensőbb félelmeinket? Legyen azonban bármily ötletes ez az installáció, előbb utóbb kimerül, elfárad. Ez megtörtént Hódmezővásárhelyen az Emlékponttal is, melynek tematikájában ráadásul elválaszthatatlan volt a helyi közösség identitásától, múltfeldolgozási képességétől. Ott tavaly egy alkalmi kiállításokat befogadó galériát toldottak a házhoz, hogy havi vernisszázsokkal csalják vissza a látogatókat. Csakhogy. Lesz-e hasonló lehetőség vérátömlesztésre a Vulkánpark esetében is? Kényelmetlenül tolakodó kérdések ezek, amelyek rendre felmerülnek majd’ az összes uniós projekt esetében, leginkább létalapjukat firtatva. A Kemenes vulkánpark tárgyalásakor az első zavart az okozza, hogy tisztán építészeti köntösben tálalódik egy olyan tartalmi probléma, amelyről szerintem Magyarország 2013-as valóságában bűn nem beszélni, mint ahogy elbizakodott hanyagság volt azt a pályázat kiírásának idején, 2009-ben sem firtatni. Sajnos ugyanezt a bűnt tetézi jelen írás is akkor, amikor – szakértelem hiányában – fenti szempontokra a továbbiakban nem tér ki.
11/91
Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Perika
Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Perika
A másik zavarba ejtő elem építészeti. Ebben a házban ugyanis – a hazai kivitelezői kultúra kontextusában – minden stimmel, minden klappol, mégis: az egész tét nélküli. Elmarad a katarzis, a szívet-gyomrot szorító élmény, amely kritikán felül emelné az épületet. Nem arról van szó, hogy ez a ház ne lenne rendben, persze, hogy rendben van: pallérozott ízléssel elrendezett tömegelemei, belső térszervezése, anyaghasználata olyasfajta építészeti alapminőséget képviselnek, amely inkább egy áhított-álmodott, semmint valós színvonalhoz tartoznak. A szó szoros és átvitt értelmében azon kevés határköveink egyike, amely sikerrel rekeszti el az említésre méltót az átlagtól. A hazai építészeti cselekvések kimagasló példája: „Soha rosszabbat!" – szakad fel az elismerés hangja. Földesék alkotása egyfajta vágymanifesztum: a környezetalakítás mikéntjének olyasfajta megtestesülése, amely talán egy soha el nem érhető sztenderdet illusztrál. Idea és normatív kiáltvány az igénytelenség, a mételyező kompromisszumok ellen. És mégis: súlytalan. Hiányzik belőle a transzcendencia letaglózó élménye, amelynek hiányában túlmagyarázott manírba csúszik még a mesés enteriőr is. A megfejthetetlenség intelligens pátosza vész el a képletszerű térszervezésben; álmélkodás váltja fel a rádöbbenést, ötlet helyettesíti a gondolatot. A kortárs magyar építészet megíratlan fejezeteinek egyike lehetne feldolgozni a retorikus értelmezhetetlenség és az elbizonytalanító térhelyzetek afféle történetét, amely éppúgy szövődik Balázs Mihály és Tomay Tamás építészetében, mint ahogy kimutatható Lengyel Istvánnál vagy Kovács Péternél, és – a WET épületére gondolva – megjelenik Földes László életművében is. A Ság hegy lábánál azonban bizonytalan, hogy mi az a teremtő akarat, az az érvényes, mélyen átélt és itt átadott építészeti, netán emberi tapasztalat, amely megismételhetetlenné, behelyettesíthetetlenné és megkerülhetetlenné tenné ezt a házat. Egy olyan házat, amelyről akár kívül, akár belül – a lebaltázással felérő kivitelezési részletképektől eltekintve – jószerivel csak jó fotó készíthető. Amelynek térszervezése építészes, képletszerűségében is Piranesi börtön-capriccióit idézi és amely – Mizsei Anett találó megállapítását kölcsönvéve – mégis olyan, mint egy megépült diplomaterv. Kevéssé önlényegű jelenség, mint inkább rajzokon, képeken élő másodlagos realitás, amelynek a ház nem végeredménye, hanem illusztrációja.
