Piros padok – Mindennapi / mű / emlék / védelem

"Merem állítani, hogy ültél már piros padon, parkban, vasútállomáson, vízparton vagy bárhol máshol. Mert igaziból ülni piros padon szokás. Már több mint 100 éve. Réginek mondhatnánk, de nem műemlék. Hogy is lehetne? Hiszen tervezője ismeretlen és több tízezer pad van szerte az országban, ráadásul a piros padok annyira mindennapiak, hogy szinte láthatatlanok – mintha nem is lennének az épített környezet részei."

A piros pad nem egy formatervező vagy zseniális építész terve, sokkal inkább egy „népművészeti" alkotás, alkotója ismeretlen. De mi is a piros pad és tágabban a köztéren való ülés története Magyarországon és hogyan illeszkedik – a közönséges piros pad példáján keresztül – a mindennapiság kategóriája az örökségvédelem kritériumaiba, amely a hagyományos építészettörténeti megközelítésből fakadóan jellemzően a kivételest, a szuperlatívuszokat (a legrégebbit, legkülönlegesebbet, legkiválóbbat) helyezi előtérbe?

Padon innen

A piros padokra egyfajta népművészeti praktikaként is tekinthetünk, mivel egymástól függetlenül, de egyszerre jelentek meg különböző típusai szerte az országban [1]. Az első vasbetonlábas padokat leleményes kisiparosok házilagos készítéssel alkották meg az 1920-as években. Mindegyik vasbetonlábú pad kicsit máshogy nézett ki, de alapjában véve hasonlítottak egymásra. A századforduló után az 1910-es és ’20-as években nagyon felfutott a különféle köztéri vasbeton kisépítészeti elemek gyártása, így a padhoz hasonlóan például a vasbetonkerítések is nagyon keresetté váltak, ami rengeteg kisiparos számára nyitott új üzleti lehetőséget. Ezekből a mai napig nagyon sok áll az országban. A legtöbb helyen kisiparosok gyártották őket, de voltak olyan vállalkozók is, akik komoly vagyont szedett össze a vasbeton kerítések szabadalmaztatásából, például idősebb Csomay Kálmán. A kerítésekkel ellentétben a piros padoknak, mint a közterületek ingyenesen használható ülőbútorainak egyértelmű előnye volt az, hogy lehet rajtuk szemben egymással vagy egymás mellett ülni – akár keresztben is (sakkozásnál, kártyázásnál) vagy a renitensebb üldögélőknek még akár a háttámlájukon is.

2/22
Vasútállomáson vagy a Dunaparton a klasszikus elrendezés. Míg a félkörben elhelyezett padoknál szinte muszáj egymáshoz szólni, addig az egymással háttal állóknál inkább csönd honol. (Püspökhatvan, Antall József rakpart, Városmajor) © Hanna Lindenberg, Zöller Enikő

A piros pad elődjei közé tartoznak az előkelő társaságok gyakori találkozóhelyein kihelyezett fizetős Buchwald-székek [2]. Buchwald Sándornak 1876-ban sikerült koncessziót szereznie a fővárostól, így kezdődött el az ő fizetős székeinek korzókat és tereket meghódító tündöklése, így például a Stefánián, az Erzsébet téren és a pesti sétálóutcán. Ezek a fizetős padok színházteremként funkcionáltak: az emberek öt-hat sorban ülve gyönyörködtek a Duna és Buda látványában, a korzó életében. Amint valaki lehuppant egy padra, máris feltűnt mellette a jegyszedő, akit a pestiek Buchwald-néninek csúfoltak, hogy az ülésdíjat beszedje. A Buchwald székeket a világháború közti időszakban már maga a főváros üzemeltette, de emellett az ingyenes, bárki számára elérhető ülőhelyek száma egyre növekedett. A Tanácsköztársaság idején nemcsak a Margit-sziget látogatása vált ingyenessé, hanem minden ülőbútoron ingyenesen lehetett ücsörögni.

A Buchwald-székekkel ellentétben a vasbetonlábas padok használatáért soha nem kellett fizetni. A padokon való ücsörgés a piros padok elterjedésével már nem csak a felsőbb osztályok kiváltságának számított. Mindeközben új padtípusok jelentek meg, gazdagítva ezzel a korábban megszokott öntöttvas modellek kínálatát, leginkább a vasbetonlábas pad hódította meg a köztereket. A vasbetonlábas padok nem voltak teljesen egyformák, hiszen, – lévén, hogy nem volt központi gyártási norma – a padok elhelyezését és gyártását számos magánszemély és vállalat vitte végbe, így az egyes kivitelezők vasbetonlábas padja egy kicsit különbözöttek egymástól.

