Liminális tájak – a pesti gangos bérházak és a genti beluikenek köztes terei

A tizenkilencedik században és a huszadik század elején, olyan városokban, mint Gent és Budapest, magánfejlesztőkhöz kötődött az új, jellegzetes lakástípusok elterjedése. Legyen szó ingatlanspekuláció céljával épült munkáslakásokról vagy polgári palotákról: a nagyobb sűrűségre való törekvés mindkét városban olyan időtálló, robosztus épületeket hozott létre, amelyek liminális terei társadalmi térként is kiállták az idők próbáját. Glenn Lyppens írása.

Fékevesztett spekuláció

A tizenkilencedik század elején számos európai városban rohamos népességnövekedés következett be. A különböző népességcsoportok ebből eredő lakásigénye ideális táptalajt nyújtott a kiterjedt lakáspiaci spekulációnak, amely – földrajzi és politikai kontextustól függően – különböző épületformák létrejöttével járt.

Az iparosodó belga városokban – mint Brüsszel, Lüttich, Antwerpen és nem utolsósorban Gent (utóbbi a gyapotipar központja volt) – számtalan munkáslakást zsúfoltak össze a meglévő, keretes beépítésű tömbök belsejében. Ezeket kezdetben egyszerű magántulajdonosok alakították ki, és zsákutca köré csoportosuló, szűkös, egy oldalról benapozott egységekből álltak.

Nincs ennél opportunistább módja annak, hogy minél több bérlakást lehessen beszuszakolni egy adott földterületre. Egyes beépítések valóban olyan szűkösek voltak voltak, hogy napfény is szinte alig jutott a lakásbelsőkbe. Létrejött azonban a köztes terek egyfajta rejtett hálózata, apró, nyirkos házakkal, burkolat, vízellátás és csatornázás nélkül, amely szépen lassan az egész történelmi város területére kiterjedt. Mivel ezeket a "nyitott csatornákat" kezdetben kapukkal zárták el a közterületi hálózattól – innen flamand becenevük, a beluiken (szó szerint "lezárt terek") –, a nyomorúságos életkörülmények sokáig rejtve maradtak a külvilág előtt. Csak amikor a kormány 1850 körül felismerte, hogy ezek a lakásformák olyan járványok melegágyai, mint a tífusz, a kolera és a himlő, vált prioritássá a laissez-faire körülmények elleni fellépés és az építési szabályok szigorítása.

Ennek hatására jött létre a munkáslakás-beépítések higiénikusabb, második generációja, szélesebb utcák és udvarok köré rendezett, jobban felszerelt és benapozott otthonokkal. Néhány ilyen együttes még a jól ismert, festői beginákra is hasonlított, ahol a közös külső tereket a lakók zöldségeskertként használták.[1]

A magánvállalkozókat fokozatosan felváltották a professzionálisabb befektetők, amelyek a városközpontokon kívül, a gyárak közelében, jóval nagyobb telkeken építkeztek. Ezek az úgynevezett munkásvárosok (workers cité’s) magasabb építési minőséget képviseltek, és olyan egységeket is tartalmaztak, amelyekhez kis privát kültér, úgynevezett koer tartozott.[2]

Bécsben és Budapesten (1870 előtt még Budán és Pesten) a beluiken-építés osztrák-magyar megfelelője a viharos gyorsaságú gazdasági növekedés és az urbanizáció hatására jelentkező lakáshiány nyomán alakult ki. Az egykoron különálló házak számára kialakított, korábbi mezőgazdasági területeken arisztokraták és gazdag kereskedők a bérlakások egy új formájával kísérleteztek. Mivel a telkek keskenyek és hosszúak voltak, csak U- vagy O-alakú beépítésekkel lehetett operálni, ami egy belső udvart eredményezett. Jól megvilágított lakásokat csak az utca felőli oldalon biztosítottak, míg a hátsó egységeket sok esetben csak az udvar felől érte a fény. Pesten ez a könnyen sorolható beépítési forma kezdetben a városi polgárságot célozta meg, amelynek tagjai a központhoz közel kerestek lakást.