40/91
Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Mizsei Anett
Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Mizsei Anett
Az építészfórum 2009-ben mutatta be a tervpályázatok anyagát és akkor, a cikket kísérő megjegyzésekben Bonta Gáspár megengedő szubjektivitással kezelte a térsor és a tömeg kapcsolatát, utalva bizonyos előképekre, térszervezési rutinokra. Véleménye kimondatlanul is ahhoz a hagyományhoz illeszkedett, amely (i) egyrészt a mintakövetést az építészeti eszköztár, vagy ha úgy tetszik -nyelv gazdagításának tekinti, ekként semmi kivetnivalót nem talál abban; (ii) másrészt a divathullámként, mémkomplexként megjelenő jelhalmazokat olyasfajta kortünetnek tekinti, amelynek hatása alól adott esetben okafogyott erőfeszítés szabadulni.
Csakhogy. És erre már nem tér ki az érzékeny Bonta-apokrif.
Ezekkel az impressziókkal azonban rendre képek formájában találkozunk, olyasfajta tapasztalatokként, amelyek képként terjednek és akként is közvetítődnek. Az autopszia, vagyis az eredeti műalkotással való találkozás hiánya annyiban lesz kritikus a képi tapasztalat-közvetítés esetében, hogy mellette igencsak kihívásos lesz olyasfajta saját, autark építészeti tudás generálása, amely azután egyéni módon forgatható a saját oeuvre-be. Hasonló jelenséggel találkozhatunk a szövegelsajátítások esetében is. Ekkor az idegen toll – frazeológia, fogalmazásrend: de legfőképp a szöveggel átadott tudás - távolítja el a szerzőt saját tárgyától, amely oly gyakran intellektuális gügyögésbe vált. Kissé tömörebben: az építészet képe a képről szól; a belőle merített inspiráció szűretlen átemelése pedig úgyszintén arról fog. A genezisében antropológiai eredetű építészeti dolog és forrása, az emberi test közé szemi-transzparens fóliaként feszülnek a képek, és ez irizáló másodvilágként rejti maga alá a végeredményt.
Itt is. Ezt is. Így lesz autonóm tett helyett a ház az építészet köpönyegében megjelenő újabb illusztráció, már látott parafrázis, amelynek vonatkoztatási alapja eredetileg is egy kép – melynek aktualitásába most szántszándékkal nem mennék bele.
28/91
Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Perika
Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Perika
A dolog szépsége és majdhogynem feldolgozhatatlan ellentmondása az, hogy a képihletett házakról ezért szükségképp – pláne a Földeshez hasonló jó kezű építészek esetében – szinte csak jó képek készíthetők. Mintha a terek, az anyagok és a részletek testté szilárdult halmaza csak egy átmeneti állapot, ürügy lenne a képi fogantatás és a képpé zárult végső, összes vonatkoztatási pontjától megfosztott mediális öröklét között. Félreértés ne essék: nem a képek státuszát vitatom, mi több: azokat az építészeti tudásátadás- és generálás máig legfőbb instrumentumainak tekintem, mindössze azt a hozzájuk kapcsolódó stratégiát tartom véleményesnek, amelyet a Vulkánpark esetében felfedezni vélek és ami magyarázhatja azt az élménydeficitet, amely a bejáráskor elfogja a látogatót. Nem ítélet, hanem magyarázat egy jelenségre, amely érthetetlen módon felkönnyített egy nagyon is testszerű, anyagszerű házat.
