Palléros klasszicizmus – A felújított Bánffy-ház Kolozsváron

A Kolozsvár belvárosában álló Bánffy-ház az egykori Bocskai, mai nevén Avram Iancu tér klasszicista műemléke. A Tektum Arhitectura tervezte alázatos felújítás után múzeumi kiállítótérként és levéltárként megnyíló épületet Pacsika Emília írásából ismerhetjük meg. 

A Kolozsváron a néhai Bocskai téren álló Bánffy-ház abban a történelmi korszakban épült, amikor Erdélyben az arisztokrácia mellett a feltörekvő polgárság is építkezni kezdett. A felvilágosodás nyugatról érkező eszméire Kelet-Közép Európában a katolikus habsburg Magyarország és a protestáns Erdély másként reagált. A kor művészi törekvése az antik múlt felé forduló klasszicizmus lett, ez többféle árnyalatban létezett errefelé. A rokokó díszeitől megszabadulni igyekvő új stílus a görög-római kor harmóniáját, nyugalmát kereste. A klasszicizmus jegyeit a királyi Magyarországon javarészt templomok, középületek és vidéki köznemesi kúriák öltötték magukra. Ezek portikuszukkal, timpanonjaikkal a kisnemesi közrend, – majd később a nemzet – méltóságát hirdették. (Lyka Károly szerint ez a „táblabíró világ" művészete volt).

Erdélyben egy kicsit másképp történt a klasszicizmus meghonosodása, ott a városi polgárság, a fejlett iparos társadalom kezdte ezt közízléssé tenni. A főúri paloták mellett szerényebb méretű épületek architektúrájában a társadalmi rang és a jómód felé igyekvő polgárok igényei lettek meghatározók. Az építészet történetében érdekes és higgadt pillanat volt ez a barokk fényűzése, majd a később hamiskásra pumpált romantika-historizmus dagályossága között. A felvilágosodás korában Kolozsváron is egyre több középületet (színház, múzeum, városház, bíróság) igényelt a lakosság, és egyre több nyugatot járt, haladó szellemű megrendelő terveztetett magának házat. A Hollandiát és más protestáns országokat megjárt mesterek, céhlegények külföldi tapasztalatai jótékonyan integrálódtak az erdélyi építészetbe. Ez a kor volt az, amikor a mérnökök és a kreatív pallérok is kezdtek „besegíteni" az építészeti tervezésekbe. És bár errefelé akkoriban nem terveztek olyan nagyszabású palotákat, mint a híres bécsi és párizsi építészek, ellenben kialakult egy mértéktartó polgári ízlés, amellyel a közember mindennapi igényességét reprezentálta. A klasszicizmus még a népi építészetre is hatott: pilaszterei, szemöldökpárkányai az igényes paraszt-polgári házak homlokzatán rendre megjelentek.

Nos, hogy miért e hosszú felvezetés? Azért, mert a Bánffy-ház e felvilágosodó korszak emléke. A műemlékek listáján régen szereplő kolozsvári épület, elnevezése körül zavarok vannak a szakirodalomban: Entz Géza művészettörténész és Kelemen Lajos történész Szláby-házként emlegeti (egy gyógyszerész tulajdonoshoz kötve az elnevezést) Gaal György történész szerint pedig a ház a 19. század második felében a Bánffy család tulajdonában volt, nyílván ezért viseli e család nevét. Az épület korára vonatkozóan konkrét adatunk nincs, csupán a stílusából lehet arra következtetni, hogy a 18. század végén, vagy a 19. század elején épülhetett. „A homlokzat kompozíciója eltér az 1870-1900 közötti tipikus eklektikus kolozsvári homlokzatoktól, egy régebbi és ritkább homlokzattípushoz, az empirikus-neoklasszikus stílushoz tartozik." olvasható a helyreállítás előtt írt szakmai elemzésben, tehát erre támaszkodhat e sorok írója is.

