Egy jövő a múlt mozaikjaiból – Új nézőpontok a 2021-es építész kongresszuson

Melyik múlt vezet a jövőnkbe? Ezzel a kérdésfelvetéssel rendezte meg a MÉSZ immár 18. alkalommal a Nemzetközi Építészkongresszust. Beszámolónkban az előadások számunkra legérdekesebb gondolatait és a legizgalmasabb bemutatott projekteket foglaljuk össze olvasóink számára.

Július nyitányaként, elindítva a járványt követő "szabadabb", offline szakmai rendezvények sorát az Artifex Kiadó gondozásában 18. alkalommal rendezte meg nemzetközi építészkongresszusát a Magyar Építőművészek Szövetsége. Az idei eseménynek az Eiffel Műhelyház adott otthont, amely már önmagában is hozzáadott értékként szolgált, ezzel is emelve az egész napos rendezvény színvonalát. A Marosi Miklós (KÖZTI) által tervezett épületet korábban az Építészfórum is bemutatta, ezúttal pedig a kongresszus résztvevői egy személyes bejárás keretében ismerhették meg alaposabban a projekt részleteit az előadásokat követően.

A programot Deák Krisztina, a Miniszterelnökség Építésügyi, Építészeti és Örökségvédelmi Helyettes Államtitkárság, Építészeti és Örökségvédelmi Főosztály vezetőjének és Krizsán András, a MÉSZ elnökének köszöntője nyitotta, majd első előadóként Magyar Péter állt színpadra, körvonalazva a napot meghatározó tematika alapkérdését: “Melyik múlt vezet jövőnkbe?".

Magyar Péter 1989 és 2011 között három amerikai egyetem építész karának volt igazgatója. Zöldi Anna a kongresszusról készített beszámolójában úgy fogalmazott, hogy az építész a témában rejlő kihívásokat és kérdéseket összefoglalva feltette a kérdést: „nem kellene-e nekünk, építészeknek, az ember faji bölcsességének segítségére támaszkodva, képesnek lenni arra, hogy tudjuk, mit akarhatnak, tartanak szépnek, jónak a ´többiek´ ?"

A meghívott előadók praxisukból hozott elméleti és gyakorlati példákkal írták körül gondolataikat visszacsatlakozva a nap fő tematikájához, a múlt és a jövő szokatlan, sokszor nehezen értelmezhető kapcsolatára reflektálva.

Michael Dennis (MIT, USA) több amerikai egyetemen oktatott és gyakorlati munkájában is komoly szerepet töltött be különböző oktatási helyszínek, campusok újratervezése. Dennis előadásában felvázolt elmélete szerint az építészet és a földi, városi élet egyik jelentős problémája, hogy az épületek, mint önálló individuumok jelentek meg a településeken, háttérbe szorítva a közös tér szerepét. Felértékelődött az egyén a közös, urbánus szemlélettel szemben, ezzel megbomlott az egységet alkotó városszövet, a közös létezésre fókuszáló szemlélet. Az épületek és a köztér kapcsolatának jelentőségét hangsúlyozva a campusok téri tanulságaira hivatkozott a kollektív lét téri leképeződéseként. A tényleges város egyfajta modelljeként, épületekkel körülölelt köztérként mutatta be példáit, ahol a tér ténylegesen felértékelődhet.

A bemutatott példák közül talán a University of California Santa Barbara-i campusára tervezett művészeti múzeum illusztrálja leginkább Dennis tervezői szemléletét és a modern építészetről alkotott kritikáját. A terveken jól látszik, hogy az új épületrész a meglévő struktúrában keres helyet magának, szervesen kapcsolódva ahhoz az urbánus-jellegű beépítéshez, ami egy egyetemi campusra jellemző. Az elsőre esetlegesnek tűnő, a modern építészet geometrikus szerkesztettségével szembeforduló beépítési móddal az európai történelmi városszövetek organikusan fejlődő struktúrájára kíván hajazni. Az épület így nem egy újabb individuumként kerül be épített környezetébe, hanem annak részévé válik.

