Eltűnő identitások: A természetes vízpart ökológiája egy területrendező építész perspektívájában – Farkas Tibor és a badacsonytomaji kísérleti telep a nyolcvanas években

Folytatódik Wettstein Domonkos Szezonális örökség cikksorozatának Eltűnő identitások című fejezete. A helyszín ismét Badacsonytomaj, azonban ezúttal a Balaton vízminőségének javításával foglalkozó, egykori kísérleti telepről olvashatunk. A Farkas Tibor vezette telep a ´80-as években nemzetközi szinten is előremutató ökológiai kutatások színtere volt.

Hogyan alakult át az építészet tájértelmezése a modernizációs törekvések krízisét követően? És miért jelent meg a vízparti „természetes állapot" visszaállításának szándéka a regionális fejlesztést koordináló építész fókuszában? A modernitás krízise nemcsak a posztmodern eszmék térnyerésében, de az ökológiai problémák előtérbe kerülésében is megmutatkozott. Az előző részben a lokális kontextust átértelmező posztmodern fordulat nézőpontjából mutattuk be a Turányi Gábor által tervezett badacsonytomaji oktatási és pihenőépületet, ezúttal egy másik nézőpontból, az ökológia perspektívájából ismerjük meg a hely és a korszak történetét. Az egykori munkásőr üdülővel szomszédos telken az építkezéssel párhuzamosan egy fontos, ám kevésbé ismert kísérlet is zajlott. Az egyre romló vízminőség problémájára megoldást keresve a víz öntisztuló képességét vizsgálta egy kutatócsoport a korábbi főépítész, Farkas Tibor vezetésével. A kutatóknak nemcsak a különböző tudományágak újszerű együttműködését kellett kialakítaniuk, de a problémákat sokáig elhallgató politikai hatalommal is meg kellett küzdeniük.

A hetvenes évek végére az elhatalmasodó problémák következtében a táj modernizációja és fejlesztése helyett már egyre inkább annak rehabilitációja került előtérbe.  Az évtized elején még a későmodern, előregyártásra épülő, nagyléptékű üdülőépítkezések formálták a tájképet, miközben a háttérben a környezetet átformáló jelentős infrastruktúra-fejlesztések is zajlottak. A korszakban előremutatónak tűnő fejlesztések ugyanakkor a természet mesterséges keretek közé szorításával járt együtt, a partvonalat kiszabályozták, a patakmedreket kibetonozták. A modernitás pozitivista jövőképének azonban nem várt negatív következményei adódtak, amelyek a tájról alkotott elképzelések újraértékelését kívánták meg. A hetvenes évek második felében ugyanis már egyre komolyabb problémát jelentett a víz eutrofizálódása. A probléma nemcsak a Balaton esetében jelentkezett, egyfajta modernizációs krízisként; Európa más tóvidékeinek esetében is megjelent a kihívás, ugyanakkor átfogó megoldás még nem állt rendelkezésre.  Magyarországon a vízminőség egyre drámaibb állapotát a politikai döntéshozók sokáig nem voltak hajlandók tudomásul venni, pedig a szakemberek már egy ideje figyelmeztettek a problémára.

A vízminőség romlásának hátterében az eutrofizálódás jelensége állt, ami a víz termőképességének növekedését jelenti. Farkas Tibor így emlékszik vissza a korabeli problémára: „Ekkor még javában folyt a Balatonba ömlő vízfolyások kotrása, — vízrendezés címén —, a meder felől sokszor a nádasok átvágásával, a vízfolyások burkolása betonlapokkal. E káros és költséges beavatkozással a tápanyagokban gazdag vizeket szinte csövön vezették a Balatonmederbe, pedig éppen az ellenkezőjére lett volna szükség; a tápdús vizek medren kívüli visszatartására, öntisztulására. Ez a mérnöki meggondolásokon, évszázados gyakorlaton alapuló beavatkozás itt ma már egyértelműen károsnak minősül, ráadásul milliókat emésztett fel."[2] A területrendezés keretében korábban már 30 vízfolyásra kidolgoztak egy olyan öntisztuló rendszert, amely kettős tavak kialakításával kísérelte volna meg a helyi ökoszisztémák bevonását a vízfolyások tisztulásba. Ezt a módszert azonban a hivatalos szervek nem engedélyezték.

A korszakban formálódó ökológiai megközelítés új perspektívát adott a tájhoz és a szemlélet a területi tervezéssel foglalkozó építészekre is hatással volt. A vízminőség romlásának okairól ekkoriban csak feltételezések álltak rendelkezésre, közvetlen bizonyítékok még nem, ami szintén megnehezítette a döntéshozók meggyőzését és a probléma orvosolását. A környezet átfogó problémáinak kezelésére Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszter Farkas Tibort, korábbi Balatoni főépítészt és az első regionális terv készítőjét nevezte ki miniszteri biztosnak.