A kisiparosok leleményes találmánya, amely jól illeszkedik a korszak más köztéri vasbeton-bútorainak sorába a fővárosban 1925-töl terjedt el rendszerszintűen. A fővárosi önkormányzat háromszáz darabot rendelt elhelyezésre a Városligetbe [3]. Ugyan a Fővárosi Közgyűlés még „újszerű padként" hivatkozott rájuk, hamarosan rájuk ragadt a „városligeti pad" elnevezés is. A padokat egy Váli utcai műhelyben gyártották. Gyorsan nagy népszerűségre tettek szert, így a Fővárosnak 1929-ben már újabb közbeszerzési eljárást kellett indítania, hogy kielégítse a növekvő keresletet. Ekkor a piros padok, amelyek már a Városmajorban, a Népligetben, a Duna-parton és a Gellért-hegyen is megjelentek tömeges megjelenésükből fakadóan igazi ülőalternatívat jelentettek a klasszikus vaspadok mellett. A közgyűlés is a vasbeton padok előnyeit hangsúlyozta, kiemelve azok hosszú élettartamát és esztétikai vonzerejét [4]. A mai napig hasonló okokból nem tudta egyetlen egy padmodell sem kiszorítani a „pirosat". Az üzemeltetők is kifejezetten szeretik, hiszen olcsók, strapabírók, könnyen karbantarthatóak és javíthatóak. Az immár klasszikussá vált pirosra festett padok ma is uralják a városképet.

A padok országszintű elterjedésében a Fővárosnál fontosabb szerep jutott a MÁV-nak, amely mindenhol jelen volt és mindenhol szabványok szerint működött. A piros padok a vasúti megállók és állomások szabványaiként a ’30-as években országszerte elterjedtek, csakúgy, mint a betonkerítések [5]. Szinte minden peronon lehetett piros padon vonatra várni [6]. A fába vésett üzenetekről, névfeliratokról, emléktáblákról, szerelmes üzenetekről már a ’30-as évek óta tudósítanak cikkírók és riporterek [7]. Ülve alkot az ember.

A II. világháború után, a Magyar Népköztársaságban a piros padok jól illeszkedtek a központosított gyártási technológiába: az egyszerű és funkcionális padtípus megfelelt a tömegtermelés követelményeinek. A piros padok betonlábai a központi gyártóvállalatok, betonelemgyárak telephelyein készültek: Miskolcon, Lábatlanon, Budapesten és Dunaújvárosban. A piros padok szerves részévé váltak a lakótelepek köztes terein pihenőhelyeket biztosító, nagyvonalúan méretezett szabad tereknek. Ugyancsak szovjet mintára a padok társadalmi munka keretében történő kihelyezése falusi és városi környezetben egyaránt bevett szokássá vált [8]. A korabeli sajtó az állam eredményeként ünnepelte az ingyenesen használható piros padok elterjedését, és gyakran tudósításokban, rövid hírekben számolt be róluk. A Magyar Dolgozók Pártja központi lapjának 1950-es cikke [9] a piros pad elterjedtséget a szocialista vívmányok jelképévé is emeli: „[...1950-ben] dolgozók pihennek rajtuk. Dolgozók, akiknek most már életük értelme a munka. Anyák őrzik a kicsinyeiket, iskolások, a jövő szakmunkásai, mérnökei és orvosai ülnek az angyalföldi terek padjain. A Sztálin úton, mely büszkén viseli felszabadítónk nevét, babakocsik napoznak a padok mellett."

A huszadik század második felében bővült a tömeggyártott padok portfóliója. Megjelent az ún. amerikai pad, amit a FŐKERT műhelyében terveztek, tömör betonelemekből. Népszerűvé váltak a csővázas bútorok, mint például a Szentendre típusú pad. Az új modellek azonban nem szorították ki a klasszikus pirosat – egészen egyszerű okokból: a piros padok rendkívül tartósak, olcsók, könnyen javíthatók, elemeik pótlása egyszerű, ahogy ez már a az 1929-es Fővárosi Közgyűlésen is elhangzott.

