Fülöp-szigeteki kalákától egy japán faház világkörüli utazásáig – az Építészfórum öt kedvenc pavilonja a 17. Velencei Építészeti Biennálén

A 2020-ról a pandémia miatt idénre halasztott Velencei Építészeti Biennálé kiállításai az igen aktuális „How will we live together?", vagyis „Hogyan fogunk együtt élni?" kérdésre keresik a választ – több-kevesebb sikerrel. Az Építészfórum csapata most bemutatja öt kedvenc nemzeti pavilonját, melyek valóban a témára reflektálnak.

Hashim Sarkis, az idei biennálé kurátora még 2019-ben, a koronavírus-járvány kitörése előtt tette fel az égető „Hogyan fogunk együtt élni?" kérdést, mely akkor még „csak" a klímaváltozásra, a migrációs válságra, és az egyre erősödő politikai és szociális ellentétekre hívta fel a figyelmet. Közben azonban a pendémia a meglévő problémák mellett új értelmet adott a témának, mely szerteágazó és súlyos, de sok lehetőséget tartogat. Csapatunk mégis azt tapasztalta, hogy sok kiállító meg sem próbált reflektálni a kérdésre.

Argentína Casa Infinita (Végtelen ház) címet viselő kiállításán például tipikus argentin társasházak végtelenített képeit láthattuk molinókra nyomtatva, de a látvány csak annak érdekes, aki ismeri az országot – mint szerzőnk. Ráadásul minden felirat csak olasz és spanyol nyelven olvasható, mintha nem is akarták volna, hogy szélesebb közönség is megértse az amúgy sem bonyolult koncepciót. Az izraeli pavilon Land.Milk.Honey (Föld.Tej.Méz) című installációja már jobban kötődik a témához és reflektál a klímaváltozás kérdésére, de a lila fényben úszó, kihalt állatok preparált tetemeivel teletömött, hullaházra emlékeztető belső kifejezetten ijesztőre sikerült, és kevéssé volt egyértelmű, hogy az ipari méreteket öltött mezőgazdasági termelés negatívumairól szól.

Számunkra a Biennálé-élmény mélypontját a német pavilon jelentette, ahol a 2038 - The New Serenity (2038 - Az új békesség) című kiállításon csak üres falak és hatalmas QR-kódok fogadtak minket. Bár a kurátorok a fenntarthatóság és a társadalmi részvétel témáját boncolgatták – tehát maga az installáció találó – a látogatók nagyrészének sem ideje, sem kedve nem volt saját telefonján végignézni az elvont videókat. Bár Németország kurátorai legalább megpróbáltak választ adni a feltett kérdésre, nem úgy, mint Szaúd-Arábia pavilonja, ahol az Accomodations című túlságosan esztétizáló kiállítást csupán országimázs-építő célokra kívánták felhasználni.

Tehát mind a nemzeti pavilonok, mind a központi kiállításon látott installációk jelentős részéről elmondható, hogy vagy nem reflektáltak a „Hogyan fogunk együtt élni?" kérdésre, vagy azt olyan színes-szagos, kaotikus, elvont módon tették, hogy az üzenet nehezen volt értelmezhető. A tömegből azonban szerencsére kiemelkedett néhány nemzeti pavilon, melyek valóban értékes üzenetet hordoznak és véleményünk szerint még az augusztus 30-án kihirdetendő, a legjobb pavilonnak járó Arany Oroszlán-díjra is esélyesek.

Az idei Biennálé egyik legemlékezetesebb installációját a Dán Pavilonban találjuk. A Marianne Krogh művészettörténész és a fiatal dán Lundgaard & Tranberg Architects együttműködéseként született kiállítás középpontjában a víz körforgása áll. A Con-nect-ed-ness című kiállítás azon kevesek egyike, melyek mondanivalójukat téri élmények útján is képesek közvetíteni.

