Ha a Penny Lane mesélni tudna – Terence Davies: Időről és a városról

Lakhatás hetünket rendhagyó, ám annál izgalmasabb cikkel, egy filmajánlóval folytatjuk. Az egyik legjelentősebb kortárs filmrendező, a brit Terence Davies 2008-ban készítette saját szülővárosa, Liverpool történetét bemutató, Időről és a városról c. dokumentumfilmjét. A különleges alkotás lenyűgöző archív felvételek segítségével mutatja be az iparváros második világháború utáni történetét, kitüntetett figyelmet szentelve a hagyományos városszövet és a lakáskörülmények drasztikus átalakulásainak. Davies zsenialitása révén száraz helytörténeti lecke helyett Liverpool életképei a történelem és az emberi élet folyásának megkapó, édesbús szimfóniájává olvadnak össze.

A mára némileg feledésbe merült szecessziós festő, Felician Myrbach jegyezte meg egyszer, hogy „Ha Liverpool nem létezne, akkor ki kéne találni." Aligha véletlen, hogy Terence Davies filmjének narrációjában éppen ezt az egysorost idézi meg, az Időről és a városról (Of Time and the City) ugyanis csak első pillantásra hagyományos dokumentumfilm, valójában sokkal intimebb és megindítóbb annál. A direktor lírai megközelítésében nem a metropolisz tárgyilagos feltérképezésére vállalkozik, hanem hátulgombolós éveinek mentális tereit álmodja vászonra, tehát a mozgóképen megjelenő Liverpoolnak a saját emlékei által nyújt időbeli dimenziót.

A Brit Filmintézet felkérésére készült mű a nagyváros múlt évszázadi történelmének dísztelen, ismeretterjesztő célú felmondása is lehetett volna, azonban Davies olyan korábbi mozgóképes memoárjai ismeretében, mint A hosszú nap véget ér, vagy a Távoli hangok, csendélet nem meglepő, hogy száraz kordokumentum helyett egy elégikusabb hangvételű portré született. Az évtizedek során megfakult képek alatt nem a zsánerre oly jellemző szürke krónikás hangja szólal meg, hanem maga Davies áll a mesélői mikrofon mögé, hogy ha kell vitriolos fullánkkal, máskor patetikus együttérzéssel építse fel a maga mélyen szubjektív Liverpoolját.

A pályája során ekkor először nem saját anyagból, hanem archív felvételekből dolgozó rendező az Időről és a városról-ban a város architektúrája iránt érzett hódolatát fejezi ki – hogy milyen módon formálja át az a vidéket, vagy éppen a lakói belső világát, közös nemzeti és helyi identitását. Az Old Hall Street turistacsalogatóra suvickolt betondzsungelén át egészen a munkásosztály sanyarú sorlakjaiig hamar kontrasztba kerül az egyidejűleg zajló rohamos fejlődés és a folyamatos, szomorú hanyatlás. A film a progresszió ezen ellentmondásait a legemlékezetesebb módon egy közel ötperces zenés szekvenciában jeleníti meg, melyben Peggy Lee földöntúli hangzású slágere, a The Folks Who Live on the Hill szól, miközben a nyomornegyedek fojtogató füstjében daruk gázolnak át az egykori otthonokon, hogy azok a haladás nevében átadják a helyüket a tömbházak elidegenítő szardíniavilágának.

Davies filmjében Liverpool épületei tehát nem ritkán elvontabb ideákat testesítenek meg, így sajátosan asszociatív vágástechnikájának köszönhetően az Érseki székesegyház koronaszerű tetőszerkezete a társadalmi szinteken átívelő hatalomgyakorlás szimbólumává alakul, a Ritz filmszínház égnek meredő tornya felett magasba lövellő tűzijáték pedig tinédzserkora ébredező homoszexualitásának humoros mementójává válik. A Ritz-féle párcentes mozik mágikus erejű tereiben, ha csak ideig-óráig is, de Hollywood tarka technicolorjának grandiózussága kiemeli a szürke kis Anglia kerületeinek keserűségéből. A gyöngyvászon álomgyári képein örökké éteri fényekbe öltöztetett karácsony van, miközben az épület előtt kígyózó sorok léket eresztett kalocsnikban várják, hogy végre a közelébe jussanak.

Liverpool legnagyobb kulturális szenzációját azonban nem a mozgóképek, hanem a Beatles prolisrácai hozzák el – a fiatal Daviest azok nemzedékformáló munkássága viszont teljesen hidegen hagyja. A bugyinedvesítő koncerteken hajladozó bakfisok alá a saját akkori kedvenceit, Lisztet és Sosztakovicsot vágja be talpalávalónak – ezen a ponton akár fel is háborodhatnánk elitista szentségtörésén, ha nem ismernénk korábbról a könnyűzene iránti szenvedélyes elkötelezettségét.

Ennek ellenére a gombahajú popikonok még viszonylag épp bőrrel megússzák a narrátor csúfondáros megjegyzéseit, az igazán maró élcek az utcákon parádézó hatalmasságoknak jutnak. Az egyszerűen csak Betty Windsor Show-ként aposztrofált koronázási ceremónia fényűző képsoraival Davies a jegyrendszeren tengődő munkásosztályt ábrázoló felvételekkel felesel, a városba látogató londoni bíboros olasz divatházakat megszégyenítő palástját pedig az egyház álszentségének jelképeként jelöli meg.

Míg a televíziók ezt a luxust közvetítik, addig egy omladozó lakótelep falfirkája a következőt hirdeti: „Isten áldja a pápát!" A romos háztömb előtt gyökerező fára egy anyuka hurkos kötelet akaszt, hogy abban hintáztassa gyermekét. A rendező olvasatában a posztindusztriális Liverpool aligha az a vágyva várt Elüszion, amelyet a mennyek felé törő katedrálisai, vagy fennhéjázó vasútállomása ígérni igyekeznek.

Az ezredfordulós jelenbe érve már ezeknek a birodalom magasztosságát hirdető épületeknek méltósága megkopni látszik, amikor az egykori vallási szervezetek az ezredforduló idejére multiplexekké és bevásárlóközpontokká burjánzanak. A kétezres évek fiatalosra szabott metropoliszában Davies már nem leli hajdani ifjúságát, annak tereit addigra már csak az emlékei és filmjei őrzik.

Bakonyi Bence

A film az alábbi linken szabadon megtekinthető, illetve – egyesek szerint – több helyről is letölthető. 

Szerk.: Winkler Márk