14/91
Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Wesselényi-Garay Andor
Kemenes Vulkánpark Látogatóközpont, fotó: Wesselényi-Garay Andor
Mely anyagszerűség egyszerre költői és plasztikus, ám mintha hordozná a materialitás brutalizmustól öröklött reflexeit. A remekül sikerült belső vasbeton-felületek, a kortenacél dobozok „őszintesége" – már ha egyáltalán lehet annak nevezni az esztétikává emelt műrozsdát – nem csak itt, de Vesmás Péter Tornyai múzeumánál is csatolmányként rántják magukkal a gépesztétikát: meggyőződésem, feleslegesen. A látszó vasbeton ma nem „anyag", hanem egy rendkívül drága és munkaigényes burkolat: esztétikai teherbíró képessége szinte korlátlan, azonban a zsaluzatminták okán mégiscsak önreferens. Nyersesége és anyagszerűsége ma nem etikai, pláne gazdasági döntés, hanem nemes szépészkedés. Receptúra, nem pedig termék. Épphogy a termékjelleg okán válnak le, lesznek zavaróvá az afféle ösztöngesztusok, amelyek szabadon hagyják a csöveket, szellőzőket, gépészetet egy olyan házban, melynek egésze ugyanakkor elegánsan metaforikus. Éppúgy jelentéses egy építész, mint a helybéli számára, aki lehet, hogy ettől függetlenül is ufóként tekint az ’ojjektumra’, de ez már csak ilyen Magyarországon.
Földesék alkotása – fenntartva az eddig elhangzottakat – azonban tényleg vágymanifesztum: a környezetalakítás mikéntjének olyasfajta megtestesülése, amely egy soha el nem érhető sztenderdet illusztrál. Idea és normatív kiáltvány az igénytelenség, a mételyező kompromisszumok ellen.
Wesselényi-Garay Andor
16:50
"hihetetlen arroganciával fordítva hátat az Apáczai Csere János utcának."Az csak egy utca, miért ne lehetne hátat fordítani neki? Pláne, ha a másik oldalon a Dunapart van. Vagy a királynőnek fordítunk hátat, vagy a komornyiknak. A kialakult városszövetet pedig először az Erzsébet-híd sértette meg. Sőt, az a sértés sokkal nagyobb, hiszen a közlekedési következmények miatt messzehatóbb. Az Inter 3 házat takar ki. Ebből az egyik egy semmi érdekes irodaház. A másik kettőnek meg tulajdonképpen miért járna alanyi jogon a "klasszikus dunaparti házsor" felértékelő pecsétje?Szerintem a mai Inter terpeszkedőbb a homogénebb homlokzatával és a tömegével. Talán a színe az, ami passzol a Lánchídhoz."A Ság hegy lábánál azonban bizonytalan, hogy mi az a teremtő akarat, az az érvényes, mélyen átélt és itt átadott építészeti, netán emberi tapasztalat, amely megismételhetetlenné, behelyettesíthetetlenné és megkerülhetetlenné tenné ezt a házat. ""Kevéssé önlényegű jelenség, mint inkább rajzokon, képeken élő másodlagos realitás, amelynek a ház nem végeredménye, hanem illusztrációja."Tehát, mivel egy ilyen kiállítóhely a virtualitás doboza, ezért a falak közt leginkább csak levegő van, meg pár installáció. Tudjuk, hogy ennek így kell lennie, és itt is így van, de miért nincs mégis valahogy másként?A térkép alapján eléggé kint van a pusztában. Csak úgy, az "eső elől" kevesen fognak beugrani. Lesz dolguk a működtetőknek - ha nem akarják viszonylag hamar elveszíteni az állásukat a finanszírozatlan veszteségek miatt.
05:36
@lecsó: Oké, legyen. Tehát a "régi" Interconti hihetetlen arroganciával fordít hátat a Királynőnek (die Stadt), hogy hajbókoljon a komornyik előtt (der Fluss). Komolyra fordítva: ugye nem gondolja komolyan, Herr lecso?
