Meddig lesznek még építészek?

"Az építész egyszerre újító, feltaláló, alkotó művész, mérnök és karmester. Folyamatosan azon fáradozik, hogy minél jobbat, különlegesebbet alkosson, feszegesse az ismert határokat, miközben ezt nem a saját pénzén teszi, sőt, meg kell nyernie az alkotásban résztvevő többi szereplőt is, akik nélkül a műve nem készülhetne el." Miben tér el az építész szerepének szakmán kívüli olvasata? Mik ennek okai, és mi a lehetséges kiút?  Szák-Kocsis Ákos írásában az építészek önképét és a laikusok általi megítélését veti össze, mellyel célja, hogy rámutasson a véleményszakadék lehetséges okaira. 

Az egyik legösszetettebb szakma az építészeké. Eleve egy ősidők óta létező hivatás, amint kiköltözött az ember a barlangokból és építeni kezdett, szükség volt rá. Elsőként kisebb hajlékok, otthonok – majd miután megjelentek a falvak és a városok, ezek rendszerének tervezője volt. Később az ókori birodalmak fontos alakjává vált, egy olyan megkerülhetetlen személlyé, aki vezetők dicsőségére álmodhatott nagyot. Ebben az időszakban már több építészt is név szerint említenek, úgy mint a görög Metagenészt vagy a római Vituviust, mely kevés más szakma képviselőjéről mondható el. Az építész ekkorra polihisztor is egyben, ő faragja épületének díszeit, rajzol és ír, illetve filozofál, miközben évszázadokra, sőt évezredekre alakítja az emberiséget körülölelő környezetet. 

Az építész egyszerre újító, feltaláló, alkotó művész, mérnök és karmester. Folyamatosan azon fáradozik, hogy minél jobbat, különlegesebbet alkosson, feszegesse az ismert határokat, miközben ezt nem a saját pénzén teszi, sőt, meg kell nyernie az alkotásban résztvevő többi szereplőt is, akik nélkül a műve nem készülhetne el. Közvetít a pénzt adó és a pénzt felhasználó között, ezért elengedhetetlen, hogy jó politikai érzéke is legyen. Ez lenne tehát az építész? A szakmabeliek szerint mindenképpen.

Ezzel szemben mit gondol az átlagember a hazai viszonyok között az építészről?

Első állítás az, hogy tervezni mindenki tud. Ha már lakott valaki valahol, járt közintézményekben vagy szakrális helyen, akkor meg tudja mondani mi az igénye, hogyan szereti használni a teret, ami körülveszi, és legfőképp mi az, amit semmiképpen nem szeretne. Az építész legfontosabb dolga a megálmodott tökéletes tervrajz lerajzolása és hatósági egyeztetése. A feladata továbbá, hogy megvizsgálja, hogyan lehetne mégis megépíteni azt, amit egy másik építész (ti. a főépítész) nem szeretne látni, és az ő kötelessége kapcsolatot tartani a kivitelezővel műszaki kérdésekben. Mert az építész a szükséges rossz, akit ki kell fizetni, mert a jogszabály ezt írja elő, holott aki a valós, kézzel fogható eredményért felelős építő, azaz kivitelező, úgyis tud mindent. 

Másfelől, ha éppenséggel eljön egy nagyobb környezetalakítást előidéző tervezet, egy tervpályázat, melyet szakmai zsűri (vö. hozzáértő szem) választ ki, akkor megint az építész az, aki nem tiszteli a környezetét, szórja a közpénzt, ráadásul az eredmény is ízléstelen. Holott a társadalom azért bízza az építészre a környezetalakítás karmesteri pálcáját, mert ő az, aki ezt tanulta és ebben gyakorlott. Kis hazánkban kevés a bizalom a tervezők iránt. Ezt részben maga az építész társadalom idézte elő azáltal, hogy sokszor fellengzős módon – magát különbként feltüntetve – ítéli meg, mi jó a köz számára. Másrészt maga a közoktatás is ludas benne, mert a vizuáliskultúra-nevelést és a művészettörténet tanítását háttérbe helyezi. Ellenpéldaként említhető, hogy Franciaországban egészen kisgyermek kortól múzeumba viszik a gyerekeket és iskolásokat a pedagógusok, sőt maga a művészet a diákok számára ingyenesen hozzáférhető. Ennek is köszönhetően az átlag fejében sem egy kisujjeltartós zárt klub a művészet, tud hozzá viszonyulni és képes azt véleményezni. Mert az építészet is egy művészeti ág. 

