Építészet a modern(izmus) után / The Need for Beauty – Architecture after the Modernism

„Az építészetre is diskurzusként kéne tekintenünk, elvégre az identitásunkat határozza meg" - hangzott el a Mathias Corvinus Collegium és a Scruton által szervezett, a poszt-posztmodern időszak építészeti kérdéseit és tendenciáit vizsgáló konferencián.

„Az MCC hagyományos és korszerű, mély és gyakorlatias, absztrakt és könnyen átadható, egyénre szabott és közösségi, hazai és nemzetközileg versenyképes - mondta el köszöntőjében Lánczi Péter, az MCC általános főigazgató-helyettese. Az MCC  Építészet és Emlékezet műhelyének debütáló konferenciája Sir Roger Scruton építészettel kapcsolatos teóriáit, a szépség fogalmát, valamint a poszt-posztmodern időszak építészeti kérdéseit és tendenciáit állította fókuszba.

A főigazgatóhelyettes nyitóbeszédében szólt az MCC épületek kialakításának szempontrendszeréről, amelynek célja, hogy a központi fekvésű, egykor patinás, de mára leromlott állagú épületekbe az ingatlanok felújítását követően az MCC diákjai, avagy a „várost és nemzetet szolgáló közösség" költözzön be, élettel töltse meg azt, funkciót és küldetést adjon neki a következő száz évre, valamint komfortosan és otthonosan érezze magát benne. Az intézmény missziója a közösségi terek jelentőségének hangsúlyozása – a klasszikus lakhatási és oktatási helyekkel szemben – az épületek történeti értékeinek megemelése és az építészeti városképbe illeszkedése.

Erhardt Gábor, az MCC Építészet és Emlékezet Műhely vezetője a múlt ismeretének szerepét emelte ki előadásában. Szólt arról, hogy kutatásaikban és oktatási-nevelési koncepciójukban a műemlékvédelem tisztázatlan kérdéseire, az épített örökség szellemi minőségére, a térformálásra és térhasználat csiszolására fektetik a hangsúlyt. Erhardt szerint Magyarország népi építészete, a vidéki építészet karaktere, a pre-Kádár-kocka időszak, az organikus és regionális építészet csak kevéssé  vizsgált területek az általános építészeti oktatásban, ezért kiemelt szerepet kapnak az MCC edukációs koncepciójában.

Elsőként Robert Adam angol építész (a Robert Adam Architectural Consultancy és a The International Network for Traditional Building, Architecture and Urbanism (INTBAU) alapítója, Driehaus-díjas brit építész, várostervező és író, a neotradicionális és neoklasszicista építészet szakértője) lépett színpadra – előadásában a szépség fogalmára fókuszált. „A szépség nem abszolút" – avagy nem pontosan definiálható, nincsen rá egy univerzális recept, ugyanis a különböző kultúrák különböző aspektusból közelítik meg a kérdést, más-más szépségideált határoznak meg, akár a viselet, akár embertípus, akár építészet terén.

Robert Adam előadását Joseph Jutras (az Institute of Traditional Architecture alapítója) prezentációja követte. „Mi adja egy város karakterét?" – a vetítőn három kép villant fel, egy utcarészlet, egy diadalív és egy reprezentatív épület. Joseph Jutras szerint a város identitását az apró, urbánus részletek, a lakóövezetek, a tradicionális építészet és az arra jellemző anyaghasználat határozzák meg – például New York lépcsős bérházai, az Amstel-folyót keretező színes épületek Amszterdamban, valamint London bájos, viktoriánus sorházai – amelyre „a modern építészet nem képes". Egy tradicionális építészeti felmérés eredményeivel támasztotta alá állítását, miszerint (demográfiai adatoktól függetlenül) a résztvevők túlnyomó többsége a tradicionális építészetet részesítette előnyben. Ez a jelenség szerinte szorosan köthető a turizmus kérdéséhez is – a tradicionális építészetéről híres Budapestet évente 4,5 millió, Amszterdamot 20 millió, Brugges-t pedig 8 millió turista látogatja, míg az „építészek által kedvelt" modern épületekkel kiépített Brasíliát mindössze 40 ezren. Az előadást a fenntarthatóság kérdésével zárta, miszerint a ’70-es években épült házak többségének mindössze 50 év a teljes élettartama, míg a 18-19. század épületei (némi rekonstrukció segítségével) a mai napig fennállnak.

