Kultúrtáj Illyés Gyula értelmezésében – Szigligeti kilátások

2023-ban Veszprém és a Bakony-Balaton régió közösen viselheti az Európa Kulturális Fővárosa címet. Ehhez kapcsolódóan Szezonális örökség sorozatunk soron következő felvonása a balatoni kultúrtáj különböző értelmezéseinvel foglalkozik. Elsőként egy Illyés Gyula író és Reismann János fotográfus által készített, 1962-es album nyomán tárulnak fel előttünk a tópart történetének töredékei. 

„A Balaton-vidéknek ez az első lírai fényképkönyve külföldieknek készült. Így a szöveg is, természetesen. Sor kerülvén magyar kiadásra is, még a magyarázó mondatokat sem alakítottam honi nézőpontunkhoz. Bár nem mindig élvezetes, nincs figyelmünkre méltóbb és okosítóbb, mint midőn meghitt arcunkat oldaltükörből pillantjuk meg, vagy mint midőn hátulról lefilmezve tovaballagtunkban szemlélhetjük előnyösnek hitt termetünket. Sok ismeretnek van határa. Egynek soha és sehol. Az önismeretnek."[1]
(Illyés Gyula)

A kultúrtáj kifejezés mára közkedvelt fogalommá vált a vidéki turizmus, különösen a Balaton-felvidék kapcsán megfogalmazódó víziókban, ugyanakkor a jelentése sokrétű, eltérő nézőpontok és értékek keverednek a fogalomhasználatban. A hét végén elindul az európai kulturális főváros évada, mely nemcsak Veszprém városát, de a tágabb régiót is a figyelem középpontjába helyezi. A Kortárs Építészeti Központ által elindított Tájtéka projekt a kultúrtáj újszerű megközelítéseit keresi az intelligens tájhasználatban rejlő lehetőségek feltárásával. A projekt a táj egyre kiterjedtebb urbanizációja és a hagyományos tájhasználati formák közti feszültség feloldására tesz kísérletet. Bár a probléma napjainkra vált a tóparttól távolabb eső területeken is látványossá, a jelenség a huszadik században lezajló modernizáció, a turizmus térfoglalása és az életformák átalakulása révén fokozatosan bontakozott ki.

Épp ezért érdemes lehet megvizsgálni, hogyan értelmezték a táj átalakulását a huszadik század történelme során. Ebben a vizsgálatban meghatározó munkának számít az Illyés Gyula író és Reismann János fotográfus által 1962-ben készített album, amely a Balaton-környékét egyfajta kulturális tájképként szemléli és a hagyományos tájhasználatot a rekreációs célú életformákkal együtt mutatja be. Bár a könyv poétikus szövegeit jegyző Illyés a kultúrtáj szót nem használja, tájleírásai, amelyek nemcsak látványelemzések, hanem érzéki társadalomképek is, a mai értelemben vett kultúrtáj perspektívájában jelenítik meg a korabeli Balaton-felvidéket. Ebben a kísérletben a lírai megfogalmazásnak és a kifejező képsorozatoknak egyaránt meghatározó szerepe van. A turisztikailag telített tóparti helyzetek helyett inkább azokat a nézőpontokat keresik, ahol táj és ember kapcsolata a lehető legközvetlenebb egységben jelenik meg. A megközelítés egyaránt alkalmas a vidéki életformák plasztikus ábrázolására és a vízpart természetes környezetét élvező fürdőzők megjelenítésére.

Ez a kettős társadalomábrázolás különös hangsúlyt is kap a szövegben. „Áll a múlt sötét színébe öltözve a tó partján a külvárosi kendős munkás-mama, a harmadik faluból idekocsizott csizmás paraszt-papa. Őket még meg lehet különböztetni a pesti sétálók közt. Gyermekeiket a vízben nem." [2] A társadalomkép megértéséhez érdemes a könyv megjelenésének időpontjára is tekintettel lennünk. A hatvanas évek eleje a forradalmat követő kádári konszolidáció ideje, amely a Balaton partját is a társadalompolitika fontos elemévé teszi. Ekkor már javában zajlik a Balaton-fejlesztés, évről évre egyre több nyaraló érkezik a tópartra. Elkészül a Balatonkörnyék Regionális Terve, a Balatoni Intéző Bizottság szervezésével elkezdik felépíteni a hatvanas éveket meghatározó modern épületeket. Az album 1962-es megjelenésekor már állnak Polónyi Károly pavilonjai, a badacsonyi kikötőkörnyék kiépítése is folyamatban van, ezek a turizmus szempontjából emblematikus épületek mégsem jelennek meg a fotósorozatokon. Csak érintőlegesen jelenik meg Polónyi tihanyi motelje és Földesi Lajos siófoki Vénusz szállója, illetve a tihanyi ófaluba illesztett új pártház, melyet korábban a sorozatban is bemutattunk. A képek elsősorban a vidéki építészetet, utcaképeket ábrázolják a maguk hétköznapiságában. Ma már talán nem tekintjük meglepőnek ezt a témaválasztást, ugyanakkor a korszak fejlesztést szorgalmazó modern perspektívájában kétségkívül szokatlan ez a turisztikai sallangoktól mentes hétköznapi vidékábrázolás.