Padon túl

A piros pad ott van mindenütt. Kicsiben és nagyban, térben és síkon, vásznon és papíron. 1:87-es méretarányban tömegcikként is hozzáférhető, ami nagy szerencse: városi környezet modellezésekor bizony gyakorta szükség van rá, mivel jó eséllyel belelóg egy-egy piros pad a modellezendő térrészletbe.

Petri György Szezonvég című versénél a piros padok a várakozás képzetét ébresztik. Fehér László vásznain – többek között a Piros pad című festményén – „a ´condition humaine´ [...] komoly, időtlen és mozdulatlan víziója [...] nagyon is hétköznapi eseményekből áll össze" [10]. A Budapesti Séták kvartett kártyajátékban, amely az 1960-as és ’70-es évek egyik legnépszerűbb játéka volt Magyarországon, a piros pad a Kossuth Lajos téren, az akkori Nemzeti Galéria előtt jelenik meg. A piros pad hatását jól mutatja, hogy akár új padok formanyelvében is tovább él: Nagy-Mihály Márkot, a budapesti VPI Kft. tervezőjét többek között a piros pad inspirálta a Bench. No. 17 tervezésében is.

Padon innen, padon túl… bárhogy is nézzük, a piros pad tovább él. Sokféle szubjektív megélés kapcsolódik hozzájuk: a piros padok jelentése és jelentősége mindenki számára más és más. A mindennapi tárgyakat ebben az összefüggésben protokolltárgyaknak is nevezik, mivel a mindennapi életben rendszeresen (el)használják őket [11]. Ez a megközelítés a használók kapcsolatát, viszonyulását helyezi középpontba és a piros padhoz is különböző jelentés- és értelmezési szinteket rendel.

Piros padok és a műemlékvédelem – Elméleti zsákutca

A piros pad értékét az örökségvédelem elméletéből levezetett, már meglévő értékkategóriákon keresztül végig lehetne deklinálni, ahogyan ezt más potenciális műemlékeknél is jobb esetben szokás [12]. Azonban gyakorlatban intézményesült örökségvédelemi értékek hierarchizáló kritériumokból definiálódnak, gondoljunk csak az UNESCO „kiemelkedő egyetemes érték" kritériuma is, mely az egyes UNESCO világörökségi helyszínek kiválasztásának tartalmi alapját képezi. Az, hogy az adott helyszín védelemre és megőrzésre érdemes-e, az alapján dől el, hogy milyen mértékben jelentős az egész emberiség számára [13]. A világörökség hierarchizáló kritériumrendszere és koncepciója, az egyéb műemlékvédelmi intézményekbe és értékrendszerekbe is leszivárog. A világörökség szuperlatívuszokon alapuló definiálása azonban kirekesztő és uralomközpontú, megerősíti a fennálló hatalmi viszonyokat, és a nemzetállamok közötti versengést is katalizálja. A hierarchizáló kritériumokra épülő kiválasztási logika mentén a mindennapiság rendszerbe illesztése is csak a szuperlatívuszok logikáján keresztül érvényesülhet.[14]

Ugyanaz a pad, szinte ugyanott, máskor más jelentéssel társul. Az ostrom utáni Várnegyed és Vérmező előtt álló palló nélküli vasbetonlábak, piros pad torzók a mindennapi élet pusztulásának megrázó tárgyi dokumentumai. Ebben környezetben maga a pad foglalja keretbe a történeti együttest, és önmagában is történelmi tárggyá válik. A kontextusból fakadó átlényegülés a mindennapiságból a történelmiségbe azonban relatív: tizenegy évvel később, 200 méterre a szétzúzott padtól egy másik hétköznapi jelenetet látunk – közepén a paddal. Ha vizsgálódásunk központi eleme nem a pad lenne, akkor - az előbbivel ellentétben ebben a kontextusban teljesen mellékesnek és jelentéktelennek tűnne, nem is érzékelnénk önálló komponensként.

A cikk egyik kiindulópontja a hétköznapok stilizációjáról való elmélkedés, Guy Debord nyomán. A hétköznapiság, mint kritérium kiragadása, annak a veszélyét rejti magában, hogy elpusztítja azt a demokratikus elemet, amelyet a pad magában hordoz. A pad könnyen válhatna stilizált tárggyá.