Joseph Jutras után Stephen Sholl (az MCC vendégoktatója) előadása következett. Kutatásában a magyar lakosok építészeti preferenciáit vizsgálta – az előadó szerint Magyarország kitűnő példája annak a jelenségnek, amikor az „építészet jól alakul" – gondolva itt a népi-szecessziós házakkal tarkított alföldi kisvárosokra, vagy a 19. századi örökségeinkre a nagyvárosokban – ezzel egyidőben a másik oldalt is erősíti, amikor is az építészet mégsem alakul olyan kiválóan (köszönhetően az ország ex-kommunista mivoltának). „Szerintem a modern művészet értelmetlen, ugyanakkor megtehetem, hogy nem látogatok modern képzőművészeti tárlatokat – ezt egy épülettel sajnos nem tehetem meg, rá vagyok kényszerítve, hogy nézzem és körülötte létezzek. Amikor nyilvánosan zenét hallgatunk, megpróbálunk minél szelídebb, tisztelettudóbb muzsikát választani, amellyel a hallgatók többsége egyetért. Az építészetre is diskurzusként kéne tekintenünk, elvégre az identitásunkat határozza meg – egy épület megtervezésénél kötelességünk a nyilvánosság véleményét is megtudakolni, hogy a döntés ne kizárólag az építész kezében összpontosuljon."

 Stephen Sholl a tradicionális építészet kontra modern építészet tematikájú felmérésének eredményeit prezentálta olyan (kissé provokatív) kijelentésekkel, mint „Az épületnek gyönyörködtetnie kell", „Egy épületnek be kell illeszkednie a városképbe", „Egy épület összképének kedvez, ha nem szokványos a megjelenése", „Egy épületnek ki kell tűnnie a tömegből", „Egy épületnél előny, ha internacionális stílusban épül", „Új épület kontra rekonstrukció", „Egy épület összképének kedvez a díszített homlokzat", „Egy épület összképének kedvez az absztrakt megjelenés" – ezzel szemléltetve, hogy a helyi lakosok a tradicionális épületeket részesítik előnyben, míg a modern épületekhez kevésbé kötődnek  vagy kimondottan elutasítják azokat. Arra a kérdésre, hogy lehet-e tradicionális stílusban új épületeket létrehozni, nem született egyértelmű válasz – pontosabban bizonytalanság jellemezte az eredményeket. Stephen Sholl szerint az ötlet azért tűnik radikálisnak, mert eddig nem volt rá példa.

Ezután Windhager Ákos (a PPKE oktatója, a MMA MMKI tudományos főmunkatársa, valamint a Hungarian Scruton Hub kulturális menedzsere) tartotta meg ’Az építészet és zene kölcsönhatása Scruton koncepciója szerint – Makovecz sevillai pavilonja Terényi koncertjében’ című előadását, amelyet a délelőtti szekció utolsó előadójaként Hörcher Ferenc (az NKE Politikai és Államelméleti Kutatóintézet intézetvezetője, egyetemi tanár) követett, aki Scruton ’11+11’ klasszikus építészeti esztétikai elveinek értelmezését ismertette. Utóbbi prezentációjában Stephen Sholl szavaira is reflektált, miszerint az építészet a nyilvánossághoz és a közösség identitásához kapcsolódik – elhaladunk az épületek mellett, szemléljük őket, használjuk őket, és mivel bizonyos funkcióknak és feltételeknek teljesülnie kell, ezáltal az építész nem alkothat szabadon, akár egy író vagy egy festő (hozzátette, hogy Scruton első gyakorlati elve: „Az építészet nem egy művészeti forma"). Az előadás során kitért a homlokzat jelentőségére, a stukkók és díszítőelemek fontosságára, valamint az ízlés fogalmára.

