Reklám a Mátyás-templom homlokzatán?

A városról való közbeszédben leginkább az épített környezet állandó elemeiről esik szó. Mintha a használat ideiglenes rétegei nem is lennének ott, mintha nem is látnánk őket. Pedig éppen azért vannak ott, hogy megszólítsák a járókelőt. Zubreczki Dávid a templomokon megjelenő üzenetek és hirdetések kapcsán egy paradox jelenségről fogalmaz meg gondolatokat.

Ha egyetlen épületen szeretnénk bemutatni Pest építészetének történetét, akkor a belvárosi Nagyboldogasszony-főplébániatemplom a legmegfelelőbb választás. Ma is láthatók az alapját jelentő római erőd, és az arra épült Szent István kori templom falai. Vannak gótikus ablakai, kapuja különleges kolduspaddal, és gyönyörű középkori freskótöredékei. Reneszánsz pasztofóriumai (egyiken Pest címere 1507-ből, amely Budapest mai, egyesített címerébe is bekerült), és egy kelet felé néző mihrábfülkéje, abból az időszakból, amikor dzsámiként működött az épület. Vannak barokk díszei, copf tornyai, klasszicista karzata, és aztán az elmúlt 150 évben szinte az összes stílusirányzat megismétlődött rajta neo előtaggal. S hogy ehhez a közel két évezredes fejlődéshez mit tett hozzá a 21. század?

Ahhoz képest, hogy még csak alig két évtized telt el belőle, elég sokat. Először is láthatóvá, bemutathatóvá tette mindazt, ami az elődök munkájából megmaradt. Sokkal jobban, mint bármikor korábban. Mondjuk a római parancsnoki épület légfűtésrendszerét vagy 1800 éve nem látta senki. Gyanítom, akkor se sokan.

Legalább ilyen fontos lépés, hogy a templom egyik tornyát kilátóvá alakították, amit ráadásul akadálymentesen, lifttel is meg lehet közelíteni. Sajnos a koronavírus-helyzet miatt ez a turisztikai fejlesztés szinte teljesen visszhang nélkül maradt – na de túlélt már a templom ennél cifrább járványokat is, hamarosan eljön az idő, mikor megnyithat.

Mindkét változtatás üdvözlendő, és nagyon jellemző a korra, amelyben élünk, és persze hosszasan el lehetne merengeni azon, miért is történnek, hogyan függnek össze a társadalmunkkal. Én mégis egy ennél jóval kisebb léptékű beavatkozásra szeretném felhívni a figyelmet. Mely nem is maradandó, ám annál jellemzőbb, és sokak számára igen bosszantó: egy több méter hosszú molinó a homlokzaton.

Sokáig számomra is az volt.

Az volt az érzésem, hogy nem csak egy kiemelt műemlék képébe rondítanak bele, de a városéba is: az Erzsébet hídról, de még Budáról is rikít a hatalmas reklám. A felirat amúgy egy idehaza egyáltalán nem mindennapi dologra, az örökimádásra hívja fel a figyelmet. Ennek a lényege, hogy egy erre a célra kijelölt helyen, jellemzően egy kápolnában, folyamatosan imádkozzon valaki az oltáriszentség előtt. Ehhez igyekeztek híveket toborozni a jókora „Open 0–24 Nyitva" szöveggel. Nem tudom, végeztek-e piackutatást előtte, hogy vajon mennyire jut el az üzenet a célközönséghez, s hányan érkeztek ennek hatására az örökimádásra. Gyanítom, hogy lehetett volna célzottabban is üzenni.

A jelenség ráadásul nem egyedülálló. Néhány éve a protestáns templomokon bukkantak fel molinók, a reformáció 500. évfordulóját ünnepelve. Az idén nyárra tervezett (de későbbi időpontra átrakott) Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus miatt pedig rengeteg katolikus templomon jelent meg több négyzetméteres hirdetés, némelyikük teljesen feleslegesen. A filatorigáti Kövi Szűz Mária-plébániatemplomra például hiába került akkora felirat, hogy a csöpp tornyát szinte teljesen eltakarta, csak azok láthatták, akik elsuhantak mellette a felüljáróról érkezve, azok pedig aligha betűzhetett ki belőle bárki bármit is. A legfájóbb persze a Mátyás-templom volt. Hogyan kerülhet ki egy ekkora hirdetés Magyarország egyik legfontosabb, és legismertebb történelmi épületének főhomlokzatára? Ráadásul minden igényességet nélkülözve.

Igaz, a belvárosi templom felirata még ennél is esetlenebbre sikerült.