Az arra vonatkozó diskurzusban, hogy vajon érdemes-e a padot megvédeni, ugyanis valószínűleg a legerőteljesebb hangok érvényesülnének, így a védelem kialakításának folyamata a társadalmi egyenlőtlenségek dinamikáját reprodukálná. Ebben az esetben a kialakult perspektívákon kívüli narratívák aligha tudnának kibontakozni. Az igazságos megőrzés iránti vágy azzal a veszéllyel járna, hogy a társadalmi valóságban lévő igazságtalanságot negligálná. De éppen a padról, amely sorozatossága és elterjedése révén a legmagasabb értelemben vett közös tulajdon, széleskörű és demokratikus vitát kellene folytatni. Lehetséges ez egyáltalán? Hogyan lehet egy igazságtalan kultúra értékeit igazságosan megőrizni? Lehetséges-e olyan folyamatot, kiválasztási kritériumrendszert létrehozni, amely nem a kulturális hegemónia meglévő mintáinak tükörképe?

1961-ben Guy Debord, a Szituacionista Internacionálé alapító tagja ezzel a kijelentéssel kezdte előadását Henri Lefebvre Hétköznapi Kutatócsoportjában:

Debord A mindennapi élet tudatos megváltoztatásának perspektívái [16] című előadásának előbbi mondata (a teremben lévő előadói helyzetre vonatkoztatva) arra is rámutat, hogy a formátum, a tér, a beszélő és a hallgatóság közötti hierarchia is a mindennapi élet része. Ha a mindennapokra vonatkozó reflexió a mindennapok megváltoztatására irányul, akkor a változás bekövetkezésének feltétele, hogy vonatkozó a diskurzusnak ismételten át kell törnie saját tudatos és tudattalan rutinjait, konvencióit.

Aleatórikus értékek – radikális ellenpozíció, amely rámutat az értékvédelem ellentmondásaira

Rem Koolhaas a partikuláris, a ’leg’-ek elméletek egyfajta ellenmodelljeként is értékélhető absztrakciójával egy provokatív koncepciót mutatott be Peking városszerkezetére vonatkozóan 2014-ben [17]: egy hipotetikus és geometrikus kiválasztási rasztert, amely Peking véletlenszerű területeit javasolja megőrzésre. „A központra - a legrégebbi, legszebb, legtörténelmibb részre - való látszólag elkerülhetetlen összpontosítás helyett a megőrzés különböző modelljei képzelhetők el: egy ék rögzíthetné szisztematikusan és esztétikai elfogultság nélkül a városi rendszerben az idők során bekövetkezett összes fejlődést; egy pontrács egyfajta mintavételként, minden városi állapotot megragadó statisztikai megőrzési modellként működhetne."[18] A modellel Koolhaas és irodája, az OMA (Office for Metropolitan Architecture) olyan koncepciót mutat be, amely nem a ’legrégebbi’, ’legszebb’ és ’legtörténelmibb’ épületekre összpontosít, hanem a véletlen elve alapján a „generikus kínai várost" védi. Peking esetében az OMA ezalatt a hutongokat érti generikusnak, amelyek tömeges megjelenésükkel jellemzik a kínai várost. Mostanra talán már inkább csak jellemezték.

A Beijing Preservation, ha igazán új állítást nem is hoz a műemlékvédelem-elmélet számára, mégis kiemeli a műemlékvédelmi szakemberek [19] munkájának egy lényeges aspektusát: a leltározást, a megőrzendő tárgyak kiválasztását, amelyek a szakértők szerint megőrzésre méltóak. Az első benyomásra önkényesnek tűnő absztrakció fő gyenge pontja, hogy korlátozott kapcsolatot tesz lehetővé a társadalmi diskurzusokkal. A modell nem tematizálja, hogy kinek az örökségéről van szó, és azt sem, hogy milyen társadalmi igények állnak a geometrikus formák mentén való kiválasztás hátterében. Hogyan illeszkedik egymáshoz a példaértékű és a mindennapi kategóriája? Vajon a véletlenszerű kiválasztás az egyetlen módja annak, hogy ellensúlyozzuk a rettegett „műemlék-inflációt"? Kinek az öröksége forog kockán? El lehet-e helyezni az aleatórikus módszereket az örökségi diskurzusban?

