Utópikus realizmusok XVII. – NP2F & Point Supreme & Marion Bernard: IMVT minikampusz

A brutalista című film egy AI-al generált, űrtartalom nélküli gumicsontként ábrázolja Tóth László főművét, melyet drámai zenére vágott képsorok formájában fogyaszthatunk el a mozikban. Ezzel szemben nézzük, milyen, amikor fiatal építészkollektívák a kortárs építészet részévé kívánják tenni az őszinte, nyers betonépítészetet: árucikk helyett az emberi élet kisajátíthatatlan platformjaként elképzelve a mediterrán térség városépítészettel foglalkozó új kutatóközpontját.

A Marseille-i Erzsébet tér
A tervezési helyszín Marseille egyik történelmileg rétegzett és hányattatott sorsú központja: a 17. századig vízvezetékrendszerek futottak itt, a második világháború során súlyos bombázások érték, jelenleg átépítés alatt áll. Az egykor a mediterrán főváros északi kapujaként szolgáló tér budapesti analógiával leginkább az infrastrukturálisan és turisztikailag terhelt, városképileg töredékes Erzsébet térhez fogható: a város fontos sűrűsödési pontja, egyik főtere, de definiálatlan formája leginkább urbanisztikai projektek kudarcos emlékét őrzi. Keletre sétálótávolságon belül a forgalmas Gare de Marseille-Saint-Charles fejpályaudvar, északi irányban nyílegyenesen lő ki a ’70-es években épült autópálya, déli és nyugati oldalról az egykori organikus városszövet nyomvonalain fejlesztett modernizált városrész tömbjei és sugárutak torkolatai határolják. Legfontosabb turistalátványossága – a Budapest Eye helyett – a dicső francia nemzetnek emléket állító Porte d´Aix diadalív. Ebben a kontextusban született meg a sétáló emberre és a közösségi együttlétre szabott új városnegyed koncepciója. Marseille a ’90-es évek óta elkötelezett a város posztipari térségeinek fejlesztése mellett, melyet az Euroméditerranée közfejlesztési ügynökség koordinál. A furcsa városi űr az utóbbi évek során az autópálya felhajtószakaszaként és az afrikai bevándorlók menedéktáboraként szolgált; most helyén egy közpark létesül, körülötte pedig új irodaházak, diákszállások, közösségi terek és az IMVT – Institut Méditerranéen de la Ville et des Territoires (a mediterrán városokkal és területegységekkel foglalkozó intézmény) új kampusza épült.

Szegénység és luxus kontrasztjában
Az egyetemi képzések konglomerátumának[1] összefogásával létrejövő, bőkezű állami és önkormányzati forrással támogatott mintaprojekt progresszív építészeti választ igyekszik kínálni a kései kapitalizmus komplex környezeti és társadalmi válságtüneteire. A koncepció három fiatal építésziroda – két francia (NP2F és Marion Bernard) és egy görög (Point Supreme) – együttműködésével alakult, de a tervezésbe bevonták Jacques Lucan építészteoretikust és az Atelier Roberta tájépítészettel foglalkozó irodát, akik korábbi, Marseille-i tapasztalataikra építve segítették a munkát (ők tervezték a város másik közösségi terét, a Friche la Belle de Mai-t). Néhány évvel ezelőtt személyesen nyertem betekintést ezeknek a városi platformoknak a mindennapi használatába, ahol a színes graffitik előterében gördeszkázó fiatalok tanítanak óvodás gyerkőcöket gurulni, ugratni, néhány szinttel feljebb pedig nem kevés pénzért, a városra nyíló kilátás mellett fogyasztható el a sok ezer forintra rúgó tetszőleges hűsítő ital. A sötét, szűk sikátorok és az új, tágas panorámateraszok egymásba kapcsolódó rendszerében hömpölygő emberfolyam ijesztően hathat egy rendezett, távolságtartó közegben szocializálódott látogató számára, de azzal a céllal épült, hogy a metropolisz sokféle közösségét összehozó kulturális eseményeknek és érintkezéseknek adjon helyet. A La Friche-éhez hasonló projektek egyszerre merítenek a veszélyes elemek lázadó gesztusaiból – például a falfirkákat kommersz, esztétizáló ornamensekként alkalmazzák –, és igyekeznek szolidáris és közösségi mintázatokat beemelni a piaci keretek szűkre szabott lehetőséghorizontján belülre. A tereket bejárva az embernek mégis az az érzete támad, hogy valódi közösségek szabad és kreatív energiáinak felszabadulása helyett a kirakat mögé zárt kultúrával találja szemben magát. Jelen vannak alulról szerveződő csoportok (közkertek, sportközösségek stb. formájában), de a piaci intézmények (étterem, koncertterem, kiállítótér stb.) gátolják, hogy a fizetőképes turistákon és tehetős lakosokon túl, egy tágabb társadalmi réteg, egymás iránt szolidaritást vállalva használhassa a tereket. Marseille-ben a súlyos társadalmi krízisek a szokásosnál sokkal markánsabban jelennek meg vizuálisan: a városban koldusként tengődő tömegek sokkoló kavalkádja, és a nyugat-európai tőkefelhalmozás pompája és luxusa közötti ellentmondás bizonyítja, hogy pusztán építészeti eszközökkel nem lehet politikai természetű problémákat megoldani. Azonban áttételesen, egy új középület megtervezésével is lehet a városi közösség képzeletére hatni: az IMVT kampusza egy olyan komplex és örökérvényű térkompozíció betonba öntésére tesz kísérletet, mely – aktuális üzemeltetőjétől függetlenül – kapcsolatban áll a várossal, gondolkozásra hívja és tanítja használóit, és egy ingatlanpiaci termék helyett időtálló platformként lehet képes korokon átívelve sokféle funkciónak és használónak kényelmes otthonaként szolgálni.