Ez utóbbin kaphatott is pár kritikát a sarki kisbolt hangulatát idéző „Open 0–24 Nyitva" szöveg, mert azóta lecserélték arra, hogy „Éjjel-nappal Krisztus". Az fel sem merült, hogy nem csak a megfogalmazással van baj. Ezt nem ironikusan írom, tényleg nem merült fel. Amikor a templom egyik alkalmazottjánál rákérdeztem, hogy muszáj-e annak ott kinn lennie, ő a legőszintébb csodálkozással kérdezett vissza, hogy „tényleg nem tetszik? De hát, hogy hívjuk fel akkor a figyelmet az örökimádásra?" Érezhető volt, hogy nem csak hogy ártatlanul, hanem kifejezetten szeretettel és büszkén tették azt, amit én a homlokzat elcsúfításának érzékelek. Sokak számára nem is érthető, miért zavar egyeseket, ha egy műemléképületen vagy a városképben megjelenik egy ilyen elem.

Egyáltalán nem biztos, hogy nekem van igazam. Sőt az sem biztos, hogy valakinek igaza van. De a probléma számos kérdést felvet. Lássuk őket sorra:

Mi számít egy ház homlokzatának?

Eszem ágában sincs belemélyedni építészetelméleti vitákba, de mindig azt hittem, hogy a nagyközönség számára fontosabb a díszítés, az ornamentika, a „rátét", mint az építészeknek. Az előbbinek a „szép régi pesti házak" elsősorban stukkókat, szobrokat, mintákat stb. jelentenek. Ennek tükrében még nehezebben érthető, hogy ezekben az esetekben nagyon keveseket zavar egy molinó. A megoldás valószínűleg abban rejlik, hogy sokak szerint, amit csak úgy odateszek, és bármikor elvehetek, az nem árthat. Az ott sincs.

Olyan, mintha csak nekitámasztanék egy biciklit a ház falának a bejárat mellett.

Egy ronda molinó, az csak egy erkélyre kirakott régi hűtőgép. Egy elszáradt karácsonyfa. Azokat azért kipakolhatom a saját lakásom balkonjára egy műemlékházon is, nem?

Különösen izgalmas kérdés, hogy mi számít ideiglenesnek. Ha kilógatom a lakásom ablakából , hogy „ez a ház eladó" az valószínűleg senkit nem zavar. De meddig? Mikor mondhatom azt, hogy ez rombolja a látványt, az összképet? Egy hónappal vagy egy évvel később? Vagy azonnal?

A nagyközönség homlokzatfelfogását jobban tükrözik amúgy azok a városi óriáshirdetések, amelyek a falak „üres felületeire" kerülnek. Mintha egy házon csak azért lenne néhány négyzetméternyi összefüggő falfelület, mert nem volt pénz több ablakra. Mintha a modern épületeken ízléssel elhelyezett domborművek, sgraffitók csak azért nem nagyobbak, mert elfogyott az alapanyag. Na, nem baj, pont odafér egy óriásplakát. Mintha egy arcképen a fej melletti, tök fölösleges égboltrészre rányomnánk egy matricát. (A legbizarrabb ez Medgyessy Ferenc Hídépítőinél az Árpád híd pesti hídfőjénél, akik olyanok, mintha épp most feszítenék a hatalmas molinót a házfalra.)

Persze ezek a vérlázító példák társasházakon jelennek meg. Sokkal kevesebb plakátot találunk egyházi intézményeken.

De akkor miért a templomok zavarnak leginkább?

Talán mert ott végképp nem számít rájuk az ember. Talán mert ezeket az építményeket szentnek tartjuk, függetlenül attól, hogy miben hiszünk. Vagy csak, mert nem szoktuk meg őket. Épp ezért egy városházán, vagy egy állami intézményen is pont ilyen bosszantó lehet a jelenlétük.

A lakóházak homlokzati reklámjainak amúgy nagy hagyománya van. Ha azt hisszük, hogy száz éve kevesebb volt a hirdetés az utcákon, tévedünk. Több volt, már csak azért is, mert egyáltalán nem lehetett annyi más helyen reklámozni, mint manapság. Lapozzunk csak bele a Fortepan századeleji képeibe: minden tűzfalon reklámfestmény, minden palánkon plakátok – sőt óriásplakátok –, minden lakóház földszintjén, de még az első emeletén is hirdetés hirdetés hátán. A tetején meg persze ott a neon.

Igaz, a templomok érintetlenek voltak, ahogy a közintézmények is. Nem szó szerint persze. A kiinduló példánkban szereplő belvárosi plébániatemplom évezredes falaihoz például mindenféle boltocskák tapadtak még a múlt század első felében. Ám magán a templomépületen nem volt hirdetés.