Viszont Beijing Preservation-re érdemes gondolatébresztőként (is) tekinteni : a véletlen nem önkényes, hanem hasznosan tudatlan. A véletlen vak és ezért igazságos, ha statisztikai valószínűséggel határozzuk meg. A véletlen adja a legpontosabb reprezentációt az épített környezet összességéről. Ha létezne teljes véletlen és alkalmaznánk az örökségvédelemben, kevésbé lenne önkényes, mint az intézményesített örökségvédelem jelenlegi gyakorlata. Az örökség kijelölése szigorú matematikai szabályszerűségnek, a kulturális mintákon, a kulturális hegemónián kívüli véletlenszerűségnek lenne alárendelve, ha lenne ilyen és ha a ’mindennapiság’ védelme lenne a cél.

Egy biztos, a mindennapi örökség jelenlegi szelektív megvilágítása és megidézése a szuperlatívuszok kritikájából építkezik, ám új szuperlatívuszok létrehozásával operál [20]. A mindennapi örökség eredendően extraktív jellegét azonban nehéz feloldani. „Az elmélet nélküli legitimitás kérdése azonban különösen fontos egy olyan diszciplína számára, amely nemcsak reflektív és historizáló, hanem normatív és szuverén módon is cselekszik." [21] A szuperlatívuszok kritikája aligha valósítható meg a szuperlatívuszok új kategóriáinak megalkotásával. Ehhez a diskurzusnak ismételten át kell törnie tudatos és tudattalan rutinjait.

Zöller Enikő Charlotte

Lábjegyzet:

[1] Vasbeton pilléres padokkal például Hódmezővásárhelyen, Budapesten és Kiskunfélegyházán is kísérleteztek. Friss Hírek, No. 29, 05.02.1922, 3; Fővárosi Közlöny, No. 50, 26.06.1929, 1339–1340, Félegyházi Közlöny, No. 31, 10.07.1931, 2. o.

[2] A közterületi ülőalkalmatosságok kereskedelmi forgalomba hozatalát Buchwald Sándor fémbútorgyártó alapozta meg, aki a közterületi padokkal egy sajátos üzleti modellt hívott életre. A Fővárosi Közmunkák Tanácsától [FKT] koncessziót vásárolt arra, hogy az előkelő társaságok legreprezentatívabb helyein, mint a Dunakorzó, az Erzsébet-tér és a Városliget, padokat helyezzen el. Vállalkozásának tárgyai a Gabriel Davioud által tervezett párizsi padmodell és saját terméke, az úgynevezett Buchwald-szék voltak. 1882-ben az Erzsébet téren, a Múzeum kertben és a budapesti Városligetben két krajcárba került egy-egy ülőalkalmatosság használata. Összehasonlításképpen ugyanebben az évben egy kilogramm marhahús 40 krajcárba került. Pesti Hírlap, 1882. No. 32, 1. o.

[3] Fővárosi Közlöny, No. 25, 11.06.1926, 20. o.

[4] Fővárosi Közlöny, No. 50, 26.06.1929, 1339-1340. o.

[5] A vasbetonpad első szabványát nem őrzi a Magyar Államvasutak Szabványügyi Intézete, de legkésőbb 1938-ban már az ország számos megállóhelyén álltak a piros padok. Képreferencia: Fortepan / Kőszegi Anna / 151137.

[6] Fővárosi Közlöny, No. 25, 1926, 20. o.

[7] Csák Gyula: Mélytengeri áramlás, in: Új írás, No. 2/5,1962, S. 449; Fejér Megyei Hírlap, No. 36/84,1980, 4. o.

[8] Pósfai, János: Borgátai kívánságok. Vas Népe, 09.08.1967, No. 12/12, 3; Petőfi népe, 19.06.1959, No. 6/2.

[9] Pesti Padok. Világosság, No. 6/72, 1950, 2. o.

[10] Lóránd Hegyi: László Fehér. In: László Fehér. ed. Alexander Tolnay; Monika Winkler, Stuttgart, 1992, 8. o.

[11] Ibid, 37. o.

[12] Akár a műemlékvédelem és tágabban vett műemlékvédelemelmélet által kitermelt kategóriák mentén: alteritás, korérték, autencititás, oktatási érték, képi érték, dokumentációs érték, együttes érték (ensemble), emlékezeti érték, nevelési érték, használati érték, érzelmi érték, innovációs érték, művészeti érték, anyagi érték, emlékhelyi érték, tájékozódási és identitásérték, folyamatérték, forrásérték, látványérték, szépségérték, ritkasági érték, vitaérték, egyedi érték, bizonyító érték, okirati érték.