Hadrianus villája és Le Corbusier Unitéja
Lépcsőzuhatagok, passzázsok, geometrikus áttörések, íves mellvédek, kisebb-nagyobb udvarok, perforált acél árnyékolópanelok, beton növényvályúk, a városi kilátást keretező ritmusos architrávok, agórává alakuló lépcsőfokok, ipari szerkezetek fragmentumai, lyuggatott bevilágítók, betonból kiöntött repülő folyosók. Az épület autonóm formák és töredékek látványos kompozíciója, akárcsak Hadrianus római császár palotanegyede: úgy alkot egységet, hogy nem redukálható képpé, összetettsége csak a terek bejárásának élménye során fejthető fel. Úgy működik szimbólumként, hogy közben igyekszik kibújni bármilyen konkrét képzettársítás elől, ellenszegül metaforaként működni. Világos betonarchitektúrája vad és elegáns, romos és grandiózus, vaskos és könnyed, primitív és didaktikus. Leveti magáról korának divatos kosztümét; átadása napján is romkertként hat. Összekacsint Corbusier Unitéjével, de előképének hamis másolása helyett a helyszín és a program adottságaiból adódó, önálló alakot ölt. Önmagában működő, izolált és zárt tárgy helyett, a szomszédos épületekkel lép párbeszédbe: a város felé falerődítményekkel vonja be határait, védelmi vonalait bástyákkal ünnepli meg, de hártyáján és kapuin keresztül felsejlik belseje.

Racionális rácsba szőtt ideagyűjtemény
Az épületet öt puzzledarab alkotja. A gazdasági bejáratot jelölő, ipari jellegű, fedett előtér. A kampusz magjában egy közlekedőkkel és platformokkal körbefont udvar az egyetemi élet központi közösségi terét jelöli – ezt három különböző arányú épületszárny keretezi. Az északi épülettömegben az építészhallgatók egymás mellé rendelt, összenyitható stúdiói egy kültéri folyosó mentén, hosszan sorakoznak fel, tetőteraszán a diákok üvegházakban növénytermesztéssel kísérletezhetnek. A kifeszülő épülettömeg formálását nem artisztikus célok motiválták, célja, hogy megvédje a belső térhálózatot az észak-déli irányú széllökésektől. A telek délnyugati sarkán, a legnagyobb fesztávú épületrészben egy fórum kapott helyet, irodákkal, könyvtárral, közösségi terekkel, tanulószobákkal, prezentációs terekkel, a legfelső szintjén egy hengerként kikukucskáló végződéssel. Délkeleti sávban pedig a kísérleti és kutatói részleg: előadóterem, műhelyek és művészeti installációs terek kerültek – itt a nagy teherbírású betonszerkezet nehéz gépek elhelyezését teszi lehetővé. A földszint és az udvarhálózat a város számára a főtér felé komponált bejáraton keresztül hozzáférhető; a szállítmányok a Charles Nédelec csöndesebb utcája felől, egy szinttel feljebbre, a polikarbonát tető alá érkeznek. Az emeleti szintek bokros, zegzugos tereit nyáron az áttört homlokzatokon keresztül beáramló szellő hűsíti.