Végül, de nem utolsó sorban nagy károkat okozott a szocialista rezsim építészethez való hozzáállása is. Az 50-es években terjedő szocreál (klasszicizáló „birodalmi" építészet), majd a 60-as évektől a Kádár kockák vidéki utcaképet leuraló formavilága, ahol az állam megmondta mit lehet, és mit nem, a tervezőnek nem  hagyott túl sok szabadságot és ez a kép rögzült az emberekben is. A kivitelezés minősége és a nyersanyaghiány rányomta a bélyegét hazánk építészeti képére és a beton házgyári épületek zsigeri gyűlölete összeforrt az elnyomó rendszerrel.

A jelenkor építésze már eltávolodott a bevezetőben is taglalt polihisztortól. Egyrészt műszaki tudása korlátozódik a speciális szakterületére (lakóház-, középület-, ipariépület-tervező, szigetelési szakmérnök stb.), másrészt jobban kötődik a tervasztalhoz, szűkül a gyakorlati tudása. Míg elődei saját kezükkel tapasztalták meg az építés fortélyait és gátjait, addig egy mai építészmérnök már jóval inkább elméleti tudására hagyatkozik. Ez megnehezíti a kivitelezővel történő kommunikációt és csorbítja is az építtető belé vetett bizalmát, aki inkább a határozott kivitelező mellé áll, akinek hogy-hogy nem, mindig van egy egyszerűsítő ötlete, amivel rövid távon spórolást ígér.

A ma építésze számára kihívás továbbá, hogy a tömegképzés révén nem alakul ki a művészeti ágakban oly fontos mester-tanítvány viszony. Pedig ezt a szakmát csak elméleti alapon nem lehet elsajátítani, szükség van arra, hogy lássuk a mester keze munkáját, hogy bele tudjunk látni egy komplex alkotó folyamatba, melyet egy kezdő még csak részenként ismer és tanul. Mikor 3 vagy akár 10 évvel az egyetemi felvételi után kézhez kapja a pályakezdő építész a diplomáját, legnagyobb valószínűséggel egy kisebb-nagyobb létszámú tervezőirodába kerül, ahol részfeladatok elvégzésével bízzák meg. Kis szerencsével betekintést kaphat később az alkotási folyamat több fázisába is, de könnyen bele tud szürkülni ebbe a valóságba, ami egyes esetekben pályaelhagyáshoz is vezethet. Ráadásul fenyeget a veszély, hogy a mesterséges intelligencia terjedésével a részterületek (dokumentálás, konszignálás, részletrajzok, stb.) elvégzéséhez kevesebb munkaerő is elég lesz.

A digitalizáció korában az építész szakma is folyamatos változás alatt áll. Míg régen a tervező egy hosszú gondolkodási folyamat során, rengeteg vázlat és tömegmodell elkészülte után jutott el a végeredményhez, addig manapság a gépi rajzolás vezeti a tervező kezét. A program „varázsolja" a tetőt, a lépcsőt és még sok más épületelemet. A tusrajzokat felváltották a tűpontos nyomtatott rajzok, melyek már nem bírnak el semmilyen költői túlzást, számok jóindulatú kerekítését. Sőt a modellben egyszersmind megépül a kész épület digitális mása, ahol a tervező erőforrásait a kidolgozás köti le (minél részletesebb modell megépítése) az alkotás helyett. Pozitívum persze, hogy a dokumentáció, a sokszorosítás és a javítás ideje a minimálisra csökkent, sőt a hatóságokkal történő egyeztetés is a digitális térben zajlik, ami az ügyintézés idejét is lerövidíti. A mesterséges intelligencia gyökeresen meg fogja változtatni az építészetet is. Az amúgy is egyre inkább háttérbe szoruló kreativitást felváltja a mindenek feletti optimalizáció, ami ugyan a beruházó érdekei szerint való, de a felhasználó lesz a kárvallottja. Tulajdonképpen az egyes szabályok és építési paramétereket leginkább kihasználó, a környezetére minimálisan reflektáló, úgynevezett funkcionalista épületek készülhetnek majd. Pedig az építészetben az a szép, hogy az ember, azaz egyben a felhasználó alkotja meg a teret, aki beleviszi művébe tapasztalatát és érzelmeit, míg a gép csak másolatokat, előképeket fog továbbfejleszteni, hogy azt tökéletesre csiszolja. Ha tovább gyűrűzik a tendencia, kevesebb építészre lesz szükség, és aki marad, az inkább programozó lesz bővebb építés-műszaki ismeretekkel.