12:07
@Pákozdi Imre: Szerintem a Dunapart kedvéért többen mennek a belvárosba, mint az Apáczai Csere János utca miatt. Mert egy utcával odább már az egész Inter mizéria nem is látszik.Ezenkívül hasonlítsuk össze a pesti oldalt mondjuk Szentpétervárral és Prágával. Mindhárom közös tulajdonsága, hogy elég laposak. Csak míg az egyik birodalmian nagyvonalú és ezzel meseszerű még a vízszintességében is, a másik meg emberarcúan földközeli, addig a harmadik milyen is? Ja, semmilyen. Mindenféle akar lenni, de igazából semmilyen nem tud, mert a műemlékvédelemre alig van pénz, a high-tech-re pláne, és az egymásra rakódó korrétegek elég gyakran nem összeépülni igyekeznek, hanem megpróbálják az előzményeket kitúrni. A királynők nem így festenek. Nekik általában van stílusuk.
12:14
@lecsó: A Duna-part kedvéért a Duna-partra mennek, a belváros kedvéért a belvárosba (A.Cs.J. utca) mennek, akik odamennek. Egyébként meg tökmindegy, mert Bp. nem az a lépték, Bp. nem az a város. Hányinger az összes. Ha valakinek kötődése van azokhoz az épületekhez, az beteges, semmi több.
19:34
@fds: Ajjajaj. De nagy a baj, dear fds :-(((((
Egyébként tényleg nagy a baj. Tegnap a Nagykörúton, a Béke Szállóval szemben, a thai wok-osnál vacsoráztam negyed tíz körül, a Moliere két keréken c. film után. (Nézzék meg, nagyon jó.) Az ott töltött 35 perc alatt egy hangtompító nélküli motoros kétszer, kb. 170-el elhúzott mögöttünk, további három-négy ugyancsak száz fölött, nem beszélve a hetvennel tépő, a vágánycsere után felélénkült négyes-hatosokról. Rendőr nincs, nem volt, nem lesz (ld. még a hatszoros cigánygyilkosságok krónikáját). Előttünk, a járda házak felőli oldalán jól szituált és kedvtől duzzadó külföldi fiatalokon kívül csak nyomorult magyar hajléktalanok poroszkáltak. Zaj, bűz, félhomály. Soha többé wok, soha többé kiülés a Nagykörúton. Álmodjon más szépeket.
20:25
Kívülről divatosan maníros, műrozsdásított monitor-kitüremkedések a deszkazsaluimitációval felturbózott műrusztikus látszóbeton tömegen. Belülről egy parkolóház lépcsőháza. Az apró présházak léptékéhez viszonyítva durva tájseb. Egy pusztában álló vulkán tövébe kilátót rakni mindenesetre szokatlan megoldás. És ami a számomra a leginkább érthetetlen: miért kell többszintes épületet építeni akkor, amikor nem feltétlenül szükséges?
05:03
@Lakos Dániel: Kedves Lakos Dániel, Ön szerint mikor szükséges több szintes épületet építeni? Ha lenne szíves felsorolni...
A másik az "apró présházak léptéke". Hát szerintem ott nem az a meghatározó. Hanem a Ság-hegy megrontottan, szétbányászva is impozáns vulkáni kúpja, az azon álló, hatalmas trianoni kereszt valamint az a holdbéli hajlású lokális pusztaság, amely mintegy színpadként szolgál a fentiek díszlete előtt és amelynek leghangsúlyosabb pontján a múzeum felépült.
06:35
@Pákozdi Imre: Kedves Pákozdi Imre, a tervezendő szintek számát legtöbbször meghatározza a megrendelő, a szűk telek, a kitöltendő szintterület. Általában nem is merül fel kérdésként, hogy hány szintet tervezzünk. A Vulkánparkra kiírt tervpályázaton azonban nem volt ilyen kötöttség, így az építészre maradt a döntés.
A többszintes épület elsősorban sokkal drágább, a technológiai költségek mellett azért is, mert a lépcsőház 10-20 százalékot simán levesz a beépített területből egy ilyen kis alapterületű építménynél. A lift sem olcsó. Az akadálymentesség megoldása szintén nem könnyű feladat. Igen, fenntartom, ha nem feltétlenül muszáj több szintet tervezni, nagyon meg kell tudni indokolni, ha mégis ezt tesszük. Annyira azért nem magas a ház (szerencsére) hogy sokkal jobb legyen a rálátás a vulkán csúcsára, mintha a terepen állnánk. A pusztaság pedig a vulkánról (illetve a csúcs felé vezető útról) is nagyszerűen látszik.