Bár az gangos bérházak közeli rokonai a bécsi Zinshäuser-eknek, itt gazdasági okokból a lakóegységekhez korlátozott számú lépcsőház vezetett. Az egyre dráguló telkek miatt a beépítések arányai átalakultak. Miközben a lakásszámok megsokszorozódtak, az udvarok mérete lecsökkent, ezért a legalsó emeletekre egyre kevesebb napfény szűrődött le.[3]

Kiszámíthatatlan változások

Mind a beluikenek, mind a gangos bérházak esetében jellemző a lakások egyetlen oldalról történő feltárása, így akár Jeremy Bentham ideális börtönterve is eszünkbe juthat róluk. A 19. századi rendfenntartóknak elég volt csak a belső udvarok kezdetéig merészkedni, már onnan is könnyedén felügyelhették az udvarokban zajló életet. Hogy mit láttak odabent, arról részben csak találgathatunk, de az archív felvételek alapján egyértelmű, hogy az udvarok a szociális interakció helyszínei is voltak.

A beluikenek szűkös lakóterei miatt a közös használatú udvarok önálló életet élő mikrokozmosszá változtak, ahol az emberek együtt főztek, mostak, ahol a kézművesmesterek munkájukat végezhették, és ahol a kisgyerekek szabadon játszhattak, nem kerülve messze szüleik vigyázó tekintetétől.

Az 1970-es évekig a beluikenekben még mindig hasonló körülmények között laktak, többnyire elszegényedett idős emberek és török munkáscsaládok.[4] Ezt követően, a demográfiai és kulturális változások hatására a sikátorok és udvarok – amelyek közül Gentben körülbelül 130 élte túl a szanálási hullámokat – közös használatának intenzitása és milyensége drámaian megváltozott. Ma ezen liminális, köztes, félprivát-félpublikus tereket gyakran használják a lakók pihenőhelyként, amivel a saját kert vagy terasz hiányát kompenzálják. Az utcaképet évtizedekig jellemző szenesládák és cink mosdótálak szinte mindenhonnan eltűntek. A negyven évvel ezelőtti képeken látható autók helyén ma már kerékpárokat, piknikpadokat és sok-sok növényt találunk.

Vegyük például a Cité Muyskens-t, ahol tizenegy kis ház sorakozik egy öt méter széles sikátor mentén. Az 1980-as évek elején, amikor az épületegyüttest a lebontás fenyegette, elkötelezett lakók egy csoportja vásárolta meg és újította fel. Egyes házakat összecsatoltak, vagy a különböző háztartások vásárlóereje szerint osztottak fel. Annak érdekében, hogy a projekt megfizethető maradjon, a sikátor területét átadták a városnak, amely új közművezetékekkel és megfelelő burkolattal látta el. Ma tehát a sikátor köztulajdonban van, és mindenki számára hozzáférhető, de a lakóközösség használja és tartja fenn. Sok más beluikenhez hasonlóan az emberek a köztes tereket otthonuk kiterjesztéseként sajátítják ki: cserepeket, kaspókat, asztalokat, székeket, kerti törpéket, szemeteseket és egyéb tárgyakat helyeznek el a homlokzatokhoz közel, így hozva létre félprivát tereket.

A beluikenekkel párhuzamosan a budapesti gangok is izgalmas átalakuláson mentek keresztül az elmúlt 150 évben. Sok ilyen épületet kezdetben eltérő társadalmi rétegekhez tartozó háztartások népesítettek be. Míg a gazdagabb családok az utcafronti épületszárny nagy lakásaiban laktak, a munkásosztálybeli családok az udvar körül elhelyezkedő kisebb egységekben éltek. A földszint legsötétebb lakásaiban gyakran kézművesek és cselédek rendezkedtek be. Mivel azonban az összes lakó ugyanazon a kapun és udvaron keresztül közlekedett, a különböző osztályok között bizonyára volt szociális interakció. Például egykoron mindennapi volt, hogy gyermekek a zárt udvar földszintjén játszottak, a szomszédok pedig gyakran beszélgettek a fedett-nyitott folyosókon.

Az első világháború után azonban a gangos bérházak fokozatosan elvesztették népszerűségüket. Szűkös lakásméreteik, valamint korlátozott benapozottságuk és átszellőztethetőségük okán nehezen tudtak versenyre kelni a város más részein épülő, modernebb lakóházaknak. Továbbá a szocializmus évtizedei alatt Budapest belvárosának épületállománya súlyosan amortizálódott, ami a lakások minőségének rovására ment

A rendszerváltás óta eltelt évtizedek – részben külföldi – magánberuházásai nyomán azonban a gangos bérházak a pesti városszövet díszeivé váltak. Manapság a tipológia ismét túlnyomórészt pozitív konnotációkkal bír, még akkor is, ha valójában sok esetben a homlokzatok rendbetételén kívül az égető energetikai és egyéb felújításk elmaradtak. Ezen épületek Budapest városszövetének meghatározó elemei, és egyben turisztikailag is fontos szerepet játszanak.