Farkas Tibor szemléletét kezdettől fogva meghatározta a több léptékszintet átfogó tájképi perspektíva. Nevét korábban mint balatoni főépítészt ismerhette meg a szakma. 1958-ban vezetésével készült el az első Balatonkörnyéki Regionális Terv, az általa koordinált fejlesztés 1965-ben az UIA Abercrombie-díját nyerte le.[4] A nemzetközi díj odaítélésében építészet és táji környezet érzékeny kapcsolatát emelték ki. Bár a fejlesztés a táj jelentős modernizációjával járt együtt, de már ekkor is nagy hangsúlyt helyezett a természeti értékek, zöldterületek védelmére. A hatvanas évek végén a főépítészi pozícióját megszűntették, ami a terveszme elhalványulásával járt együtt. Nem volt már hivatalos szerv, amely a regionális koncepciót érvényesíthette volna, megindultak a zártkerti építkezések. Bár a főépítészség megszűntetését követően az általa kezdeményezett Balatoni Központi Fejlesztési Program keretében még megpróbált a célterületekre összepontosítva egységes keretet adni a tópart rendezésének, az egyre inkább elhatalmasodó tájképi torzulások elleni tiltakozásul a hetvenes évek elején lemondott. A VÁTI keretében azonban továbbra is regionális szintű problémák megoldásán dolgozott, így a miniszteri felkérés idején naprakész rálátással bírt nemcsak a hazai, de a nemzetközi szakmai diskurzusra. „Egyre több szaklap mutat rá arra, hogy minden rendezést (de természetesen fejlesztést is), már csak egy nagymértékű ökológiai telítettséggel lehet és szabad végezni. (…) Ennek próbáltam hangot adni több fórumon."[5] Állításait a nyugati és a keleti blokk szakirodalmára egyaránt alapozta, és főként utóbbi hivatkozásait a szocialista politikusok meggyőzésére is megpróbálta felhasználni. Ábrahám Kálmánnak írt zárójelentésében a bolgár Lyuben Tonev bolgár építész 1982-es „Miről feledkezünk meg az építőművészetben?"  című cikkére hivatkozik, utalva arra, hogy ökológiai megközelítésével a szocialista blokkon belül „sincsen egyedül". A cikket a levelében idézve: „Minden városépítészeti probléma megoldásánál és a tervek jóváhagyásánál, alkalmazásánál az ökológiai kívánalmakat kell alapkritériumnak tekinteni. Szófia város Tanácsa határozata alapján az év végére elkészülnek a város ökológiai térképei, amelyek diagnózisait és prognózisait össze kell hangolni az új városrendezési tervvel."[6] Majd az egykori főépítész levelében konklúzióként hozzáteszi:

Ezek az idézett sorok is mutatják az ökológiai gondolat térnyerését és hatását Farkas Tibor szemléletmódjára. Miniszteri biztosként elsősorban a vízminőség romlására mint környezeti problémára kellett megoldást keresnie. Célja a VÁTI Üdülőterületi Főmérnökségének közel három évtizedes működése során összegyűjtött tapasztalatok hasznosítása volt és egy hosszútávú fejlesztési program kidolgozása. Partnerként az MTA szervezetét szerette volna bevonni, de nem sikerült a korabeli diszciplináris és ágazati határokat áttörni. Épp ezért végül az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium ágazati keretén belül egy alternatív javaslat kidolgozását tűzte ki célul.

A megoldáskeresésbe különböző szakterületek kutatóit vonta be, miközben a szakterületek összehangolását tartotta saját feladatának és a „területrendező építész" koordináló, szintetizáló szerepe mellett érvelt. A Farkas Tibor által koordinált csoport vezetésében a tájépítész Plósz Sándor és a botanikus hidrobiológus Felföldy Lajos vett részt. A csoport szereplőinek eltérő szakmai identitása jól mutatja a formálódó ökológia szemléletmód interdiszciplináris hátterét.

A badacsonytomaji kísérleti telep célja az volt, hogy a döntéshozók felé is bizonyítani lehessen a helyi ökoszisztémák szerepét a víz öntisztulásában, ami hozzájárulhat a nádasok megőrzésében. A kísérleti telepet a felhagyott ipari kikötő környezetében, a munkásőrség üdülője mellett alakították ki. Farkas Tibor így összegezte az eredményeket: „A vízparti mocsár és nádas, megfelelő körülmények között alkalmas a szervetlen növényi tápanyagok (eutrofizálódást okozó ágensek) eltávolítására a rajta egyirányban átáramló vízből. A tisztítás télen, jég alatt sem szünetel. A sűrűn benőtt mocsár a lebegőanyagot is visszatartja. A tisztító tavak hatásfokát két értékkel javasoljuk kifejezni: a koncentráció csökkenéssel és az anyag eltávolítással. (…) A nemzetközi jelentőségű eredményeken kívül más, a kutatási programban nem szereplő témákban is eredményeket hozott a kísérlet."[9] Az eredményeket a tudományos fórumokon is hitelesítették és ezt követően már a politikai döntéshozóknak is szembe kellett nézni velük. „Azt hiszem az idő bebizonyította, hogy ilyen kérdésekben a vélemények zár alá vétele nagy károkat okoz. Ilyen témákban az irányított vélemény csak a megalkuvók posztját erősíti, de nem tartósan."[10]