Mítoszrombolás
A szoborszerű betonkompozíció összesűríti az azúri tengerpart teraszos domborzatába belevésett kaptatók, zárt terek és teraszok térstruktúrájának élményét. Az épület logikus ritmusát a külső falazattól 70 centiméterre elhúzott teherhordó pillérek és az épülettömbök közötti hasítékok septizódiumszerű, szellős betonkeretei adják. A lehengerlő megjelenés funkcionális haszonnal párosul: a pillérek és a falak közé felszerelt kecses és formás árnyékolók, valamint a túlnyúló vasbeton födémek biztosítják a termek nap elleni védelmét. Az építészek fő célja, hogy szétbombázzák azt a dogmát, hogy az épületek klímáját csak bonyolult, drága és energiaigényes gépekkel lehetséges szabályozni. Az épület terei természetes levegőáramoltatással szellőztethetők, egyedül az irodák hűtése és fűtése van külső, megújuló energiahálózathoz csatlakoztatva. A Thassalia geotermikus erőművet az Euroméditerranée korábbi fejlesztése során építettek, és a csaknem félmillió négyzetméternyi beavatkozási területen a 7 méter mélyen állandó 12 Celsius-fokos tengervízből kinyert hőt hasznosítja. A szabadon belakható térkompozíció napszakok és szezonok során folyamatosan alakuló koreográfiának biztosít hátteret: a napsütötte tetőterasz tavasszal és ősszel lesz népszerű, míg nyáron a levegőjárta árnyékos alsóbb árkádok szolgálnak majd a közösség kedvelt helyeiként. A mesterségesen temperált, technicizált, robotpilótamódba kapcsolt élet helyett az épület megköveteli használóitól, hogy a terek alakításában részt vegyenek. A szellőztetésétől kezdve, a hallgatók egyetemi életének formálásán keresztül, egészen a növények gondozásáig. A tervezők az épület alkotórészeinek elfedése helyett – tanító céllal – büszkén vállalták fel nyersességét. A radikális hozzáállás helyi csoportok tiltakozását váltotta ki, akik a beton hőszigetkeltő hatását problematizálták, az építészek viszont a betonkeverés során alkalmazott aggregátum világos textúrájának fényvisszaverő képessége mellett érveltek. A hőtechnikai követelményeknek való meg vagy nem megfelelés a következő évek használata során fog bebizonyosodni, ezzel együtt megnyerő a társadalomformáló hozzáállás: a környezettudatos építéshez néhány évtizedre tervezett, energiapazarló, becsomagolt termékek helyett örökérvényű, szabadon programozható, kényelmes térkollázsok tervezését hirdeti. A tervezők a hagyományos építészeti eszköztárhoz visszanyúlva, egy olyan épületet képzeltek el, mely a beköltöző közösség gondos használatán keresztül működtethető fenntarthatóan.

Borenich Levente

[1] Az új Marseille-i kampusz három egyetemi intézmény táj- és városépítészettel foglalkozó ágát egyesíti. Franciaország 20 építészetet oktató állami egyeteme közül az egyiket, az École Nationale Supérieure d’Architecture de Marseille-t (ENSA-M), a Versailles’s École Nationale Supérieure de Paysage (ENSP) tájépítészeti és kertészeti karát, illetve az Institut d’Urbanisme et d’Aménagement Régional (IUAR) várostervezési szakát, melyet az Aix-Marseille Université-vel vontak össze a közelmúltban.
[2] Saját fordítás.
 

A cikksorozat címét Davide Tomasso Ferrando Realismoutopico című blogsorozata inspirálta.