Vannak bérházak, amelyeknél a belső udvar körüli földszinti tereket üzletek, kávézók vagy irodahelyiségek foglalták el. Máshol az épületek luxusszállodákká vagy Airbnb-házakká alakultak, ahol a meglévő épületszerkezeti kontúrok között kis, kompakt egységeket alakítottak ki. Nem meglepő, hogy ez a turistaorientált átalakulás olyan belvárosi negyedekhez vezet, amelyekből az ottlakók egyre inkább kiszorulnak. Ettől függetlenül továbbra is sok budapesti lakos él hasonló épületekben, bár a lakások közül sokat azóta kisebb egységekre osztottak. Ugyan a dzsentrifikációs folyamatok sokfele megindultak, ezeket az épületeket jellemzően sok különböző társadalmi csoportból kikerülő háztartások lakják. Néhol a lakóközösségek – akár zárt ajtók mögött, akár nem – közösen fenntartott zöldterületet is gondoznak. [Az udvarok megnyitásának és a köztes terek rugalmas használatának örömteli példáit láthatjuk az évente megrendezett Budapest 100 keretében. – a szerk.]

Időtálló karosszériák

Mind a beluikenek, mind a gangos bérházak kontrollálatlan piaci mechanizmusok eredményeként jöttek tehát létre, a meglévő településszerkezet opportunista, profitorientált átalakulása során. A laissez-faire viszonyok által gyakran előidézett élhetetlen lakáskörülményekkel kapcsolatos jogos kritikák ellenére ezen tipológiákban megmutatkozik az a potenciál, amelyet az egységek egy közös szabad tér körüli csoportosítása eredményez. Fel kell ismerünk azt is, hogy ezen beépítési formák olyan értékes közös erőforrások fenntarthatóbb felhasználása felé terelnek bennünket, mint a tér, az építőanyagok és az energia. Sőt, az olyan közös terek, mint a cul-de-sac-ek (zsákutcák) vagy udvarok elősegíthetik a szomszédsági viszonyok kialakulását és a kölcsönös szolidaritást, amelyek fontos ellenszerei az elidegenítő magánynak és a válságidőszakok nehézségeinek. Nem mellesleg kutatások hangsúlyozzák mind a beluikenek, mind a gangok potenciális hasznosítását a városi terek felmelegedésének és a hőszigetek kialakulásának megelőzésében.[5]

Ugyanakkor ezen kollektív lakhatási formák fejlődése világosan megmutatja a köztes terek működésének kiszámíthatatlanságát. A beluikenek a munkásosztály gettóiból fiatal párok által lakott zöld lakóutcákká alakultak; a gangok hol elhanyagolt senkiföldjeiként, hol viszont közösen használt oázisokként jelennek meg. A társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai változások mindig is fontos szerepet játszottak mindkét beépítési forma történetében.

Amire azonban fel szeretném hívni a figyelmet, az az, hogy a "bensőséges", privát közösségiség és a nyitottabb és összetettebb nyilvánosság közötti oda-vissza változások ellenére a köztes terek társadalmi értéke hosszú távon fennmaradt. Mivel a liminális terek megkerülhetetlen részei ezen beépítéseknek (conditio sine qua non) társadalmi potenciáljuk aligha veszhet el, függetlenül a mindenkori funkciótól.

Érdemes megjegyezni, hogy mindez közel áll a "kollektív tér" azon meghatározásához, amelyet Manuel de Solà Morales barcelonai építész és várostervező fogalmazott meg az 1990-es évek elején. A fogalmat Morales olyan terekkel kapcsolatban használta, amelyek nem publikusak, de nem is privátak, hanem egyszerre tartoznak mindkét kategóriába: privát tevékenységekre használt publikus terek vagy olyan magánterek, amelyek lehetővé teszik a kollektív használatot.[6]

Természetesen az ilyen jellegű tereknek megvannak a lehetséges árnyoldalai is. Például a beluikenek és a belsőudvaros bérházak városépítészeti kialakítása eredendően protekcionista, amennyiben köztes tereik könnyen elzárhatók a városi utcáktól. Ebben az értelemben nagyon könnyen "kisajátíthatja" őket a lakók egy csoportja vagy épp magánbefektetők. Ettől függetlenül egyik beépítési formát sem lehet eredendően városellenes sűrűsödési típusként értelmezni. Végül is az ilyen tipológiák bizonyos szempontból kibővítik az utca terét, amelyhez kapcsolódnak. Egy nagy fa vagy az udvarban játszó gyerekek látványa olyan vonzó minőséget kínál, amely túlmutat az építési telek jogi határain.