A szakmának még nincs kialakult álláspontja, a téma még gyerekcipőben jár, de robbanásszerűen változnak a körülmények az építészet körül is. Szabályozás révén olyan mederbe lehetne terelni a mesterséges intelligenciát, hogy az segítse és gyorsítsa a munkát, de semmiképp ne vegye el az alkotás szabadságát, mert a kizárólagos ráhagyatkozás a tömeggyártás irányába állítaná az építészetet, és még inkább erodálná a szakma presztízsét. Elindult már több művészeti ágban is az egyedi alkotások védelme, mely megakadályozza a gépet abban, hogy egy jól meghatározott egyéni stílust vagy egyedi műalkotást lemásolhasson, illetve egyre több módszertan jelenik meg, ami kiszűri az olyan végterméket, amiben emberi hozzáadott érték nincs.

Hogy hogyan lehetne hidat építeni a bevezetőben taglalt két különböző építész kép között?

Szükség volna egy „szerény" építészetre, ami nem a kivagyiságot helyezi előtérbe, hanem megragadja a hely szellemét és azt gyúrja össze a felhasználók igényeivel, ügyelve a most már sokat hangoztatott fenntarthatóságra. Ebbe az is beletartozik, hogy az építésznek néha fel kell vállalnia a konfrontációt a megrendelőjével. Bár az építész az építtetőiből él, mégsem feladata szolgai módon lemásolni egy kockás papírra vetett elképzelést, mondván, ha az nem ellentétes az előírásokkal, akkor diktáljon az, aki fizet. Ez a fajta „megúszó" tervezés nagyban mérgezi az építész társadalmat, mert mindaddig, amíg lesz valaki, aki nem bír ellenállni, addig tájidegen, ötlettelen házak tömege fog születni.

Másik oldalról viszont nem szabad figyelmen kívül hagyni a végső felhasználó érzéseit sem. Könnyű abba a végletbe esni, hogy csak az önkifejezés és a korlenyomat számít. A sztárok világa az építészetbe is beférkőzött. Nagyon sok követendő, nagy tehetséggel megáldott tervező dolgozik a piacon, de a divat hullámaira tehetségtelenebb alkotók is fel tudtak kapaszkodni, akik a média hátszelével megkerülhetetlenné váltak. Ennek okán az alázatot nélkülöző sztárépítészek busás pénzekért készítenek csodaházakat, amit aztán egekbe magasztalnak, mindez pedig nagy megütközést vált ki a laikusokban. Viszont hamar elmúlik nimbuszuk az erkölcsi avulás kegyetlen eljövetele miatt.

Ha az építész képes holtig tanulni, fejlődni az őt segítő technológiával és tud reagálni a környezeti változásokra, de nem adja fel az alkotás szabadságába vetett hitét és ragaszkodik a környezetalakításhoz fűződő jogához, akkor megmaradhat annak, ami kezdetben volt. Az építészre szükség lesz a jövőben is, de saját magukon múlik majd a hivatás és munkájuk értékének társadalmi megítélése.

Szák-Kocsis Ákos
A szerző 10 éve gyakorló építész.

Szerk: Böröndy Júlia