A különböző szerkezetekkel és gépészeti elemekkel kiegészített pavilon a tetőre jutó esővizet összegyűjti, megtisztítja és raktározza. A víz egy része az épület belső tereiben folydogál, hol kisebb tavakat, hol vízfolyásokat képezve. A csapadék emellett a pavilon egyik fala mentén elhelyezett, függőleges kert öntözésére és az itt termesztett gyógynövényekből főzött teák készítésére is szolgál. Az installáció a víz körforgásának érzékletes megjelenítését csak minimális mennyiségű szöveggel egészíti ki. Így, bár a kiállítás tartalmi hátterének mélysége első látásra megkérdőjelezhető, a pavilon megmenekül a sok más kiállítónál az abszurditás határát is átlépő álfilozofikus ömlengésektől.

A Dán Pavilon egyszerű, de frappáns eleme egy olyan vízcsap, ahol poharunkba csak egy másik ember segítségével tudunk vizet tölteni. Az igényesen, de mégis sallangmentesen kialakított installációban járva nemcsak érthetővé, de közvetlenül tapasztalhatóvá is válik a kurátorok központi témafelvetése, a természet körforgásának az emberiséget is magába foglaló folyamata.

A Japán Pavilon Co-ownership of Action című kiállításán egy teljesen átlagos, tradicionális faház szétszerelt, és a beépítés ideje szerint csoportosított elemeivel találkozhatunk. Ez a leírás elsőre unalmasnak hangzik, ám a kiállítás cseppet sem volt az. Japán egyike a világ leggyorsabban csökkenő népességű országainak, így rengeteg hagyományos ház válik lakatlanná. A fogyasztói társadalom negatív hatásainak köszönhetően azonban ezeket a leromlott állapotú épületeket nem felújítják, hanem lebontják: ez lett a sorsa a kiállításon látható Takamizawa-háznak is. Az 1954-ben épült, majd több átalakításon és bővítésen átesett családi otthon Velencébe szállításával a kurátor, Kadowaki Kozo a globalizáció következtében kialakult fogyasztói magatartásra, és a fenntarthatóságra, illetve újrahasznosításra hívja fel a figyelmet.

Azonban ahelyett, hogy a házat teljes egészében újra felépíttették volna, darabjaiból olasz iparművészek segítségével különböző használati tárgyakat és bútorokat állítottak elő. A biennálé novemberi zárása után a házat Oslóba tervezik szállítani, ahol modern anyagokkal kiegészítve újra felépítik majd, és egy közösségi központ része lesz. A kiállítás alkotói így megmutatják, hogy a tárgyak és áruk egyik kontinensről másikra való könnyű szállításának nem csak a környezetre nézve negatív hatásai lehetnek, hanem fenntartható és értékes megoldások is születhetnek. A ház az újra felállításáig pedig egy megkapó, költői kiállítás része marad, ahol nemcsak a hagyományos japán építészetbe és lakáskultúrába tekinthetünk be, hanem egy átlagos család életének darabjaiba is.

Örömmel jelentjük, hogy Magyarország idén a Biennálé élmezőnyébe tartozik. Az Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása című kiállítás – mellyel már mi is többször foglalkoztunk – a későmodern építészet budapesti emlékeinek értékére, aktualitására és jövőjére hívja fel a figyelmet. Azon túl, hogy az installáció ügyesen használja ki a magyar pavilonépület szimmetriáját, ezáltal kimozdítva a látogatót a passzív befogadó szerepéből, a Biennálé egyik legizgalmasabb, nemzetközi kollaborációra épülő munkája. A Kovács Dániel kurátor, Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs és Smiló Dávid (Paradigma Ariadné), és 12 közép-kelet-európai építész stúdió együttműködéséből született Magyar Pavilonról a későbbiekben részletes szöveges és fotós beszámolóval készülünk.