Ebből a helyzetből, talán a múzeumok mozdultak el először. A nagy, nemes, klasszicista és neoklasszicista portikuszok a múlt század derekáig érinthetetlenek voltak. A Nemzeti vagy a Szépművészeti Múzeum fenségességét nem törhette meg semmi. Aztán megjelentek az első hirdetések, persze csak egy-egy kiemelt esemény kapcsán. Ma már gyakorlatilag nem láthatjuk soha eredeti látványukat, mert vagy az oszlopokon, vagy mögöttük hatalmas molinók hirdetik, mit is láthatunk benn épp. És ez nem valami budapesti vagy magyarországi sajátosság, így van ez szerte a világon.

Akkor meg miért van az, hogy a Nemzeti Galéria óriási, kivilágított, város felett lebegő hirdetése kevésbé zavar, mint szemben azé a templomé, mely sokkal kisebb felületen üzen nekünk valamit? Egyrészt alighanem azért, mert szokatlan. Ami egy múzeumnál, színháznál már bevett dolog, az egy templomnál egyáltalán nem az. Másrészt, ezek jellemzően sokkal igényesebben vannak megszerkesztve – de ez már a következő kérdéshez tartozik.

Mi van az ünneppel?

Ez a kérdés azért fontos, mert valójában a közintézmények sem voltak mindig „csupaszok". Pont az előző Budapesten tartott Eucharisztikus Világkongresszus volt az egyik esemény, amikor többek közt az egész Hősök tere dekorációt kapott. Most miért ne történhetne meg ugyanez? Ugyanarról a témáról, és épp ugyanolyan rövid ideig tartó megjelenésről van szó. Nos, a különbség leginkább a dekorálásban rejlik.

Visszatérve a múzeumokra: azok már kezdetektől fogva kicsit installációként tekintettek ezekre a felületekre. Mint egy kirakatra, egy előretolt kiállítási területre. Igényes, jól megtervezett, a helyhez igazított hirdetéseik voltak. Ahogy mondjuk, a templomok belső terében a freskók a rendelkezésre álló felületet használják ki, figyelembe véve a kompozícióban az esetleg belelógó ablakkeretet is. A külső felületükre kikerülő molinóik ehhez képest olyanok, mint egy szurkolói transzparens egy meccsen.

Hogy mondjak egy ellenpéldát is: ott a Bazilika adventi fényfestése. Lehet, hogy van, akinek nem teszik, de az tagadhatatlan, hogy a helyhez van tervezve, egy igényes dekorációról van szó, amelyet kifejezetten az adott épület homlokzatához igazítottak.

Mi a templomhomlokzat funkciója?

Az utolsó kérdés látszólag nagyon messze vezet témától, de talán ennek a megválaszolása segít leginkább megérteni, hogyan is kerülnek ki ezek a molinók, s hogy miért van mégis helyük a templomok homlokzatain.

A templomok simán lehetnének kisebb, szerényebb, torony és cifraság nélküli házak. Szigorúan vett funkciójuknak úgyis megfelelnének. Mégis mindenhol, szinte minden vallásban az ellenkezőjét látjuk. Ha nagyon profán módon fogalmazunk, egy hatalmas hirdetőtábla minden templom homlokzata. Isten dicsőségét hirdetik. Csakúgy, mint ezek a molinók.

Ugyanis bármennyire is védett, építészeti értéket képviselő házakról van szó, ezek az alkotások ma is működnek. Ráadásul épp ugyanaz a funkciójuk, mint sok száz éve volt. Elsődleges feladatuk az azokat építő közösség igényeinek szolgálata, akik határozott céllal hozták létre ezeket a műalkotásokat.

A birtokviszonyokat félretéve, tulajdonképpen engedmény a templomot használó közösség részéről, hogy mondjuk egy üvegpadlón át láthatóvá teszik a római fűtésrendszer elemeit, pláne hogy megőriznek egy mihrábfülkét, mely egy teljesen más vallást szolgált. Tetszik, nem tetszik, a városképért aggódó ember is kénytelen engedményt tenni.

Továbbra is zavar a belvárosi templom homlokzatára feszített transzparens, és nagyon bántja a szemem a Mátyás-templomra lógatott molinó. De megértem, hogy miért került oda, és elfogadom, hogy az azt használó közösségnek ez így tetszik. Mint ahogy nem szólhatunk bele abba sem, hogy valaki milyen szép vagy csúnya kertet épít a saját telkén. Legfeljebb drukkolhatunk, hogy valami olyat hozzon létre, amitől az utca is szépül.

Szóval titokban én is drukkolok, hogy gondolják végig, 2020-ban mennyit nyernek még egy-egy ilyen homlokzathirdetéssel, és mennyit veszítenek.

Zubreczki Dávid

A tematikus felvetések megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.

Szerk: Somogyi Krisztina