Gutowski Robert (a Robert Gutowski Architects ügyvezetője, a Budavári Palota rekonstrukciójának tervezője) nyitotta a délutáni blokkot „Építészet és Értékválasztás" című bemutatójával, amelyet az aktuális épített környezeti helyzetekkel – amelyre élhetetlen, ronda és elviselhetetlen hívószavakkal hivatkozott – kapcsolatos aggodalmának kifejezésével indított. Prezentációját három fogalom: a dramaturgia, az idő és a közösség köré építette fel, az adott témákat pedig saját referenciákkal példázta. A dramaturgia kérdéskörénél – amelyet „rend, rendezettség, szépség fogalma, térszervezés, funkcionalitás, kommunikáció és érzékelés" szavakkal jellemzett – a sashalmi területen mókásan „cinkotai ferde toronyként" emlegetett kilátót említette példaként. Az idő fogalmához a fatimai Mária kegyhelyet kapcsolta: a kápolna mészkőből készült főoltárát a rendszerváltás után három évtizeddel, egy esztergomi laktanyából szállították el (eredetileg egy húsztonnás, monumentális szikla formájában találtak rá, amelyet csúnyán megrongáltak az idők során), a bányában kisebb darabokra bontották, az így kapott elemekből pedig egy szobrászművész faragta ki az oltár végső formáját, amelyet a kegyhely megépítésének 100. évfordulóján avattak fel.

Emellett kitért a Festetics Palota belső rekonstrukciójának legfontosabb elemeire, a Bánki templom szívmelengető, ember- és hitközpontú történetére, valamint az általa tervezett koncertteremre, ahol egy négyszáz fős iskola kétszáz négyzetméteres koncerttermében bravúros térszervező megoldással mind a négyszáz gyereknek képes volt ülőhelyet biztosítani. Végezetül a tömeges építés (különös tekintettel a lakásépítésre) problémakörével zárta az előadást, amikor is a családi ház tervezés és társasház tervezés oktatására (pontosabban annak hiányára) hívta fel a figyelmet.

Turi Attila építész (a Magyar Művészeti Akadémia elnöke) az otthonérzés és otthonteremtés kérdésére, valamint a modernista építészet problémáira összpontosított. „Nem érzékeljük azt az eleven társadalmi és művészeti világot, amelyet a századforduló jelentett. Nem biztos, hogy érzékeljük ezeknek az összművészeti törekvéseit. Nem biztos, hogy érezzük azt a változást, amelyet a modernizmus jelent." Felidézte a szakmai vitát, amely Le Corbusier és Hugo Häring között zajlott le 1932-ben, és amelynek eredményeként egy „nemzetközi fehér építészet, szabályoknak alávetett modern építészet" jött létre, amely „tiszta művészetre és szociális érzékenységre bontotta az építészetet" – mondta Turi Attila. Az építész szerint az elsődleges cél, hogy hagyományozható, múltat tisztelő épületeket alkossunk, mivel az országnak inkább folyamatos kultúrára, mintsem állandó újrakezdésre lenne szüksége. Példaként a 2010-es kolontári vörösiszap katasztrófa után helyreállított település képét vetítette ki, amely egységes anyagkezeléssel, egyedi arculattal, hagyománytisztelő módon született meg, valamint Budakeszin, Budakalászon és Szigetszentmiklóson épült általános iskolák megvalósult, sikeres terveit prezentálta.