A Trouble in Paradise címet viselő lengyel pavilon a vidék jövőjét vizsgálja, illetve arra keresi a választ, hogyan építhetünk fenntartható emberi környezetet a vidéki területek bevonásával. A kérdésfelvetés jogos, hiszen Lengyelország területének 93%-a vidék, ám csak a lakosság 40%-a él vidéken. (Ez az adat egyébként világviszonylatban is hasonló.) A PROLOG+1 által megálmodott, nemzetközi alkotók közreműködésével létrehozott kiállítás arra kíván rámutatni, hogy a jelen gazdasági, környezeti és lakhatási problémáira választ jelenthetnek a kihasználatlan területek, illetve szeretné építészeti diskurzus témájává tenni a vidéket, melyet korábban építészeti szempontból elhanyagoltak.

A kurátorok véleménye szerint nagyon veszélyes, sőt káros, hogy a vidékre általában „elveszett paradicsomként", a béke szigeteként tekintünk, ahova a városi emberek csak kikapcsolódni járnak. (Az állandó balatoni lakosok erről a jelenségről sokat tudnának mesélni, nincs idegesítőbb a „Mit csináltok ti ott télen?" kérdésnél.) A koronavírus-járvány idején azonban hirtelen változott a helyzet. Lengyelországban – csakúgy, mint máshol – nagymértékű migráció indult meg a városokból a vidék felé, rávilágítva ezzel olyan problémákra, melyek hosszú évek óta jelen vannak: a tömegközlekedés hiányára, az internethez való hozzáférés nehézségeire, vagy az újonnan beköltözők és a helyi közösség közötti bizalmatlanságra és ellentétekre. (Ezekről is tudnánk mesélni mi, magyarok.) Ráadásul a vidékre sokszor a város kiszolgálójaként tekintünk, ahol a városi élethez szükséges elkerülőutakat, gyárakat, gazdaságokat elhelyezhetjük, ahelyett, hogy kreatív ötletekkel javítanánk a helyi közösségek életét.

A kiállítás alapvetően két részből áll: a pavilon falain körbefutó, 70 m széles panorámafotóból, mely a vidéki élet problémáira kíván rámutatni, és egy spekulatív részből, mely a lehetséges megoldásokat sorakoztatja fel, rajzok, építészeti makettek és kollázsok formájában. A pavilonban magyar kiállítóval is találkozunk, a GUBAHÁMORI+Filip+László Demeter alkotása a tér központjában található.

A Structures of Mutual Support (Közös támogatás szerkezetei) című Fülöp-szigeteki Pavilon nem vállalt különösen újat, de installációjának funkcionalitása és a kiállítás igényessége mégis kiemelik a mezőnyből. A pavilon kurátora a Framework Collaborative névre hallgató együttműködés, mely a GK Enchanted Farm fenntartható farmgazdaság közösségének tagjaiból, valamint ifj. Sudarshan Khadka és Alexander Eriksson Furunes építészekből áll.

A projekt az építészetben egyre elterjedtebbé váló participatív/közösségi tervezésre épül. Az installáció középpontja egy könyvtárépület, melyet Brgy falu lakói és az építészek terveztek meg és építettek fel közösen a Biennálét megelőzően. A kiállítás azon túl, hogy részletesen bemutatja a könyvtár építésének folyamatát, nemzetközi kitekintést nyújt a világ minden táján megjelenő, tradicionális közösségi tevékenységekről. Az egyik falon a Föld különböző országaiban használatos szavakat és azok rövid leírását láthatjuk. Ezek között, nem meglepő módon, a kaláka is szerepel.

A kis faház szétszerelése és Velencében történő felállítása kissé öncélú gesztusnak tűnhet, azonban pontosan ez reflektál az ország Bayanihan elnevezésű hagyományára. A vidéki közösségekben így nevezik azt, amikor egy család elköltözik a faluból, és házát is magával viszi. Ilyenkor a helyiek összegyűlnek és segítenek a ház költöztetésében. Együtt, vállukon cipelik a könnyű, faszerkezetes épületet. A Fülöp-szigeteki egyike azon pavilonoknak, melyek egy hagyományos értelemben vett kiállításra hasonlítanak, azonban tematikájának világos strukturálása és anyagainak kiemelkedően igényes grafikai megjelenése rögtön felkelti az érdeklődést. Arról nem is beszélve, hogy a sok pusztán konceptuális installáció mellett jó érzés egy, a valóságban is megvalósuló és konkrét társadalmi hatásokkal járó elképzeléssel találkozni.