Bár Illyés Gyula a háború előtt aktívan részt vett a népi urbánus vitában, és fontos szerepet játszott a vidék társadalmi problémáinak ábrázolásában, az album nézőpontja mégis összetettebb. A vidéket a városból érkező turista nézőpontjából szemléli és különös jelentést ad a munkának az is, hogy eredetileg német nyelven jelent meg a külföldi turisták számára. A szöveg utalásaival a Balaton-felvidék táji adottságait az európai tájegységekkel összehasonlítva mutatja be.

Illyés szövegei és Reismann fotói koherens tájértelmezést mutatnak: a tájat nem elsősorban formai, hanem társadalmi szempontból közelítik meg, ahol a hagyományos tájhasználat mellett a táji környezetbe ágyazódó rekreáció is kulturális tevékenységként jelenik meg miközben a tájképben megjelenő modernizációs elemek és aktivitások ábrázolását kerülik. Ezzel a régió vidék jellegét hangsúlyozzák a modern, urbanizálódó üdülőtáj felfogással szemben.

Illyés Gyula és Reismann János albumának megjelenése csak néhány évvel követi a népi építészet műemléki dokumentálásának a hazai megindulását. Ebben a kezdeményezésben a Balaton-felvidék úttörő szerepet játszott, a regionális tervkészítéssel párhuzamosan ugyanis megkezdték a műemlékek felmérését, és a vizsgálat ezúttal a népi építészeti emlékekre is kiterjedt. Ennek a vizsgálatnak már a harmincas években is volt előzménye, amikor Tóth Kálmán vezetésével fényképekkel dokumentálták a vidék építészetét. A korabeli stílusviták kapcsán már a sorozatban elemeztük ezt a kezdeményezést, ahogy Tóth János BIB pályázatra készített népi építészeti kutatását is bemutattuk. Ezek a kezdeményezések ugyanakkor még nem kapcsolódtak össze a műemlékvédelemmel, inkább a turisztikai-ideológiai érdeklődés felől közelítettek a vidék kulturális értékeihez. Az ötvenes években azonban már tervszerű felmérés indult. A háború előtti szereplők közül Tóth Kálmán jelentett kapcsolatot, aki az újjászervezett Balatoni Intéző Bizottságban is részt vett. A Balatonvidék műemlékállományának megállapítása című dokumentációt az Országos Műemléki Felügyelőség megbízásából készítette a Városépítési Tervező Vállalat 1957. június-augusztus között Galambos Ferenc, Lombár Pál, Péczely Béla, Sedlmayr János, Sedlmayr Jánosné, Simányi Frigyes részvételével.[4] Ebben a fázisban a tó körül 3 kilométeres mélységben található emlékeket dolgozták fel. 1958 decemberében indult el A Balaton-környék műemléki vizsgálatának második szakasza, amelynek keretében „a Balatontól északra húzódó területsáv műemlékállományának áttekintése" volt a feladat. A munkát a Városépítési Tervező Vállalat I. Osztály Műemlék Csoport készítette Galambos Ferenc, Péczely Béla, Börtsök László közreműködésével.[5] A térképes összesítésen a tóparti települések közül kiemelkedik Szigliget, amely topografikus adottságaiból adódóan más tóparti településekhez képest is védettebb helyzetben volt.

