How will we live together? – avagy miről is szól a 2021-es Építészeti Biennálé

Hashim Sarkis, az idei Biennálé főkurátorának témafelvetése, a világunkat érintő legégetőbb problémákra válaszul a térrel való kapcsolatunk újradefiniálását sürgeti. Vajon mire is gondol a világhírű libanoni építész, amikor a velünk élő avítt viselkedési és térhasználati módok meghaladásáról beszél, és pontosan mire is reagálnak a Velencében felállított installációk? 

Az 1980 óta önállóan megtartott Velencei Építészeti Biennálé az építész szakma egyik legrangosabb nemzetközi eseménye. A kiállítás- és eseménysorozat minden alkalommal egy meghatározott téma köré szerveződik, melynek középpontjában általában az építészetet érintő aktuális kulturális, szociális és technológia problémák állnak. Az esemény idei főkurátora, a libanoni származású Hashim Sarkis még 2019 nyarán hirdette ki a 17. Építészeti Biennálé tematikáját, melynek tételmondata How will we live together? – Hogyan fogunk együtt élni?

A minden évben két fő szekcióból (Giardini, Arsenale) álló Biennálé megrendezése a pandémia miatt sok nehézségbe ütközött. Az egyébként hagyományosan a páros években megtartott építészeti kiállítást egy évvel el kellett halasztani, és időközben több ország és kiállító is lemondta részvételét a járványhelyzetre való tekintettel. A Biennálé jelentőségét mutatja, hogy az idei mustra végül így is 63 nemzeti résztvevővel és több, mint 110 nemzetközi kiállítóval nyithatja meg kapuit május 22-én.

„A jelenleg is tartó globális pandémia minden kétséget kizáróan még aktuálisabbá és időszerűbbé tette az idei Építészeti Biennálé tematikáját – emeli ki Hashim Sarkis kurátori esszéjében. Talán csak véletlen egybeesés, hogy a kérdést (Hogyan éljünk együtt?) a járvány kitörése előtt mindössze pár hónappal fogalmaztuk meg. Azonban vitathatatlan, hogy azok a globális problémák, melyek fényében ez a kérdés megszületett – többek között a klímaváltozás, a migráció, az eszkalálódó politikai forrongások, az egyre kiélesedő nemzetiségi, szociális és gazdasági egyenlőtlenségek –, és melyek indirekt módon a pandémia kialakulásához is hozzájárultak, csak még relevánsabbá és égetőbbé váltak."

Az itt teljes terjedelmében olvasható kurátori állásfoglalás, melynek főként 3. és 4. bekezdése izgalmas, az imént felsorolt problémák megkerülhetetlen téri vonatkozásaival és az építészet ezekkel kapcsolatos feladatával foglalkozik. Bár Sarkis a hivatásuk iránt valóban elkötelezett és annak súlyát felfogó építészek számára kevés újdonsággal szolgál, írása világos összefoglalása az elmúlt években ismét felerősödő kritikai szemléleteknek.

A kurátor által természetesen csak nagyvonalakban megfogalmazott felhívás lényege egy új, a korábbi káros normákat felülvizsgáló és felülíró „térszerződés" megalkotása:

„5 ember érkezik egy szobába, ahol csak 4 szék várja őket. Ki üljön és hova? Játszhatnak „székfoglalót", ezt hívhatjuk egyfajta térszerződésnek. Sorba is állíthatják a székeket, egy hosszú padot kialakítva, ahol mindannyian elférnek. Ez egy más jellegű megállpaodást feltételez.

Amennyiben a társadalmi szerződésre úgy tekintünk, mint különböző szabadságok feladására és megszerzésére a társadalomba való belépés végett, a térszerződés azt határozza meg, amilyen módon az emberek ezen szabadságokat alakítják téri interakcióik által. A térszerződés megelőzi, gyakorolja, megfogalmazza, megvalósítja, változás nélkül elfogadja vagy épp ellenáll neki, de gyakran felül is írja a társadalmi szerződést.

A várostörténészek egyetértenek abban, hogy a falak közössé válása és megosztása az a mozzanat, amikor a városok kialakulása elkezdődött. A pillanat, amikor két ház a gazdaságosság és a megosztás nevében összeolvadt. Annak vizsgálata, hogy a társadalmak milyen módon formálják az általuk belakott tereket, és ezen terek milyen viselkedésformákat segítenek elő, indukálnak vagy gátolnak, legalább annyira fontos, mint morális és etikai rendszerük elemzése."

Sarkis gondolatmenetének kulcsmondatai szerint házainkat és városainkat sokszor a „jólét" elavult koncepciói szerint lakjuk be. Úgy tűnhet, hogy meglévő épületállományunk rugalmasan alkalmazkodott megváltozott szokásainkhoz és igényeinkhez, azonban mostanra a fonál végére értünk. A súlyos következmények elkerülése érdekében gyorsan kell cselekednünk, és fel kell állítanunk egy újfajta térszerződés alapjait!

„Nem várhatunk többé politikusokra a jobb jövő felé vezető úton. Miközben a politika továbbra is szétválaszt és elkülönít minket, az építészet nyelvén újfajta modelleket kell kidolgoznunk!"

Persze hamar felvetődhet a kérdés, hogy egy Velencében tartott, leginkább a világ és az építészeti közélet kiváltságos szereplőit felvonultató esemény milyen mértékig tudja ellentmondások nélkül befogadni ezeket a látszólag rendszerkritikus narratívákat. A forradalmiság komolyan vehetőségét a Biennálé presztízsének fokozatos csökkenése és a központi tematikát sok esetben teljesen megkerülő, feleslegesen esztétizáló és blöffszerű pavilonok és installációk sem segítik, de ettől függetlenül – és minden ellentmondása mellett – az Építészeti Biennálé most is sok izgalmat, érdekességet, és elgondolkodtató felvetést tartogat az erre fogékony látogatóknak.

Winkler Márk