TÉR _ TÁRGYAK _ HANGOK

Két héten át számos nézőpontból vizsgáltuk épített környezetünk és a hang viszonyát. Akusztikai hetünk zárásaként Mátrai Péter építész-zeneszerző 1992-es, szemlőhegyi víztározó terében megvalósított, átütő erejű zenei performanszát idézzük fel, az alkotó személyes hangú visszaemlékezésével. "...hat térben hat különböző hangkeltő médium: a kő, az üveg, a fém, a cserép, a fa és végül, az utolsó térben, az emberi test. Hatféle hangzás, hat különböző jelentés."

1992 tavaszán, egyik építészeti feladatom kapcsán, fedeztem fel a Szemlőhegy gyomrában a felhagyott, üres víztározót.

A domboldal jellegzetes púpja és a kis, bakterház-szerű sárga épület (a többi pest-budai vízműhöz hasonlóan) sejtetni engedte, hogy valami lapul a felszín alatt. A biztonsági őrtől kapott kulcs nehezen nyitotta a hatalmas rozsdás lakatot, a zöld ajtó nyikorogva nyílt, s az ugyancsak az őrtől kapott zseblámpával magányosan ereszkedtem le a téglalabirintusba.

A vaksötétben pásztázó fénykévében felderengett a szimmetrikus, hat-hat, azonos méretű (4 méter széles, 4 méter magas, 28 méter hosszú) járatból álló alagútrendszer. Egyetlen anyag mindenütt: nagyméretű tégla alkotta öles falazatok, boltozott padozat, boltozott mennyezet. Egyetlen teremtő gesztus. A homogenitás manifesztációja.

Majd 200 méternyi gyaloglással értem el a labirintus legmélyére - a tökéletes sötétségbe, a felemelően félelmetes magányba. A téglapadozaton csikorgó-kopogó lépteim hosszasan zengtek a térben. Egymásra tolultak. Elveszítették konkrét jelentésüket. Zajszövetté lettek.

Hirtelen belekiáltottam a semmibe.

Hangom óriássá lett, megsokszorozódva keringett-kígyózott a folyosókon - úgy tűnt, mindörökké. Nem tudtam szabadulni ettől a már-már érzékfeletti élménytől: énekelni kezdtem. Magányos hangom, kórussá válva, lassú kúszással kitöltötte a teret. Lábdobbantásaim mennydörgésként sodorták el és temették maguk alá az éneket. Tapsom fegyverropogásként vergődött a padozat, a boltozat, a falak fogságában.

Ekkor fogant meg bennem a tér megszólaltatásának ideája.

Pontosan egy év elteltével - egykori építész tanítványommal, Kamarás Bálinttal és kezdő Waldorf-tanító barátjával, Gajdos Andrással együtt - megint lemerészkedtem. Ki-ki hozta hazulról hangszereit. Abbahagyhatatlan örömzenébe kezdtünk. Félájultan tértünk vissza a külvilágba. Hazafelé egy különös koncertről kezdtünk ábrándozni. Hat térről, melyet sok-sok gyertya derít fel. A hat térben hat különböző hangkeltő médium: a kő, az üveg, a fém, a cserép, a fa és végül, az utolsó térben, az emberi test. Hatféle hangzás, hat különböző jelentés.

Nemsokára valóra is váltottuk ezt az ábrándunkat.

Egy szomszédos építkezésről hatalmas kavicsokat gyűjtöttünk. Üvegvisszaváltókból különféle palackokat kölcsönöztük, de néhány nagy uborkás üveg is előkerült az otthoni spájzok stelázsiiról. Egy temetői virágárusnál virágcserepeket válogattunk össze. A cserépsor állványaként szolgáló létrát az őrtől kértük kölcsön. A lomtalanítás is segítségünkre sietett az instrumentumok összegyűjtésében: az idevezető utcákon sikerült mindenféle fém tárgyakra (marmonkannákra, üres konzervdobozokra, tálcákra) szert tenni. És persze ki-ki hozta megint otthoni hangszereit - fúvósokat, húrosokat, ütőhangszereket. Apránként egy komplett hangszer-arzenál gyűlt így egybe.

Mindenki szólt mindenkinek. 1993. szeptember 17-én, koradélután az eleddig néptelen szomszédos utcákat autók és emberek lepték el. A „felső világban", a verőfényes kora-őszi domboldalon apránként kis híján száz ember gyűlt össze. Kinyitottuk a lakatot és mi - mint földi utaskísérők - beinvitáltuk a gyülekezetet és leszálltunk velük az „alvilágba".

Az emberfolyam követett bennünket az ötszáz kocsisgyertyával szegélyezett térsorban - egészen a labirintus legmélyéig.

Az oda-úton - mintha stációk között vonulnánk - dübörgő léptekkel haladtunk el a még „szótlan" anyaghalmok, hangszercsoportozatok között. A hajladozó gyertyalángban - a falakra és a boltozatra vetülő mozgó emberárnyékok kísérteties tánca közepette - az instrumentumok ekkor még, mint kultikus tárgyhalmazok voltak appercipiálhatók.

A legbelső teremben intésemre kezdetét vette a hattételes misztériumjáték.

