Turányi Gábor – Göde András emlékein keresztül

Közeli munkatársa, Göde András, a MOME Építészeti Intézetének tanára emlékezik Turányi Gáborra.

Másodéves hallgatóként hallottam ezt a nevet először, Janáky István tartott egy előadást. Pista arról beszélt, hogy két építészt ismert, akik térben és időben utazni tudnak az építészettörténet időkúpjában, ezek Scarpa és Turányi. Mivel akkoriban Scarpa az egyik kedvencem volt, felkaptam a fejem: ki is ez a Turányi? Mire végzős lettem, megjelent a suliban. Csomay Zsófival tartottak egy kurzust, amin én sajnos nem vettem részt, így sohasem voltam hivatalosan tanítványa. Mégis a mesterem lett egész életemre.

Amikor felkért, hogy vegyek részt a Visegrádi Iskola tervezésében, még zöldfülű voltam. Kockáztatott. Rám bízta a teljes belső tervezését. Később rájöttem, hogy mindig szeretett kockáztatni. Óriási bizalommal szemelt ki magának egy-egy fiatalt, akit maga mellé vett és hagyta, hogy szabadon gondolkodjon. Mint egy tudós a laboratóriumában: figyelte kívülről, mit hoz ki magából a kiszemeltje, és nagyon ritkán, ha kellett, pár szóval rakta helyére a dolgokat. Igazi mester volt. Hagyta, hogy a köré sereglett fiatalok elleshessék a fortélyokat.

Minden mozdulatával, huncut kacsintásával tanított. Tanította a Szakmát, az Építész szerepét és az Ember magatartását, de leginkább épületeivel tanított. A házak egy észrevétlen láncra fűzve sorjáztak egymás után. Nem volt felismerhető stílusa, és erre büszke volt. Láttam, nem volt könnyű a sokszor meglepő és a szakmán kívüliek számára nehezen dekódolható terveket véghezvinnie, de amit megtanultam tőle az volt, hogy az építész sohasem panaszkodhat. Senkit nem érdekelnek a szülési fájdalmak, csak az épület van, csak az mesélhet.

Gyermeki lelkesedéssel tudott beszélni, akár konkurens építészekről is. Rosszat sohasem hallottam tőle senkiről. Ha vele beszélgettünk egy-egy munkáról, megbízóról, kivitelezésről, olybá tűnt, mintha neki volna a legkönnyebb dolga a világon, holott tudtuk, hogy ez nem így volt.

Később, mint az Iparművészeti docense hívott a Zugligetre óraadónak. Közvetlen mellé kerültem szárnysegédnek. Párban tanítottunk. A konzultációk a hallgatóval hármasban zajlottak, a többiek kívülről figyeltek. Rövid tőmondatokban, lényegre törően, de empatikusan beszélt. Néha kegyetlenül, de annyira derűsen, hogy senki nem sértődött meg. A diákok imádták.

Hitt az intuícióban, az első vízió erejében. A Visegrádi Iskola építészeti gondolata először egy zöld kartonból, hevenyészetten összeragasztott kis modellben jelent meg, egy vonal húzása nélkül. A megépült épület alig tér el ettől a skicctől. A kis modell is bekerült a kedvenc relikviái közé, úgy, mint a Budakeszi útra tervezett Erdészeti Központ épületéről készített apró, melankolikus rajza, vagy az a fotó, amit egy iskolai kipakoláson készített Janákyról, ahol Pista a Hasselblad fényképezőgépe hátulján rajzol.

Turányi az angolos távozás nagymestere volt, kicsiben, nagyban. Akár az iskolai órákról, akár egy művezetésről úgy tudott lelépni, mint aki csak kilépett valamiért és mindjárt visszajön, de csak várhattuk. A Zugligetről is így tűnt el.

A FUGÁ-ban, a 70. születésnapján rendezett kiállításon mertem először megkérdezni tőle, hogy Gábor hogy van ez az eltűnés? Kicsit elgondolkodott, tettetve, hogy csodálkozik a kérdésen, majd azt válaszolta, hogy minden embernek kell, hogy legyen egy rossz tulajdonsága, hát legyen ez az övé, és mellé huncutul felnevetett.

Hát most végleg itt maradtunk. Kétségbe esve forgunk körbe-körbe:

„És Gábor hová lett, és… és… és velünk most mi lesz?"

Göde András

Szerk: Somogyi Krisztina