Arra, hogy a kapukat nap közben nyitva tartják vagy sem, a tervezőknek alapvetően nincs sok ráhatásuk. Az okos tervezés azonban ez esetben egyet jelent a különböző használati módokat befogadni képes terek kialakításával. És nem szabad elfelejtenünk, hogy egy kerítést vagy kaput pont olyan könnyű lebontani, mint felépíteni.

Bár az ehhez hasonló, időtálló köztes terek relatíve egyszerűen megtervezhetők, tény, hogy a szabályozási környezet (tűzvédelmi előírások, akadálymentesítés stb.) sok esetben megnehezítik az építészek dolgát. Természetesen egy egészséges jogrendszernek egyensúlyt kell tartania a társadalmat a kapitalista kapzsiságtól védő és az alulról jövő innovációnak teret engedő szabályok között. Más kérdés, hogy nem hangzik-e cinikusan bármilyen, például a tűzvédelmi előírásokra hivatkozó bürokratikus ellenvetés a londoni Grenfell Tower tragédiája után, amelynek beépítési formája elméletben minden előírásnak megfelelt? Más szavakkal: jól átgondolt jogszabályi lazítások és a telekárakat kordában tartó szabályozások segítségével nem lenne-e lehetséges a fentiekben bemutatott, szabadon használható köztes terekkel operáló tipológiák létrejöttének elősegítése? Kevés haszna van az innovációról való szüntelen diskurzusnak, ha közben elfeledkezünk múltunk tapasztalatairól.

Glenn Lyppens

Glenn Lyppens építész és várostervező. Nemrégiben befejezett doktori disszertációjában a kollektív lakásépítési projektek köztes tereinek időtállóságával foglalkozott. Jelenleg a POLO Labs kutatójaként dolgozik, valamint ideiglenes vendégtanára a Rotterdami Építészeti Akadémiának és az Antwerpeni Üzleti Iskolában. Emellett tagja a Vlaams Bouwmeester szakértői csoportnak is. Instagram-oldalán rendszeresen foglalkozik a térbeli tervezést és a liminális tereket érintő témákkal.

[1] A begina egy közös udvar köré épített házakból álló beépítési forma. A középkortól kezdve a Németalföldön (ma Belgium és Hollandia) alakult ki, és főként olyan vallásos nőközösségek hozták létre ezeket, amelyek tagjai nem tettek életre szóló fogadalmat.
[2] A beluiken-ek történetét bővebben lásd: https://stad.gent/nl/wonen-bouwen/nieuws-evenementen/de-gentse-beluiken-verleden-heden-en-toekomst.
[3] Lélek, V. É., & Psenner, A. (2019). The origins of the 19th century residential building typology in Budapest and Vienna. In AISU Bologna 2019 (Ed.), La citta globale. La condizione urbana come fenomeno pervasivo/The global city. The urban condition as a pervasive phenomenon (p. 7).
[4] Berteloot, R., Boncquet, D., et al. (1978) Onderzoek naar de Gentse beluiken: Bouwfysische, Sociologische, Historische en Kunsthistorische Evaluatie. Gent.
[5] Beluiken: Engels, R., Haesendonck, D., Heirbaut, H., Lyppens, G. & van den Berg, M. (2022) De Gentse beluiken - een vergelijkende erfgoedstudie. Gent. Gangos: Lilla, S. (2021) The potential of ventilation corridors to mitigate urban heat island effect. Zürich.
[6] de Solá-Morales, M. (1992) ‘Public and Collective space: The Urbanization of the Private Sector as a New Challenge. On the Transformation of the Metropolis’, Oase, 33, pp. 3–8.

Az Építészfórum Lakhatás tematikus hetének nyitócikkét itt olvashatják, a hét összes anyagát pedig itt találják.

Fordította és szerkesztette.: Winkler Márk