KŐZENE

A tér közepére halmozott kavicsdombból mindhárman felvettünk két-két darabot, s kértük, kövesse mindenki példánkat. A halom egyszer csak eltűnt. A kavicsok összeütögetésével - ahogyan Steve Reich korai, claves-ekre komponált darabjában, a Zene fadarabokra (Music for Pieces of Wood) címűben - lassan kibontakozott egy repetáló ritmussor. Beintésre egyre többen és többen vették át az alaplüktetést, melyet mi hárman lassan modulálni kezdtünk. A perkusszív, kemény hangokra a tér azonnal reagált: megsokszorozta, időben késleltetve visszhangozni kezdte az ütéseket. Amikor az individuális, még felismerhető képletek kifejthetetlen zajszövedékké lettek, intésemre hirtelen abbahagytuk a játékot. Szinte hallottuk, hogyan menekül a néptelen folyosókon keresztül a térben már-már robbanásig felgyülemlett hanggomolyag, s hallhattuk, hogyan hal el végül. A beállt csend jelentést, új dimenziót adott az addigi történéseknek. Mi hárman hirtelen a tér közepére hajítottuk köveinket, mindenki követte példánkat - a tér ismét megtelt a véletlenszerű hangzáporral. A kavicskupac, mintha mi sem történt volna, ott állott megint a tér centrumában. (...lassan mindannyian átvonultunk a következő térbe…)

ÜVEGZENE

A hallgatóság bevonásával a tér különböző pontjain elhelyezett boros és sörösüveg csoportokat kuglibábokként - döntögetni kezdtük. A kaotikusan összeütődő, majd eldőlő üvegek hangját lassan felváltotta a téglapadozaton guruló üvegek moraja. Ez a zaj, és az újból és újból összeütköző üvegek csengése véletlenszerű ritmikával töltötte ki a teret. Közben mi hárman a tér közepén gyertyákkal kijelölt ellipszisbe lépve és ott leguggolva, egy nagy üvegtálon, egy nagy üveg-sajtburán és egy nagy uborkásüvegen kezdtünk játszani. A hosszan lecsengő harangkondulások - a kannaként megszólaltatott de udu-ként hangzó uborkásüveg lüktetését átvéve - egyre rövidebb, periodikusan ismétlődő ritmusképletekké lettek, mintegy előkészítve a következő tér zenei világát. (...lassan mindannyian átvonultunk a következő térbe…)

FÉMZENE

A tér közepén, vaslábakon álló kerek alumíniumtálcára helyezett három konzervdobozban lobogó láng nyaldosó fényében kezdtük el a játékot. Fém rudakon, triangulumokon és egy nagy fűrészlapon. A perkusszív hangokat a hajlítgatott fűrészlap glisszandói festették alá. A rítus középső részében a doromb vette át a főszerepet, előkészítve a három, különböző hangolású marmonkannára komponált zárótételt. A kannákat először üstdobként szólaltattuk meg, majd a padozathoz ütögetve, legvégül odacsapkodva igyekeztük előcsalni a tér legmélyebb, legfélelmesebb hangtartományait. Az utolsó ütés utáni moraj elhaltát kivárva (…lassan mindannyian átvonultunk a következő térbe...)

CSERÉPZENE

A kivilágítatlan tér közepére állított létrát alulról - lábvégeihez helyezett gyertyákkal - derítettük meg. Ketten, egymással szembefordulva - ütőként két-két gyertyát használva - játszani kezdtünk a kenderkötéllel felfüggesztett cserépsoron. Improvizációnk a jávai gamelan reminiszcenciája volt - mintha bonangon játszottunk volna. Erre a hangfüzérre úszott fel az alt szaxofon rögtönzött monológja. A fúvósszólam - több teljes érzelmi-dinamikai ív után melankolikusan elcsendesedve - átengedte a szerepet a cserepeken megszólaltatott meditatív záró dallamnak. (...lassan mindannyian átvonultunk a következő térbe…)

FAZENE

A tér egy gyertyákkal körülhatárolt - háromszöget formázó - részén hevertek fafúvósaink. Egy teljes blockflőte készlet: basszus, tenor, alt, szoprán, szopranino. A háromszög csúcspontjain állva kezdtünk a játékba. A basszus lassú kitartott hangjaira fúgaszerűen épült rá a két következő, magasabb fekvésű szólam. Ezeket variáltuk körkörösen ismétlődve - a hangszereket egyenként, sorban lecserélve, valamennyit szerephez juttatva, de mindig másikunk által megszólaltatva. (…hangszereinket fújva, lassan mindannyian átvonultunk a következő, az utolsó térbe…)

EMBERZENE

Itt az emberi hang, a közös, felszabadult éneklés kapta a főszerepet. A társaságot három részre osztva egy felelgetős afrikai munkadalba kezdtünk. Mindenki énekelt, s a tér megtöbbszörözte a hangjainkat. Először tapssal és dobbantással kísértük az éneket, majd fokozatosan beléptek a résdobok, az ütőfák, a csörgődobok, de szerephez jutott egy guiro és egy vibraslap is. A végtelennek tűnő kánonra mi hárman - felváltva - énekszólókat improvizáltunk, majd instrukcióimra fokozatosan elcsendesedett, suttogássá vált, végül elnémult az örömének.

A zengzetek hatalmát ismét átvette a csend.

Mátrai Péter 

A térhasználattal kapcsolatos cikkek megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.

Az Akusztika tematikus hét szerkesztője Kaincz Orsolya.