A lépték nem meghatározó? Ebben a szellemben tették tönkre a Duna-korzót Finta szállodáival (és persze előzményként a Parlamenttel). Az épületek mérete minden kiterjedésükben jelentősen eltér a városi szövettől, hiszen itt is a panoráma fontos, történetesen a budai. A pesti felé meg elég egy tűzfal is, mert nem az a "meghatározó"!
07:05
@Lakos Dániel: Egyetértek, a több szintes épületet mindíg nagyon meg kell okolni. Az ok többnyire a célszerűség, netán esztétikai vagy hiúsági megfontolás. Itt feltétlenül az esztétikai az elsődleges és szerintem helyénvaló. A vulkán - márpedig itt erről van szó - mindíg magas és ennélfogva (valamint veszélyessége miatt) jelszerű. Ezért a róla szóló építészeti alkotás is joggal magas és jelszerű.
Az Ön által hozott Dunakorzó-hasonlat annyiban sántít, hogy ott, a Finta-féle Interkontinentál - ma Mariott - a kialakult városszövetet sértette és sérti mindmáig, hihetetlen arroganciával fordítva hátat az Apáczai Csere János utcának. A kemenesháti vulkánmúzeum azonban egy nagy és szép, megkockáztatom: szelíd eleganciával hajló síkon, egymagában áll. Szó nincs arról, hogy bármiféle apró présházak képeznék az épület építészeti környezetét, városszövet pedig hetedhét határon nem látható. Az új múzeumépület a Ság-hegyen 1930 körül épült, meglepően szép és modern trianoni keresztre rímel, valamint a Ság-hegyre, mint domborzati elemre. A présházak legfeljebb mint ez utóbbi hegy apró, sporadikus tartozékai, texturális díszei játszanak, nem pedig tömeghatásukban, és pláne nem építészeti környezetként.
07:44
@Pákozdi Imre:
09:24
@Lakos Dániel: Igen, ilyen a háttér-hegyoldal.
11:14
@Lakos Dániel: Kedves Dániel!
"a tervezendő szintek számát legtöbbször meghatározza a megrendelő, a szűk telek, a kitöltendő szintterület. Általában nem is merül fel kérdésként, hogy hány szintet tervezzünk. A Vulkánparkra kiírt tervpályázaton azonban nem volt ilyen kötöttség, így az építészre maradt a döntés."
...és az építész döntött is. Így. (Aztán persze még többek is így döntöttek, a pályázati zsűritől az építéshatóságig.) A földszintes épület mellett azért számomra kicsit vékonyka érv az, hogy elég nagy a pusztaság, elfér ugyanez a terület egy szinten is. Nem tudom, akarnék-e egy ekkora lepényt látni itt. Lehetne persze, nekem is meglódult a fantáziám, hogy hogyan lehetett volna még, lehetne földszintes, ráfuttatott tereppel, zöldtetővel, földházként, lehetne ugyanez a torony elásva (na az lett volna aztán avalami, a sziklába belevésni...), lehetne valami egész más, de most ez lett.
A többszintesség okozta többletköltség nem hinném, hogy vállalhatatlan lenne. Egyfelől a házat át-meg-átszelő lépcsők maguk is részei a kiállításnak, divatosan mondva ezek a területek is installációs felületként szolgálnak, tehát nem értelmezhetők veszteségként, hanem az maga a ház. Igen, persze, tudom, attól még ott a lift (akadálymentesség) és a menekülőlépcső (ami egyébként kicsit ipari, de tetszetős), de nem hiszem, hogy a beruházásnál nagyon nagy jelentősége lett volna. Ugyanakkor a fenntartási költségben már megjelenhet a különbség, energetikai szempontból a viszonylag kompakt forma nagyon is előnyös.