A regionális tervműveletben ugyannakkor nem volt egyértelmű a népi építészet dokumentálásának szerepe. Ahogy arra Simon Mariann tanulmánya rámutat[6], a fejlesztés megindulása előtt Kisléghy Nagy István programadó cikkében még a vidék értékeinek megőrzését helyezte előtérbe, míg a regionális terv programjában a fejlesztési szándékok és a természetvédelmi szempontok felsorolását követően csak az utolsó pontban jelölték meg a műemlékek védelmét. Ahogy az sem volt egyértelmű, a dokumentáció jelenthet-e közvetlen inspirációt a korabeli tervezési feladatokhoz. Farkas Tibor és a regionális terv készítői összegzésükben a formai átvétel helyett az anyaghasználat és a szerkezet logikáját tartották követendőnek.[7]  Mindez rámutat a Balaton-fejlesztés kettősségére, igaz a turisztikai érdeklődés később a tópart mellett már egyre mélyebben kiterjedt a Balaton-felvidék háttértelepüléseire, ami a népi építészeti emlékek felértékelődését is mutatja. 1967-ben a VÁTI-ban a népi építészeti emlékek turisztikai célú hasznosításáról készítettek tanulmányt.[8]

A népi építészeti emlékek megőrzése, az autentikus településképp fenntartása folyamatos feszültségben áll a táj modernizációjával. Épp ezért különösen felértékelődnek azok a helyszínek, amelyek adottságaik révén sokáig elkerülték az intenzív fejlesztéseket. Ilyen település a már említett, népi építészeti emlékekben gazdag Szigliget, amely Illyés Gyula és Reismann János képanyagában is jelentősen felülreprezentált más balatoni településekhez képest. Ebben az időszakban kezdik meg a vár helyreállítását. Az első állagmegóvó munkálatok már 1953-ban megindulnak, majd 1965-ben kezdtek el részletesebben is foglalkozni a vár turisztikai bemutatásával. A romemlékek mellett Szigliget lakóinak hétköznapjairól is részletes képet kaphatunk az albumban. Balassa bácsit név szerint is megemlíti az egyik fotóleírásnál. A vidéki életforma plasztikus és kendőzetlen bemutatása mellett a korabeli utcaképek, épületek is megjelennek a háttérben.

Szigliget az ötvenes évektől az irodalmi életben is fontos szerepet játszott. A településen álló kastély, melyet korábban az Esterházy család birtokolt, az államosítást követően a Földművelésügyi Minisztériumhoz került, majd 1952-től az Irodalmi Alap használta. Az alkotóházat 1953-ban nyitották meg, és ahogy azt a Petőfi Irodalmi Múzeum Balatoni nyár. Írófényképek az 1950-es, ´60-as, ´70-es évekből című kiállításkatalógusa is leírja, az ezt követő két évtizedben „szigorúan beutalóval" az irodalmi élet jeles képviselői alkottak a házban. „Pihent és dolgozott itt többek között: Devecseri Gábor, Fekete István, Görgey Gábor, Gyurkovics Tibor, Hubay Miklós, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Károlyi Amy, Kassák Fajos, Kertész Imre, Koczogh Ákos, Kolozsvári Grandpierre Emil, Mészöly Dezső, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Örkény István, Passuth László, Pilinszky János, Somlyó György, Szakonyi Károly, Szécsi Margit, Takáts Gyula, Tatay Sándor, Vas István, Weöres Sándor és Zelk Zoltán."[9] Illyés Gyula is gyakran megfordult Szigligeten, ugyanakkor ő elsősorban Tihanyhoz kötődött. Míg Németh László Sajkodon töltött magányos alkotói korszakot, Tihany a művészeti élet centrumává vált. Illyés mellett Borsos Miklós szobrász nyaralója is fontos találkozásoknak adott színteret. Ugyanakkor a Balaton albumba mégsem a turisztikailag jól ismert tihanyi helyszínek és látképek kerültek be elsősorban.