A ház arculatában bujkál valami jóízű „palléros" igyekvés egy új stílus felé, a néhai tervezők a leköszönő barokk és a korai klasszicizmus jellemzőit házasították össze. (A kapu mintázatában volutát és antik váza-motívumot is találtak a kutatók.) A Bánffy-ház felújítása után a spenótzöld és a fehér-krém színkombinációját öltötte magára, (a kutatások szerint volt olyan korszak is, amikor a bézs színt viselte.) Szerkezete eredetileg pincéből, földszintből és egy emeletből állt, a felújítással a magas, padlásteret is belakhatóvá tették a tervezők. Az épület utcai homlokzata egy pinceablakos kőlábazatról indul, táblás kötényes felületekkel emelkedik tovább a földszinti ablakokig. (Ezt az aljzatot most lopták vissza, pontosabban valószínűsítették ide a tervezők, a harmincas évektől ugyanis a lábazatot a modernizmus által kedvelt terméskő imitáció borította.)  Az emeleteket dupla övpárkány választja el egymástól, ezek a könyöklők és a födém magasságában párhuzamosan húzódnak. Közöttük fut körbe az épület fő díszítőeleme, a széles hófehér fríz, ami görög meandert mintáz. A plasztikus relief-szalagot vakolatból „faragták" a mesterek. A homlokfalat többrétegű fogazat-díszes párkány koronázza, ennek vaskosságát a magas tető vizuális hangsúlya is indokolhatta. No meg a karakteresen kiugró több párkánnyal sikerült az épületet egy kompakt nyugodt tömeggé „pántozni". A racionális, feszes térgeometriát az ablakokat keretező lizénák kannelúrái és a szemöldökpárkányokon megjelenő antik növény ornamentikák lazítják. A hódfarkú cseréppel fedett magastető kapu felőli vége kontyolt, a szomszéd házhoz kapcsolódó vége tűzfallal zárul. A díszes vasrácsos kaput bástyaszerű oszlopok tartják, két oldalt kerékvetőkkel.

 A lelakott házban nemrég még bérlakások voltak, a református egyház most múzeumi kiállítóteret és levéltárat alakított ki benne. A belső architektúra a klasszicizmus lakályos megoldásait követi. A földszinti helyiségeket finom elegancia jellemzi. A szerény belmagasságú, boltozatos terek járószintjét szürke mészkővel burkolták. Az ablakmélyedéseket és a falsarkokat natúr faburkolat védi, az anyagok, a színek alázattal rendelik magukat alá az új funkciónak, a kiállításokat bemutató rendeltetésnek. Az emeleti traktuson berendezett kutatóterem és raktár méltó hely a reformáció után keletkezett iratok és a velük foglalatoskodó szakemberek számára.

Méretes kőkonzolok tartják az udvari függőfolyosót, melyen keresztül a legfelső szintre lehet jutni. Az épület igazi attrakciója a tetőtér, amit a felújításkor alakítottak konferenciateremmé. A fedélszéket megpillantva tanúja lehet az ideérkező, hogy milyen „ácsművészet" virágozhatott valaha Erdélyben. (Nem véletlen, hogy Makovecz Imre még pár évvel ezelőtt is innen importálta a mestereket.) Az ácsolt kompozíció különös szerkezeti szépsége meghökkenti a padlástérbe érkezőt. A fagerendák, szarufák illesztéséből itt nemcsak erő és feszültség keletkezett, hanem organikus esztétikum is. Hogy a padlástér a közösségi programok megtartására is használható legyen, a fedélszéket meg kellett emelni. A felújítók komoly statikai megoldást alkalmaztak, az egész tetőt fémvázra tették s erre a fémszerkezetre terhelték rá a járószintet a padlófűtés csőhálózatával együtt. A természetes bevilágításához felhasználták az eredeti barokkos külsejű világítóablakokat, az udvar felőli tetősíkban pedig méretesebb nyílászárókat is elhelyeztek. A padlástérnek van még egy ékessége, ez pedig a húzott kémény. Ez valaha több kályha füstjét szedte össze és küldte a külső kürtőbe. A korabeli kastélyokban még láthatunk ilyet működni is, ez már nem kapcsolódik kályhához, térplasztikaként és egy letűnt kor tüzeléstechnikai dizájnjaként, demonstrátoraként van jelen.

Kolozsváron, a város szívében, a néhai Bocskai téren álló Bánffy-ház a felújítás után a főtér egyik ékköve lett. Példaértékű, amint az épület a 19. század végi, a nála magasabb, hivalkodóbb épületek közül szelíden „kibeszél", s az építészet nyelvén a polgárosodó Kolozsvár fontos történelmi korszakáról mesél.

Pacsika Emília

Szerk.: Winkler Márk