Ahogy válogatásunkból is látszik, megannyi érdekes és izgalmas projekttel találkozhatunk az idei Biennálén is. A Giardini és az Arsenale kiállítótereit járva azonban ismét hiányérzetünk lehet, ugyanis az installációk átlagos színvonala korántsem meggyőző. Hasonlóan a 3 évvel ezelőtti, a Free Space (Szabad tér) teljesen általános és megfoghatatlan tematikáját választó Biennáléhoz, az idei kiállítás is zavarba ejtően hektikus és rendszerezetlen. Azonban míg legutóbb ezt minden bizonnyal a homályos témafelvetésnek köszönhettük, idén csak találgatni tudunk okairól.

A 2021-es Biennálé főkurátora, Hashim Sarkis tételmondata és állásfoglalása ugyanis világos és jól összeszedett volt. A How we will live together? kérdését szuggesztíven, de nem légből kapott módon kapcsolta össze a világ aktuális társadalmi, politikai és gazdasági problémáival. A központi kiállítás ennek ellenére olyan szintű kakofóniába fullad, melyben ember legyen a talpán, aki rendet tud tenni. A Giardini főpavilonjának termei és az Arsenale sokszáz méter hosszú, impozáns terei zsúfolásig tömöttek a résztvevő építészek hol lapos és felejthető, hol nevetségesen erőltetett és sekélyes installációival.

Kövek lógnak a plafonról vagy állnak vékony fémpálcák tetején, zöldre színezett lé bugyborékol felfüggesztett üveglombikokban, színes penészgombák szaporodnak egy nagyméretű, fedett Petri-csészében. A kiállítást szemlélve könnyen elfeledkezhetünk róla, hogy az Építészeti Biennálén járunk. C kategóriás képzőművészeti installációk sorjáznak, melyeket a legtöbb esetben komikusan túlírt szövegek egészítenek ki. Persze az álelméleti közhelyek mindig is vonzották az építészeket, csak éppen mára a hely szellemét az antropocén, a biopolitika és a reziliencia váltotta fel.

A nemzeti pavilonok között jóval nagyobb arányban találkozhatunk figyelemre méltó munkákkal, azonban az installációk kialakítása sok esetben amatőr és fantáziátlan. Kevés az olyan kiállítás, ami az építészet nyelvén (is) szól, és gyakoriak az unalmasan vagy rendszerezetlenül berendezett, ezért nehezen értelmezhető pavilonok. Természetesen kérdés, hogy mit értünk az építészet nyelvén, de szép makettek a kontextustól teljesen független, értelmetlen szerepeltetése és véletlenszerű elrendezése (belga pavilon), kibogozhatatlanul összezsúfolt reflexiók kaotikus prezentálása (brit pavilon) vagy éppen féltucat QR-kód falakra ragasztása (német pavilon) biztosan nem az.

Bonyolult műfaj a Biennálé, hiszen nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt tartalom és forma, gondolatiság és látványosság, figyelemfelkeltés és megalapozott kutatás között. Sőt, nem is feltétlen az egyensúly megtalálása a célravezető, gondoljunk csak az előző Biennálé Arany oroszlánjával díjazott, pusztán téri eszközökkel operáló svájci pavilonra vagy a szintén 2016-os, végtelenül egyszerű, már-már fapados, mégis emlékezetes szerb pavilonra.

Bár a pandémia természetesen nagymértékben megnehezítette mind a kiállítók, mind a szervezők munkáját, az idei Biennálét látva egy dolog biztos: nem elegendő a témafelvetés aktualitása és jó szándéka, a kurátornak és csapatának fontos feladata a beérkezett pályázatok rendszerezése és szelektálása is. 120 helyett 60, de körültekintőbben kiválasztott installációval talán az idei kiállítás is maradandóbb élményt nyújthatott volna.

Paár Eszter Szilvia, Winkler Márk