Emlékekből szőtt ház – Z33 múzeum, Hasselt

Impressziókból, anyagokból, térformákból, fényből és árnyékból szőtt épület a belgiumi Hasselt múzeumbővítése. Nem napjaink vizuális kultúrájának épült, de tervezője, az olasz Francesca Torzo 2018-ban Piranesi-díjat, 2019-ben az év legjobb feltörekvő építészének járó Moira Gemmill-díjat kapta érte.   

A flandriai Hasselt hetvenhétezres városka, fénykorán évszázadokkal túl; mind ismertségben, mind népességét tekintve a leghátsó helyen tanyázik Flandria tartományi fővárosai mögött. A beginák középkori eredetű kolostorudvara a belváros déli sarkában 1938 óta Limburg tartomány tulajdona. Itt működik a környék népszerű alkoholpárlatát, a jenevert bemutató múzeum, és itt alapították a tartományi, illetve a képzőművészeti múzeumot is. 1996-os összevonásukat követően az interdiszciplinárissá váló, utóbb kifejezetten kortárs művészetre fókuszáló intézmény 2003-ban vette fel a Z33 nevet – a Zuivelmarkt 33 címre utalva. A művészeti kiállításokat 1958 óta a Gustaaf Daniëls által tervezett műteremszárny szolgálta (benne a telek történetére emlékeztető, önállóan megközelíthető apró kápolnával); ennek bővítésére, folytatására hirdettek pályázatot 2011-ben, amelyet az Architecten de Vylder Vinck Taillieu, Junya Ishigami, a Xaveer de Geyter Architects és a SO-IL előtt Francesco Torzo akkor hároméves irodája nyert meg. 

Az új tömb kilencéves munka eredményeként épült fel a Bonnefantenstraat mentén, bezárva a háromszögletű telek térfalát, összekötve a Daniëls-féle Vleugel 58 tömbjét és a középkori eredetű alkoholfőzdét. A magától értetődő természetesség mögött, ahogyan az eltérő korokból származó szomszédokhoz illeszkedik, többéves, elmélyült tervezés rejlik; a homlokzatok, az alaprajz, a változatos méretű tereket létrehozó belső felépítés, az anyagok kiválasztása, sőt: az egyes terek elnevezései a hely és a város adottságait az építész személyes élményeivel, tapasztalataival, nem egy esetben emlékeivel összevető, összemérő folyamat eredményeként valósultak meg, így az épület legalább annyira szól a tervezőről, mint a funkcióról. 

„A körülöttünk levő világot nem csupán anyagi dolgok alkotják. A tudattalan emlékek fizikailag nem érzékelhető valósága kettős természettel bír. A fizikai élmények egyéni emlékeket ébresztenek, amelyek valahogyan egy közös múlt töredékeit idézik vissza, egyetlen testet alkotva, amelyet kollektív memóriának nevezhetünk. Meglepő lehet, hogy az egyéni élmények és a hozzájuk kapcsolódó emlékek képesek hosszú időn át fennmaradni, és az idővel szembeni ellenállásukból egy közös képzeletvilág sarjad, ami átlépi a nemzeti identitások és kultúrák határait" – írta 2012-ben a hasselti pályázat kapcsán Torzo. 

A Z33 ennek a kollektív emlékezetszőnyegnek a lenyomata, terei, falai megidézik Torzo itáliai gyermekkorát, jelenlegi otthona, Genova utcáit, de Hasselt középkori eredetű belvárosát is, nem is beszélve a helyszínről, a beginanővérek egykori kolostoráról. A textilszerű minőségről – Torzo sokat és szívesen dolgozik textilekkel – a legérthetőbben a Bonnefantenstraat menti homlokzat árulkodik, amely csupán két helyen megszakított, hatalmas függönyként lebeg a tört vonalú telekhatáron. Felületképzése az ókori Rómában bevett opus reticulatum építésmódot idézi meg, annak 45 fokos szögben egymásra rakott égetett cubiliáival, amely sajátos, szövetszerű összképet eredményez (innen ered a technika latin neve is: reticulatum – hálószerű). 

A szomszédos Vleugel 58 falmagasságához igazodó, látványában a város téglakerítéseire és oromfalaira emlékeztető homlokzat tökéletesítése három évet vett igénybe, a téglaelemeket gyártó iparossal és a kivitelezővel szoros együttműködésben. Csak a szín kiválasztásához húsz égetésre volt szükség – derül ki Eleanor Beaumontnak az Architectural Review számára írt cikkéből. A homlokzaton 103 egyedi tégla váltakozik, a tervező mindent külön rajzolta meg. A egykilós elemeket gondos kézimunkával igazították egymáshoz; Torzo szövetszerű minőségre törekedett – ez egy simogatásra tervezett fal.

Az épületszárny szabálytalan formálású, változó magasságú belső terei ugyancsak a spontán, nőtt városi struktúrákat idézik. A szárny saját bejárata egy, a homlokzati fal mögé rejtett apró udvarról nyílik, amelyen egyetlen japán hegyikamélia (Stewartia pseudocamellia), illetve egy kis kút díszít. A másik homlokzati hasadék mögött a teherszállító kaput találjuk. A belső vízszintes és függőleges áttörések, átlátások gondosan szőtt, de legalább ugyanennyire kiszámíthatatlan csomósodása: hol az udvarba pillanthatunk ki, hol a korábbi szárnyba nyílik átlátás, hol egy újabb belső kertbe botlunk, hol váratlanul természetes napfény önti el a terembelsőt a kilenc méter magasan elhelyezett lamellákon keresztül. A mennyezeten a homlokzatot idéző rombuszmintázat a jó akusztikát biztosítja. Az egyes helyiségek szinte mindegyik beszédes saját nevet kapott; a legárulkodóbb a homlokzati fal mentén húzódó, tört vonalú de steeg, azaz köz. Toronybelső, csarnok, passzázs: korántsem a szokványos múzeumi terek. Ehhez a megbízóra is szükség volt, amely intézményként deklarálta: nem múzeumot, hanem a művészetek házát szeretnék megvalósítani, amely újra és újra kihívásokat képes állítani a meghívott alkotók és kurátorok elé. 

„Nincs szükségünk hősökre: átlagos emberekre van szükségünk, akik képesek kiállni dolgokért" – idézi Torzót az épületről írt cikkében Eleanor Beaumont. A Z33 ezeknek az embereknek készült: egyszerre mélyen személyes és csendesen provokatív alkotás. Nem adja magát könnyen, első pillantásra: évtizedekre épült, nem az Instagram-kornak. 2020 márciusában nyitott volna meg; most üres, az intézmény – és a koronavírus-járvány miatt Flandria összes múzeuma – is bezárt, várhatóan május elejéig. Valamilyen módon még ez az üresség is az elmúlt évszázadok helybe tokosodott emlékeit idézi, mint a telek közepén a beginák templomának, a város egykori legmagasabb épületének emlékét őrző falsziluett.