A jövő megismeréséhez vezető utat a távoli múltban kutatta Attilio Terragni (Studi Terragni, Milano), aki a modernizmus gyökereit Danténél véli felfedezni. Terragni a dantei sötét erdőt a négyzettel, a Poklot, Purgatóriumot és a Paradicsomot pedig hipergömbök, sorozatában definiálta. Szerinte a feladat a „négyzet körösítése", vagyis a szigorú logikára épülő, dogmatikus, egyirányú, és ezért korlátozó, félelmet gerjesztő struktúrák (a mindenfajta értelemben vett „kockaság") kiterjesztése és feloldása az egy középpontból kiinduló sokrétű értelmezések felé. Az építészetben ennek eszköze az analógia keresése és felmutatása, de nem formai értelemben, hanem belső kapcsolatok révén. Példaként a lépcsőt hozta, amely a történelemben hosszú ideig a felfelé tartó irányt szimbolizálta, míg mai gondolkodásunk számára inkább a fentről áradó, szétterjedő minőség (fény? felsőbb erő? gravitáció?) szimbóluma. Rávilágított, mennyire érdektelen és értelmetlen attól tartani – ami a modernizmussal szemben szintén gyakran felhozott vád – hogy univerzális jellegénél fogva kiöli a nemzeti sajátosságokat. Mindkét előadást meghatározta a saját múlthoz, kulturális gyökerekhez való visszanyúlás, amelynek lenyomata mindig felfedezhető az ismeretlen jövőn.

A második blokkban Anssi Lassila (OOPEAA, Seinäjoki, Helsinki) az érvényben lévő járványügyi intézkedések miatt online tartotta meg előadását. Az általa vezetett iroda filozófiája a periféria fogalmából indul ki, felhívva a figyelmet arra, hogy amit az ember középpontnak vagy perifériának lát, az mindig a saját helyzetéhez képest van, és a kettő között mindig van egy bizonyos távolság. Praxisából válogatva, gyakorlati példákkal bizonyította, hogy sok esetben jóval nehezebb feladat a múlt hiteles megidézése, mint az egykori struktúrák másolása.

A finn építész több olyan templomépületet is bemutatott, melyekben az ősi hagyomány iránti tisztelet és a kortárs megoldások egyszerre jelennek meg. A leginkább mégsem ezek ragadták meg figyelmünket, hanem a Villa Ciutadella elnevezésű projekt: egy Menorca szigetén álló lakóház felújítása. A város történelmi negyedében található épületnél az eredeti részletek és a kortárs megoldások rendkívüli érzékenységgel találkoznak egymással. A házban nem csak a múlt és a jelen, de az egymástól távol eső földrajzi helyek – a finn és a spanyol mentalitás – is összeérnek. Kényelmesen megfér a teljes falszakasznyi üveg tolóajtó a környékre jellemző fa zsalugáteres ablakokkal; vagy a letisztult geometrikus formák a rusztikus kőfalak természetes szabálytalanságával.

Szintén a múltra való támaszkodás fontosságát emelte ki Charles Renfro, a Diller Scofidio + Renfro építésze. Bár a Kongresszus helyszínének közelében jelenleg is zajlik a terveik alapján a Közlekedési Múzeum épületének kialakítása, Renfro mégsem ezt a példát ismertette részleteiben, hanem a nemrég elkészült New York-i Shed kultúrcentrumot. A projekt során itt nem volt szó múltidézésről, a munkát jellemző szemlélet szerint a tervezők ebben az esetben nem akarták elrejteni az idő múlását.

Funkcióját tekintve az épület egy igazi multifunkciós tér, amely kialakításában a helyszín – a Hudson Yards óriási vasúti csomópontja – adottságaira reflektál. A kilenc emeletével kicsinek cseppet sem nevezhető építmény szinte eltörpül a felhőkarcolók gyűrűjében. Érdekessége a rugalmasan alakítható kialakításában rejlik, melynek fő eleme egy hatalmas visszahúzható előtető, amely kinyitva megduplázza az egész struktúra területét, új funkciókkal megtöltve az épület előtti közteret. Hogy hogyan is működik pontosan a szerkezet és milyen sokszínű felhasználási módot tesz lehetővé, az az alábbi videóból kiderül:

Az egész napos eseményen új nézőpontokkal gazdagodhattak a résztvevők, ahol lehetőséget kaphattunk az előadókkal együtt keresni a múlt eltérő mintázataiban a jövő kérdéseire a választ. Egyértelműt talán soha nem állíthatunk az ismeretlen jövőről, ám ahhoz, hogy jó kérdéseket fogalmazzunk meg, a jelenben kell dolgoznunk. Az első lépés talán, hogy az individuum helyett az építészeti gondolkodásban is egyre hangsúlyosabbá válik a közösség.

Források: MÉSZ/Zöldi Anna, michaeldennis.com, oopeaa.com, dsrny.com, archeyes.com