[13] A kritériumok közé tartozik például, ha „egy helyszín az emberi kreativitás remekművét képviseli" vagy „egyedülálló, vagy legalábbis kivételes tanúbizonyságot tesz egy kulturális hagyományról vagy egy létező vagy kihalt kultúráról". World Heritage Committee: Operational Guidelines for the Implementation of the World Heritage Convention“, Párizs, 2021, 29–30 o.; Jukka okilehto: The World Heritage List. What is OUV? Defining the Outstanding Universal Value of Cultural World Heritage Properties. ed. ICOMOS, Berlin, 2008 (Monuments and Sites 16).

[14] A szuperlatívuszokkal dobálódzó kritériumrendszerbe, annak további fennállása esetén a „kiemelkedően mindennapi" kategóriája illeszthető leginkább, a világörökségtől távol eső mindennapokban is helytálló a legrégebbi, a legjobban megőrzött, a legnagyobb, a legösszetettebb jelzők mentén.

[15] „Étudier la vie quotidienne serait une entreprise parfaitement ridicule, et d’abord condamnée à ne rien saisir de son objet, si l’on ne se proposait pas explicitement d’étudier cette vie quotidienne afin de la transformer." Debord, Guy: Perspektiven einer ewußten Änderung des alltäglichen Lebens, in: Situationistische Internationale 1958–1969. Gesammelte Ausgaben des Organs der Situationistischen Internationale. ed. Gallissaires, Pierre; Mittelstädt Hanna, Hamburg, 1976 (1961), Ed. Nautilus, 226. o.

[16] Az előadás eredeti címe: Perspectives de modifications conscientes dans la vie quotidienne.

[17] Koolhaas 2004-ben a Columbia Egyetemen adott elő Recent Work címmel, amelyben bemutatta a Pekingre kidolgozott esetleges konzerválási stratégiákat. Rem Koolhaas, Jorge Otero-Pailos, Wigley Mark, Jordan Carver: Preservation is overtaking us, 2014, Columbia University.

[18] OMA: Bejing Preservation, 2003, https://www.oma.com/projects/beijing-preservation. Eredeti idézet: "Instead of a seemingly inevitable focus on the centre – the oldest, the most beautiful, the most historic part – different models of preservation can be imagined: a wedge could record, systematically and without aesthetic bias, all the developments that have occurred in an urban system over time; a point grid could act as a form of sampling, a statistical preservation model capturing every urban condition." Ez a megfontolás, miszerint végső soron minden lehet emlékmű, egy sor olyan megfontolás mellé helyezhető, amelyek egészen Alois Rieglig nyúlnak vissza a 20. század elején. Vö. még Willibald Sauerländer 1975-ben: "[A] történelmi ismeretek további mennyiségi fejlődésével egy ponton minden műemlékké válna [...]". Sauerländer, Willibald: Erweiterung des Denkmalbegriffs, in: Deutsche Kunst und Denkmalpflege No. 33, 1975, 118. o.

[19] Sok kutató kritizálja, hogy a védendő és megőrzendő dolgokról a műemléki hatóság és annak intézményei és szervezetei döntenek. Laurajana Smith etnológus ebben az összefüggésben authorized heritage discourse-ról beszél. Azt állítja, hogy az authorized heritage discourse csökkenti a kulturális örökség sokszínűségét, és a nyilvánosságot a passzív néző szerepébe helyezi. Laurajane Smith: Uses of heritage. London, New York, Routledge, 2006, 29. o.

[20] A garázsok „egy átalakulóban lévő építészeti-kulturális jelenség kiemelkedő példáinak szolgálnak – egy védelemre érdemes mindennapi építészetnek, amely az intézményesített műemlékvédelem vakfoltjába esik [...]" – olvasható a Garázs Manifesztumban, amely építészeti eszközökkel tette láthatóvá az NDK garázsait, amelyek eddig nem voltak részei a keletnémet történetírásnak. Casper Jens; Luise Rellensmann: Das Garagenmanifest, Zürich, 2021, Park Books.

[21] Hans-Rudolf Meier: »Es ist ein Gebiet, auf dem Theorie und Praxis noch keinen vollen Ausgleich gefunden haben« – erneut zu Theorie und Praxis in der Denkmalpflege, Die Denkmalpflege. 75/ 2, 132–137, 134. o.