És talán nem véletlen, hogy épp Szigliget vált az irodalmi alkotóház helyszínévé. A más tóparti településhez képest nehezebben elérhető, ugyanakkor festői adottságú település alkalmas volt az elvonulásra és az alkotásra. Bár a település fejlesztését többször tervbe vették, eddig szerencsésen elkerülte a turisztikai építkezéseket. Az 1958-as Balatonkörnyék Regionális Terve kiemelt kirándulócélként jelölte meg a fejlesztés térképén. Hasonló besorolást kapott, mint Tihany vagy Badacsony, ugyanakkor a szűkös erőforrások miatt a település intenzív fejlesztése elmaradt. Miközben a másik két települést teljesen alárendelték az egynapos turizmus igényeinek, tervezett útvonalon mozgatták a kirándulókat, amelyekre vendéglátóhelyek sorát fűzték fel, addig Szigliget meg tudta őrizni természeti értékeit. A nádast nem vágták ki a nagyobb strandfelület érdekében, ma is mértéktartó módon egy kisebb strand üzemel csak. A településen folyamatos a küzdelem a túlépítéssel. Bár a sűrűség alacsony, de az üdülőtáji urbanizáció nyomai itt is láthatóak. A hegy körül már így is túlságosan szétterült a település, egy-egy különleges alkotás azonban itt is felfedezhető. Preisich Gábor lábakon álló nádtetős nyaralóját korábban már bemutattuk a sorozat „alkotó szabadság" epizódjában. A környéken más hasonló, a népi és urbánus építészet kettősségével kísérletező alkotás is megfigyelhető. A településen a nagyobb beruházásokat azonban egyelőre sikerült elkerülni, bár az elmúlt években Balassa Balázs lemondását követően a figyelem középpontjába került a település. Igyekeznek megőrizni a településkép értékeit és a tópart egyik legszigorúbb építési szabályzatát dolgozták ki. A helyiek ennek ellenére attól félnek, minél inkább őrzik tájképi értékeiket, annál inkább vonzóbb lesz a befektetőknek. Ők a tájat másképp értelmezik, ahol béke van és látszólag nem történik semmi.

Szezonális örökség: A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Wettstein Domonkos

[1][2][3] Illyés Gyula – Reismann János: Balaton. Corvina Kiadó, Budapest, 1962. Digitális Irodalmi Akadémia
[4] Galambos Ferenc, Péczely Béla, Börtsök László: A Balaton-környék műemléki vizsgálata, 1958 december A Balatontól északra húzódó területsáv műemlékállományának áttekintése II. É.M. Városépítési Tervező Vállalat I. Osztály Műemlék Csoport, törzsszám: 28-107-16. Lechner Tudásközpont, 3772; BTI73.
[5] Galambos Ferenc, Lombár Pál, dr Péczely Béla, Sedlmayr János, Sedlmayr Jánosné, Simányi Frigyes: Balatonvidék műemlékállományának megállapítása. Az Országos Műemléki Felügyelőség megbízásából készítette a Városépítési Tervező Vállalat 1957. június-augusztus havában. Lechner Tudásközpont, 3772/B; BTI73.
[6] Simon Mariann: Az országban gyökerező sajátos tiszta építészet. Népi építészet és turizmus. Restart / Újrakezdések. Magyar Építészet 1956-1969 és 1990-2010 között. Terc, 2016. pp. 12-37.
[7] Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
[8] Javaslat a Balaton-környéki népi építészeti együttesek idegenforgalmi felhasználására 1967. Lechner Tudásközpont, 3772/B; BTI73.
[9] Kovács Ida (szerk.): Balatoni nyár. Írófényképek az 1950-es, ´60-as, ´70-es évekből. Balatonfüred Város Önkormányzata / Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2018.
[10] Illyés Gyula – Reismann János: Balaton. Corvina Kiadó, Budapest, 1962. Digitális Irodalmi Akadémia

Irodalomjegyzék:
Illyés Gyula – Reismann János: Balaton. Corvina Kiadó, Budapest, 1962. Digitális Irodalmi Akadémia: https://konyvtar.dia.hu/xhtml/illyes_gyula/Illyes_Gyula-Balaton.xhtml
Simon Mariann: Az országban gyökerező sajátos tiszta építészet. Népi építészet és turizmus. Restart / Újrakezdések. Magyar Építészet 1956-1969 és 1990-2010 között. Terc, 2016. pp. 12-37.
Kovács Ida (szerk.): Balatoni nyár. Írófényképek az 1950-es, ´60-as, ´70-es évekből. Balatonfüred Város Önkormányzata / Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2018.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018. Könyvalakban megjelent: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.
Wettstein, Domonkos: Építészek és nyaralók. A szakmagyakorlás átalakuló formái a Balaton-parton a hatvanas és a nyolcvanas évek között. Korall: Társadalomtörténeti Folyóirat 23 (2022) 88 pp. 79-99.

Szerk.: Winkler Márk