Végezetül Lánszki Regő építész, az Építési és Közlekedési Minisztérium építészeti államtitkára ismertette az új – formálódó – építészeti törvény alapvetéseit. Az új szabályozásokkal a kialakult épületstruktúra összképének megtartására, a természet-környezeti értékek védelmére, valamint a már meglévő, rendelkezésre álló épületállomány kihasználására törekszenek. A mezőgazdasági területek, erdők, szántók megvásárlását, átminősítését és átépítését, új külterület belterületbe vonását szigorúan megtiltják. A nemzeti elveket, helyi (és helyben előállított) építőanyagokat, technológiákat és kivitelezőket részesítik előnyben, illetve a nemzeti, unikális, identitást meghatározó magyar építészetet tekintik útmutatónak. Kiemelt figyelmet fordítanak a zöld területek megőrzésére, az értékvédelemre, az esztétika-megjelenés-értékállóság fontosságára – a minőség mennyiség felett alapelvet szem előtt tartva –, valamint a szükséges minimum elvére, miszerint egy építkezésnél a költséghatékonyságnak, a helytakarékosságnak elsődleges szempontnak kell lennie. A homlokzatokon elhelyezett reklámhordozók kihelyezését, valamint az egyszerűsített bejelentést szigorítják, a 300 négyzetméter alatti alapterületű ingatlanoknál már a főépítész is vétójogot kap, azonban a hatósági folyamatokat igyekeznek felgyorsítani.

Az esemény zárásaként a második szekció előadói, Turi Attila, Lánszki Regő, Gutowski Robert, Erhardt Gábor a délutáni előadások során felmerült témákról értekeztek. Arra a kérdésre, hogy az építészet az eddigi szabályorientált rendszerből hogyan fog kimozdulni, és sokkal inkább kulturális kérdéssé változik-e, valamint egy törvény alkalmas-e kultúra tárgyalására és szabályozására, Lánszki Regő egyértelmű igennel felelt. Szerinte a 20. század második felét kényszerek és funkciók irányították, és kiemelten fontos, hogy ma mi valósul meg kulturális, minőségi szinten – ezért kell magát a szellemiséget, víziót megfogalmazni, leírni és törvénybe foglalni. Turi Attila úgy nyilatkozott, hogy „törvényben – önmagában – nem születik kultúra", csupán a keretrendszert biztosítja, egy irányba pozícionálja az ellentétes területeket, gondolkodásmódokat. Gutowski Robert szerint a fókusz az elkövetkezendő 10-20 év építészeti produktumainak, és azok alapkoncepciójának meghatározásán, valamint egy összhatásában harmonikusabb ország kiépítésén van – például a Balaton, az agglomeráció vagy a fővárostól távol eső városok összképének kialakításán.

Erhardt Gábor felvetette: mitől lesznek jobb építészek, elfogadja-e a szakma az új szabályrendszert, és mitől válik hitelessé többezer főépítész? Turi Attila és Gutowski Robert az oktatás reformálásában egy más szemlélet, egy új alapelv és gondolatiság építészeti képzésbe való integrálásában látják a megoldást. A kerekasztal beszélgetés az épületek karakterisztikájával kapcsolatos kérdéskörrel zárult – Lánszki Regő azt felelte, jelenleg nincs egységes stílusirányzat, sokkal inkább egy önmegvalósító aktus fedezhető fel az építészeknél, míg az épített környezet tiszteletének előnyt kéne élveznie, egy adott hely történetének, speciális anyaghasználatának, lokális-nemzeti identitástudatának (egyszerre) kell érvényesülnie. Gutowski Robert hasonlóan vélekedik a kérdésről, azonban szerinte nehéz beillesztésről beszélni (akár egy vidéki utcaképet szemlélve), sokkal inkább a „magatartás" a kulcsfogalom. Turi Attila Makovecz soraival zárta a diskurzust, miszerint a „Megrendelőnek nem olyan otthont kell építeni, amilyet szeretne, hanem amilyet szeretnie kellene", illetve nem portfóliót, hanem egységes városképet szükséges kiépíteni, „gyógyító építészetet csinálni".