Szupergazdagok játszótereként újult meg az ikonikus Battersea erőmű

London történelmi műemléke és fontos térbeli erőforrása évtizedekig nemzetközi ingatlanspekulánsok játszótereként tengődött. A múlt hétvégén új epizód kezdődött az erőmű életében, amely fényűző díszletként működik tovább a helyi közösségek tiltakozása ellenére. Hogyan vált a Battersea erőmű az „energia templomából" a „fogyasztás szentélyévé"?

A Temze déli partján fekvő széntüzelésű erőmű az olaj, gáz, és nukleáris energia elterjedésével bezárt a nyolcvanas évek elején. Az erőmű leállításával párhuzamosan azonban nem volt kérdés, hogy a világ egyik legnagyobb téglaépületét műemlékké fogják nyilvánítani. Az Art Deco stílusú épület külső megjelenéséért Giles Gilbert Scott, a híres piros színű telefonfülkék tervezője felelt. A brit építész nevéhez kötődik a jelenleg a Tate Modern Múzeum otthonául szolgáló Bankside Power Station homlokzati kialakítása is.

Az épület valójában két megegyező erőműből állt össze, az első ütemben 1929 és 1935 között egy kétkéményes állomás készült el. Az ikonikus négykéményes épület csak a második világháború után, 1955-ben, a második ütem elkészültével valósult meg. A Battersea kéményei 103 méter magasak, a legszűkebb keresztmetszetük is 6,7 méter átmérőjű. 509 megawatt energiát termelt fénykorában, London energiaellátásának egyötödét biztosítva. Évente egymillió tonna szenet fogyasztott és minden nap 1,5 gigaliter vizet tudott kinyerni a folyóból. A Második Világháború után az erőmű hulladékhőjének újrahasznosításával több, mint ezer háztartás fűtését biztosították, a melegvizet a Temze alatt futó csatornán pumpálták át.

Az erőműveket azonban 1975 és 1983 között fokozatosan bezárták, majd privatizálták. Az új tulajdonos pályázatot írt ki az erőmű revitalizációjára. A győztes koncepció szerint egy szabadtéri vidámparkot alakítottak volna ki az épület falain belül. Az egyik sajtóeseményen még Margaret Thatcher is megjelent fehér sisakba öltözve és lézerfegyver segítségével avatta fel az épület új nevét. A fejlesztés kidolgozói évi négymillió látogatóval számoltak, de a beruházó időközben csődöt jelentett, a tervek pedig füstbe mentek. A Battersea nyugati falát és tetőszerkezetét eddigre azonban már elbontották, ami nagyban hozzájárult a műemléki épület állapotának drasztikus romlásához.

A kilencvenes években hongkongi befektetők irodai, üzleti és hotel funkciókat telepítettek volna az erőműbe, de ezek a tervek soha nem foganatosodtak. A helyiek érdekét képviselő csoport is alakult a fejlesztési koncepciók ellenében, de a műemlék jövőjéről folyó diskurzusok továbbra is zárt ajtók mögött folytak. Az új befektetők a 15 éves időszak alatt egy követ sem mozdítottak a Battersea környékén, sőt a műemlék romló állapotára hivatkozva bontási engedélyeket szereztek a kéményekre vonatkozóan. Ennek ellenére az ingatlan jól profitált, a tulajdonos cég 2006-ban negyvenszeres áron, 400 millió fontért adta el az erőművet.

Az értékes területet az ír REO (Real Estate Opportunites) vásárolta meg, 2008-ban a térség beépítési tervének elkészítésére Rafael Viñoly uruguayi építészt kérték fel. A koncepció részeként az erőmű energiamúzeumként működött volna tovább, amihez egy földalatti biomassza erőmű és egy 300 méter magas ökotorony csatlakozott volna. A szomszédos telkeken pedig 750 000 négyzetméter lakó-, kereskedelmi- és irodateret alakítottak volna ki, mely sosem valósult meg.

A fejlesztők kudarcait megelégelve Sir Terry Farrell irodájával 2012-ben egy radikális koncepciót dolgozott ki, melyben az erőmű egyes részeinek megőrzésével képzelt el városi parkot. A terv a műemlék két rövid oldali homlokzatát, a vezérlőtermét és a középső kazánházát tartotta meg, a hosszanti oldalon egy újépítésű, de az egykori térfalakra utaló kolonnád visszaépítésével számolt. A falak között pedig a város számára elérhető fás parkot hozott létre. Az építész érvelése szerint ez a költséghatékony megoldás a társadalmi osztályok széles tömege számára tette volna elérhetővé a Temze partját. A koncepció megvalósítására azonban nem sikerült anyagi támogatást szerezni, a terv ellhetetlenült. A térségben rejlő lehetőség a Chelsea labdarúgó csapat döntéshozóinak érdeklődését is felkelltette, akik új stadionjuk részeként gondolták volna újra az erőművet.

Az erőművet időközben a maláj P Setia és Sime Darby konglomerátuma vásárolta meg, akik felmelegítették Viñoly korábbi tervét, melyet szakaszonként kezdtek el kivitelezni. A projekt racionalizálásával a gigatorony időközben kikerült a tervekből. Az épület restaurálását a WilkinsonEyre irodára bízták, míg az erőművel szomszédos területre Frank Gehry és a Foster + Partners tervezett új városrészt. A műemléki felújítás azonban a szokványostól eltérően valósult meg. Az épület állapotára vonatkozó szakmai vélemények megoszlottak, de a brit hatóságok végül engedélyezték az épület hosszanti falainak és kéményeinek lebontását és utólagos visszaépítését. A helyi aktivisták érvelése szerint az épületrészek lebontásának fő indoka a profitmaximalizálás volt. A restauráció során a kémények az eredetiek hű replikáiként épültek újra, de a falakon új üvegfelületeket nyitottak a belső terek jobb megvilágítását célozva. Az autentikus másolat érdekében a tervezők felkeresték az eredeti gyártókat és a kivitelezés során 1,8 millió darab általuk készített téglát használtak fel.

Az erőmű kulturális értékeinek elherdálásáról film is készült, mely rámutat a neoliberális politika problémáira. Az erőműben 253 luxusapartman, számos luxusüzlet és irodatér kap helyet, többek között az Apple is ide költöztette angliai kampuszát. Az önkormányzattal folytatott tárgyalások során a megfizethető lakások arányát a Londoni beruházásoknál szokványos ötven százalékról sikerült kilenc százalékra letornászni. Az egykori erőműben kialakított stúdiólakások ára egymillió fontnál kezdődik, a tetőtarasszal rendelkező nagyobb apartmanok átszámolva hozzávetőlegesen 3,3 milliárd forintba kerülnek, de 10.000 forintért az „átlagember" is jegyet válthat az egyik kémény tetejére felfutó üvegliftre.

Jack Self építész, a Real Review alapító főszerkesztője Instagram oldalán a kilencvenes évek Sega World szórakoztató komplexumának világához hasonlította a térélményt. Az épület programja és esztétikai kialakítása valóban egy pláza színvonalára degradálja az erőmű nagyhatású tereit. Így vált a Pink Floyd 1977-es Animal című albumborítójának főszereplője a fogyasztás templomává: „Egyél, igyál, vásárolj, nézz és játssz".

Borenich Levente