A táj rehabilitációs törekvéseinek útkeresésében szimbolikus helyszínné vált a badacsonytomaji felhagyott ipari kikötő területe. Turányi Gábor formai-esztétikai kísérletében a funkcióját vesztett ipari építészeti elemeket a környék vernakuláris mintázatainak beemelésével értelmezte újra, a kikötő környezetében pedig Farkas Tibor a vízpart természetes állapotának és öntisztulásának helyreállításával kísérletezett. A két szemléletmód egymástól függetlenül jelent meg, ugyanakkor mindkettő a hatvanas-hetvenes évek regionális szintű modern Balaton-víziója utáni helyzetre keresett alternatívát. Ez a megoldáskeresés pedig a táj vernakuláris örökségének és természeti környezetének újraértékeléséhez vezette őket vissza. Az átfogó, regionális léptékű absztrakt víziót lokális stratégiakeresések váltották fel, melyek azonban nem feltétlen voltak összhangban egymással. Az egységes regionális szintű tájértelmezés felbomlását illusztrálja a két szomszédos kísérlet közt kialakuló konfliktus is. Ahogy Farkas Tibor a miniszternek címzett levelében beszámolt róla: „A munkásőrség megkeresett azzal a kéréssel, hogy a kísérleti telepre rávihessék a meglévő és az építés alatt lévő új telepük szennyvizét."[11] Az „abszurd kívánság" a tájhasználatról alkotott eltérő felfogások és a korábbi egységes regionális nézőpont eltűnését is megmutatja.

Farkas Tibor kezdeményező szerepe és az ökológiai szempontok felismerése kulcsfontosságú volt a környezeti problémák megoldásában. Mindez a tájértelmezésében lezajló változásokat is jól mutatja. Balatoni főépítészként már a hatvanas években is nagy érzékenységgel védte a régió természeti értékeit, zöldfelületeit. A korabeli tervezési szemléletében ugyanakkor ez elsősorban még a táj vizuális-esztétikai felfogásából fakadt. Az időközben kibontakozó ökológiai problémák ugyanakkor átértékelték a tájról alkotott perspektívát és már ökologikus rendszerként szemlélhette azt. Ez az átértékelődés azonban a diszciplináris szerepek átrendeződésével is együttjárt. Bár Farkas Tibor még a „területrendező építész" pozíciójából koordinálhatta az együttműködést, az építészet fejlesztő szerepének háttérbe szorulása és az ökológiai problémák felértékelődése már a tájépítészet és a tájrendezés diszciplínáit helyezte előtérbe. Mindez az építészet tágabb léptékű tervezésben betöltött szintetizáló szerepének eltűnését eredményezte.

Szezonális örökség: „Pózna-lemez architektúra" – így jellemezték a hatvanas évek elején tevékenykedő építészek azt a sajátos balatoni karaktert, ami már a harmincas években is meghatározó volt a szezonális építészet közvetlen természetében. Doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, a fesztelen táji környezetben az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Wettstein Domonkos

[1] Farkas Tibor: Visszaemlékezések: Ahogy én látom a Balatonügy 30 évet III. rész. Magyar Építőművészet 37 (1988) 4-5. 90-92.
[2] u.o.
[3] Farkas Tibor: Visszaemlékezések: Ahogy én látom a Balatonügy 30 évet III. rész. Magyar Építőművészet 37 (1988) 4-5. 90-92.
[4] Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.              
[5] Farkas Tibor: Visszaemlékezések: Ahogy én látom a Balatonügy 30 évet III. rész. Magyar Építőművészet 37 (1988) 4-5. 90-92.
[6] Farkas Tibor: Zárójelentés Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszter részére 1984. január 24. Farkas Tibor hagyatéka a kutatás keretében feldolgozva.
[7] u.o.
[8] Farkas Tibor: Visszaemlékezések: Ahogy én látom a Balatonügy 30 évet III. rész. Magyar Építőművészet 37 (1988) 4-5. 90-92
[9] u.o.
[10].u.o.
[11] Farkas Tibor: Zárójelentés Ábrahám Kálmán építésügyi és városfejlesztési miniszter részére 1984. január 24. Farkas Tibor hagyatéka a kutatás keretében feldolgozva.

Felhasznált források:
Farkas Tibor: Visszaemlékezések: Ahogy én látom a Balatonügy 30 évet III. rész. M. Építőművészet 37 (1988) 4-5. 90-92.
Farkas Tibor hagyatéka. Feldolgozva a doktori kutatás keretében.
Turányi Gábor: Oktatási és pihenőépület Badacsonytomaj. Magyar Építőművészet (1984) 3. 24–32.
Turányi Gábor: Oktatási és pihenőépület Badacsonytomaj. Magyar Építőipar (1985) 1-2. 28–29.
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.              

Szerk.: Winkler Márk