A kis, présházas falusi miliő (és megőrzése) nekem is szívügyem. Nem látom, hol és mit ront rajta ez a ház. Egyrészt közel s távol nincs semmi körülötte. A fotók nem trükkösek, nem csalások, óriási köröket lehet róni a pusztában anélkül, hogy a két tűzcsapon kívül bármibe beleütközne az ember. Messziről pedig (ahonnét már esetleg bejön a képbe a falu látványa is,) az épület kockához közelítő arányai egyáltalán nem bántóak, ellenben pl. a hegyről nézve a "lepény avagy hangár" kimondottan az lenne.
"Annyira azért nem magas a ház (szerencsére) hogy sokkal jobb legyen a rálátás a vulkán csúcsára, mintha a terepen állnánk."
Igaz. És mégis más onnét. Fura, nem? Egyáltalán, eszébe jut az embereknek, hogy csak úgy, a pusztaság közepén állva igazából és rendesen megnézzék a hegyet? Itt, ha már felkapaszkodtunk a legfelső szintre, akkor tényleg ki is fogunk nézni. 100%. És nem csak úgy fogunk, mint lentről, hanem ebben a kinézésben már benne lesz a felmászás is, meg a látott kiállítás elemei, a 3D repülőút az Io-ra vagy a Vénuszra, a rácsodálkozás, hogy "jé, az a hegy is 3D ott szemben". Persze legyinthetünk, hogy hányszor elsütötték már az "ablak által bekeretezett látványt felakasztva a falra", de ha valahol ennek értelme van, az ez a hely.
Ezzel együtt valami kis hiányérzetem maradt a kinézés után is. Valami nagy és drámai nem következett be, amit vártam. Ámbár lehet, hogy csak mi vagyunk már az állandóan változó és villódzó látványok (város, reklám, film, internet) által túlingerelve, és egy egyszerűen csak szép hegy és a ránéző ablak már nem elég?
Még a végén vissza kell mennem, hogy ezt tisztázzam.
08:33
@Mizsei Anett: Kedves Anett!
Szerencsére az építészeti formálás nem csak lapos vagy magas arányú téglatestek használatára szorítkozik. Ha megnézzük a díjazott pályaműveket,
http://epiteszforum.hu/kemenes-vulkanpark-kozponti-epulet-bemutatjuk-a-palyamuveket
az látjuk, hogy kevés kivétellel mindenki max. kétszintes, pavilonos jellegű elrendezést javasolt. Több tornyot nem látni. Hamár zsűri: bizalmas közlésből tudom, hogy a zsűri kevés írástudó tagja nem Földesék, hanem Lévai Tamás javaslatát szerette volna elsőnek kihozni. Végül éppen csak benyomni tudták utolsó megvételnek. Ez a munka zseniálisan vágja át a gordiuszi csomót: úgy pavilonos (és a présházak léptékéhez illeszkedő), hogy közben rejtetten lepény is, így minden terem zárt térből is megközelíthető marad. És, mit tesz isten, még egyszintes is! Szerintem ez a terv nagyon pontosan ellenpontozza a díjazott és megvalósult tervvel megfogalmazott számos kritikát, amelyet többen, nagyon szépen megfogalmaztak már az eredményhirdetés pillanatában (lásd ugyanott). Ennek tükrében azért mégiscsak érdemes építészeti etikáról, azaz a források megfelelő használatáról és fenntarthatóságról, illetve annak hiányáról beszélni.
15:18
Ezúton mindenkitől elnézést kérek, aki el van ragadtatva tőle. Sajnos nem fogtam padlót az írástól. Nem kicsiny ellenmondása, hogy a ház képi-esztétikai korlátozottságát, ontológiai sekélységét hasonlóan esztétizáló modorban leplezi le. Ha a leleplezés szándéka őszintén is jön - de kinek nem jönne az értékficam ekkora épített bálványa láttán -, egy ilyen kritika saját hitelességét kérdőjelezi meg. Nem költői, de éppoly látványos, mint kritikájának tárgya. Olvasásakor egy jelenet játszódott le előttem:
Őfelsége öltöztetője nyaktilótól félve tucatszor is nekifut, hogy bordűrözött mondatokkal végre engedélyt kérjen a pompakedvelő uralkodó kalapjának leporolására.
