Mindent a szemnek

Recenzió Kepes György Látásra nevelés című könyvéről, aminek magyar kiadását októberben mutatták be a Magyar Tudományos Akadémián.

Október elején mutatták be a Magyar Tudományos Akadémián a Kepes György által szerkesztett és 1965-ben New Yorkban kiadott Látásra nevelés (Education of Vision) című könyv magyar kiadását.

A kötet, amely a Vision & Value sorozat első darabja volt, különböző területeken tevékenykedő érdemdús művészek, designerek, tudósok, tanárok írásait tartalmazza (sorrendben: Rudolf Arnheim, Wolfgang Metzger, Anton Ehrenzweig, Gerald Holton, Will Burtin, William J. J. Gordon, Johannes Itten, Tomás Maldonado, Paul Rand, Mirko Basaldella, Julian Beinart, Bartlett H. Hayes Jr, Robert Preusser, Robert Jay Wolff).

Beke László, a magyar kiadás felelőse szerint ez a könyv a hatvanas évek interdiszciplináris panorámáját adja, megelőlegezve a kulturális antropológia és a vizuális kommunikáció későbbi fejleményeit.

Valóban, a könyv olvasása közben határterületen mozgunk, amolyan senkiföldjén, amit a tanulmányok szerzői érezhető lelkesedéssel igyekeznek elfoglalni – csakhogy mintha ez a kis mocsaras terület nem véletlenül maradt volna gazda nélkül.

A Látásra nevelés címében is deklaráltan a vizuális érzékeléssel kíván foglalkozni, de bárhogy igyekszik, nem képes tisztán leválasztani vizsgálatának tárgyát annak befoglaló rendszeréről, és ezt nem veszi tudomásul, ami azután a kötet alapvető ellentmondásosságát eredményezi.

Kepes bevezetője világosan illusztrálja ezt a problémát: először is, a látást nem dekódolásnak tekinti, hanem a „véletlenszerű fényinger-áradatból" „értelmes dolgot" létrehozó teremtő erőnek. Filozófiailag természetesen tekinthetjük a világot puszta illúziónak, de Kepes nyilvánvalóan nem arra gondol, hogy a szék, aminek a képét látom, nem is létezik.

Nem: a látást, kitüntetett, elsődleges érzékünket ruházza fel abszolút jelentőséggel, alárendelve neki az érzékelés és a cselekvés minden egyéb formáját, vagyis saját kontextusát (azt mondja, a látás „elrendező", „a világra adott kreatív válasz", „kreatív tett"). „A kreatív látás a szó szoros értelmében formaépítő."(X. o.) Mintha fő ok, cél és eszköz is lenne egyszerre. Ezt az eljárást láthatóan azért alkalmazza, hogy szembeállítson valamit a fogalmi gondolkodással, ami szerinte kóros túlsúlyba került a nyugati civilizációban. Ez a felfogás a közölt tanulmányok zömén kiütközik: több szerző is úgy hivatkozik a látásra, mint valami magasabb rendű és univerzális képességre, amit háttérbe szorított a gondokodás. Világos, hogy a látás rendkívül komplex mentális folyamat is, de nem lehet erre redukálni az érzékelés-gondolkodás-cselekvés rendszerét, nem lehet ebben a rendszerben látás helyét, szerepét és jelentőségét önkényesen megváltoztatni. Ebből a csapdából a Látásra nevelés nem tud kikecmeregni.

A bevezető megkísérli meggyőzni az olvasót egy teljesen alapvető evidenciáról, a látás fontosságáról és jelentőségéről az életünkben. A kudarcra ítélt próbálkozás eltereli a figyelmet arról a másik evidenciáról, hogy a látás, miközben legjobban bejáratott öszeköttetésünk a világgal, eredendően mégis a dolgok felszíni vonatkozásait érinti, továbbá könnyen becsapható.

A látás kompetenciájának kiterjesztése és a gondolkodással való szembeállítása szüli a másik problémát, a könyv végletesen mechanikus művészetszemléletét, amely a következő sémára épül: gondolat = tudomány, érzékelés = művészet (XIV. o.). Szó nincs ihletről, a tudattalan termékeny energiáiról, pedig ekkor már túl vagyunk Freudon és Jungon. A művészet egyfajta direkt reprodukciós mechanizmusként jelenik meg, amelynek célja „a vizuális benyomás összefüggő, teljes, élő formába rendezése." (X. o.) Ebben a kontextusban a művészek is szerkezetek: „élő szeizmográfok".