Az egyoldalú dicséret után ellensúlyként engedtessék meg, hogy egy a szövegből vett idézetben kicseréljek néhány szót, ami a házról alkotott kritikát nemes egyszerűséggel visszatükrözi a szerzőre:
>A másik zavarba ejtő elem irodalmi. Ebben az írásban ugyanis – a hazai szakírói kultúra kontextusában – minden stimmel, minden klappol, mégis: az egész tét nélküli. Elmarad a katarzis, a szívet-gyomrot szorító élmény, amely kritikán felül emelné az írást. Nem arról van szó, hogy ez a szöveg ne lenne rendben, persze, hogy rendben van: pallérozott ízléssel elrendezett fordulatai, belső szövegkonstrukciója, sajátos szókincse olyasfajta irodalmi alapminőséget képviselnek, amely inkább egy áhított-álmodott, semmint valós színvonalhoz tartoznak.<
15:56
Kedves Földes úr és tervezőtársai, ma ott jártam és végigjártam. Nagyon szép, kívülről egybeszabott tömbszerűségével, belül jól tagolt - mit jól tagolt, érdekes és kalandra hívó - tereivel, a kiállítási anyagnak adekvát módon helyet adó, öbölszerű teresedéseivel - egyszóval, le a kalappal. Másfelől, nem tudtam, hogy a corten közelről, beltérben ilyen kiábrándítóan ronda, pláne kadmiumozott csavarokkal rögzítve. A kiállítás anyaga pedig, bár igen gazdag, technikailag nehezen befogadható: a mondatok túl hosszúak, némelyik képernyőn a betűk túl kicsik, a szövegek túlságosan bonyolultak, tele jóízű, többnyire magyar, de mégiscsak szakszóval.
A látottak nem vonnak le semmit Wesselényi-Garay Andor lenyűgöző szó- és gondolatmáglyája iránti tiszteletemből. Ha a szöveget értelmezve merészen egyszerűsítek, azt nem a "sallangok" eltakarításának türelmetlen lendületével, hanem a tisztánlátás érdekében teszem. Tehát: amikor W-G. A. kételkedően kérdezi, hogy mire is való ez az épület, egyszersmind megágyaz a következő kifogásának is: hogy ez egy építészetileg "tét nélküli" alkotás. Mert ezek összefüggenek: egy kérdéses értelmű ház esztétikailag is szükségszerűen ingatag lábakon áll.
Ha jól értem, ez W-G. A. legfőbb mondandója, amit én azonban nem vonatkoztatnék a látott épületre. Mint megtudtam, a Ság-hegy fontos geológia-történeti helyszín: Eötvös Loránd itt végezte első méréseit az ingával. A hegyen látogatható kráter és a bányászat során feltárult magma-csatorna önmagában is értékes vulkanológiai tanhellyé emeli a múzeum közvetlen környezetét. Ezért - végignézve a kiállítást és hosszasan beszélgetve a rendkívül felkészült pénztárosnővel - az épületet indokoltnak gondolom.
Továbbra is az írás nagy erényének tartom a mellékszálak dús csokrát. Gondolok itt a kiállítási anyag frissítésének gondjára, az uniós pénzekről tett, joggal pikírt megjegyzésre, azután az építészeti motívumkincs idézet-jellegének esztétikai következményeire, az ennek érzékeltetésére hozott szövegidézet-példázatra*, a látszóbeton modorosan túlzó alkalmazásának esendőségére, a részletek méltató bírálatára... Bocsánat, ha amatőrként dicsérem, de elismerésem az írásért.
* Esterházy legutóbbi könyve, az "Egyszerű történet..." olvashatatlansága nagyonis indokolttá teszi a megjegyzését.