Kepes a bevezetőben lesújtó ítéletet mond a modern civilizációs környezetről: „deformált, tisztességtelen", hiányzik belőle „az őszinteség és a lépték", „a térben kifacsarodva, fénytelenül, színehagyottan áll. Gépies következetességű részletek sémáit ötvözi alaktalan egésszé. Mesterkélt monumentalitása nyomasztó; kicsinyes, megalázkodó kozmetikázása pedig lealacsonyít." (IX. o.)

Látható, hogy nem tárgyilagos kritikát szolgáltat, a hamis moralizálás és pátosz öntudatlan reakciós szorongásról árulkodik. Ez pedig éles ellentétben áll a forradalmi progresszivitással, amit egyébként hangoztat. Elfogultságát fedi fel, amikor rámutat, hogy „kívül-belül hamis városaink (…) gyakran nélkülözik a vizuális integritást." Ezek szerint a totális hamisság legalább nézhetne ki jól, de legtöbbször még ez sem sikerül. A kötetben összegyűjtött tanulmányok is jellemzően hasonló módon kerülik a morális szempontokat, amikor a civilizációs válság kerül a képbe.

Világunk reménytelen helyzetéből kiutat keresve Kepes egy újabb sémát vesz elő, ez pedig a látás = művészet = univerzális világjobbító technológia gondolatmenettel írható le, és az következik belőle, hogy a látás fejlesztése által javulhat a világ. Vissza kell térni a gyökerekhez, újból elsajátítani a romlatlan látást („frissen, tisztán, örömmel láthatnánk").

Amikor Beke László azt írja, hogy mindez „kissé heroikus naivitás" és „leegyszerűsítő utópia", akkor igen finoman fogalmaz.

A szerkesztői bevezető elég pontosan vetíti előre a beválogatott tanulmányokban is körvonalazódó szemléletet. Az első három munkában a pszichológiai megközelítés kerül előtérbe, a második háromban a természettudományok oktatása, a többi a konkrét művészeti pedagógiával foglalkozik (a fejezetekről bővebben a csatolt pdf-ben - A szerk.).

(...)

Úgy tűnik, a kötet célja valami olyasmi volt, hogy összeterelje a tudósokat és művészeket, akik majd együtt megteremtik a vizualitáson alapuló nagy társadalomjavító technológiát. A meghívottak pedig ügyetlenül barátságos gesztusokat tesznek a többi diszciplína felé, pszichológusok ízlésről, tudósok művészetről mondanak vitatható dolgokat. A tanulmányok többségének olvasása közben nehéz megszabadulni attól a benyomástól, hogy itt lelkesedéstől fűtött, de az érdemi mondanivalót nélkülöző, dagályosan túlfogalmazott szövegekkel van dolgunk. Ez mindenesetre összhangban van a köteteten végigvonuló mechanikus művészetfelfogással, amit a pusztán esztétikai manipulációra és esetleges próbálgatásokra épülő vizuális gyakorlatokkal illusztrálnak. Ezek a gyakorlatok nélkülözik a komplex mögöttes tartalmakat, ami az igazi, mély kreativitás ismérve, így nem véletlen, ha a kapcsolódó szövegek is megrekednek a felszínen.

Több szöveg is utal az akkor aktuális helyzetre. Ez pedig nem más, mint a swinging sixties, a Beatles, a hidegháború kellős közepe, a fekete polgárjogi mozgalom, a vietnámi háború, ember az űrben és a Holdon, JFK szétlőtt koponyája. A recenzió elején említett reakciós szorongás tehát érthető. De miközben a társaság birtokba veszi az állítólagos senkiföldjét, körülöttük már fel van parcellázva a terület: a látvány felmagasztalását, amiről ők itt elméleti síkon, kicsiben beszélnek, úgy tűnik, nagyban, radikális formában már megcsinálta Le Corbusier (Poéme Electronique, 1958) és az Eames házaspár (Glimpses of the USA, 1959), sőt, már tovább is léptek a multimédiás környezet felé.

Tehát az interdiszciplinaritás jegyében összefüggéseiből kiemelt látás (valóban, ez is ellentmondás) forradalmának könyve lekéste önmagát, mint szigeten rekedt japán császári katona a háború végét. Ezért is támadhat olyan érzésünk olvasás közben, mintha a szerzők egy konzervatív, laikus közönséget igyekeznének meggyőzni egyes esztétikai vívmányok elfogadásáról. Gyakorló művészeknek és tudományos gondolkodóknak aligha kell ugyanis ezen a felületes szinten magyarázni saját foglalkozásuk evidenciáit.

Az eredeti tipográfiát és tördelést reprodukáló, albumformátuma miatt kissé nehezen olvasható kötet egy név- és tárgymutatóval igazán gazdagodhatott volna. Viszont baráti áron kapható.

Török Tamás