Zarándokszállás Spanyolországban - Horváth Rebeka diplomamunkája

Keresni valamit. Emberként, építészként. 35 napon és 830 kilométeren keresztül. Találni valamit. Kérdéseket, meglátásokat. Önmagunkról és környezetünkről. Horváth Rebeka mindezek mellett témájára is rálelt a Camino del Norte megjárása során, diplomamunkájában egy zarándokszállást tervezett az El Camino útvonalára. 

2019 nyarán elutaztam Spanyolországba, hogy gyalog megtegyem az Irún – Santiago de Compostela között húzódó Camino del Norte, azaz „északi út" 830 km-es ösvényét. Az út 35 napig tartott, összesen négy spanyol tartományon át vezetett és rengeteg tapasztalattal gazdagított. Ez alatt az idő alatt folyamatos kérdések és megállapítások fogalmazódtak meg bennem önmagammal és környezetemmel kapcsolatban. Tudni szerettem volna, hogy érzékelésem hogyan működik egy ilyen, a hétköznapitól teljesen eltérő helyzetben, és hogy építészként ez mit is jelent számomra. Elindulásomkor még nem tudtam, hogy ott szerzett élményeim határozzák majd meg diplomamunkám témáját is.

A mindennapos fizikai terhelés, az idegen ország és nyelv, az eltérő rutin és a kényelem hiánya egyben azt is jelentette, hogy elkezdtem komolyabb hangsúlyt fektetni arra, hogy mi történik körülöttem. Több időm és lehetőségem akadt a megfigyelésre, ezért nemcsak környezetemet értelmezhettem egy teljesen más kontextusban, hanem önmagamat mint építészt is. Korábban soha nem volt alkalmam arra, hogy egy adott terület építészetét ilyen intenzíven tanulmányozhassam, vagy arra, hogy ennyire behatóan vizsgálhassak meg egy építészeti helyzetet napról napra. Ez az építészeti helyzet jelen esetben a zarándokszállásokon töltött délutánokat és éjszakákat jelentette.

A zarándokszállásokon szerzett tapasztalataim segítségével elkezdhettem megfogalmazni magamban azokat a dolgokat, amik működnek, és kiemelni azokat, amik nem. Az úton található szállások alapvetően három csoportba sorolhatók: egyházi, privát és állami. Ezek közül az egyházi szállások nagy általánosságban szerzetesek által fenntartott, kolostorokban elhelyezett tömegszállásokat jelentenek, a privátak pedig családi házak egy lakrészében vagy külön erre a célra kialakított önálló épületben működő egységeket. A harmadik és egyben leghiányosabbnak érzett csoportba az állami fenntartású szállások tartoznak. Ezek működnek jelenleg a legszervezetlenebb módon, ezért a szállásokkal kapcsolatban felmerülő problémák megnevezésénél is ebből a csoportból indultam ki. A célom egy olyan zarándokszállás-rendszer megalkotása volt, amely képes kezelni rendszerszerű problémákat, de építészetileg adaptálható és képes lokális igények kielégítésére is. 

Az ötletet a nyári csúcsidőszakban jelentkező szálláshiány miatt az úton kialakuló problémák hívták elő bennem. A négy észak-spanyol országrészből háromban megoldatlan helyzetnek tűnik, hogy a legintenzívebb nyári hónapokban megfelelő távolságra egymástól olyan zarándokszállásokat helyezzenek el, amik képesek befogadni az úton gyaloglókat, kielégítve a zarándokok csekély számú, de annál specifikusabb igényeit. Egy-egy tömegszállás gyakran azért esik ki a rendszerből, mert ellepik az ágyi poloskák és ilyenkor akár több szezonon keresztül nem nyitnak újra. Egy zarándok számára ez rengeteg nehézséget jelenthet, hiszen előfordul, hogy napokkal előre kénytelen szállásokat foglalni telefonon, hogy biztosan legyen helye, a foglalásos alapú privát szállások nagy része azonban jóval magasabb összegért árul egy ágyat, ami felvet nem elhanyagolható, anyagi természetű problémákat is. 30-35 nap közötti időszakról beszélünk, egy szállás kiesésével az átlagban megtett napi 25 km akár 45-50 kilométerre is duzzadhat, ez jelentős táv, főleg úgy, hogy másnap ismét kelni és gyalogolni kell.

A diplomatervem célja, hogy egy építészetileg ismerős forma és egy zarándoklatra jellemzően egyedi funkció együttállásával létrehozzon egy olyan struktúrát, mely az út megfelelő pontjain elhelyezve képes megoldani a szálláshiányt lényeges építészeti beavatkozások nélkül. Úgy szerettem volna az épület megjelenésével a tájékozódást segítő építészeti jelet létrehozni, hogy mindez megtalálja saját gyökerét a spanyol építészeti hagyományokban és ne egy önmagát igazoló állítás legyen csupán. Ennek érdekében az épületem megtervezésénél egy spanyolok számára jól ismert épülettípus, az hórreo (gabonatároló) arányaiból, anyaghasználatából és a környezetéhez fűződő viszonyából indultam ki. Ezen épületek érdekessége, hogy a magyar gabonatárolókkal ellentétben nem a házak hátsó udvarában, hanem azok előtt, az úttal közvetlen viszonyban építették meg őket, ezáltal szembetűnő építészeti jelképei a zarándoklatnak is. A tradicionálisan kőből és fából készült épületek horizontális osztottsága is hozzájárult ahhoz, hogy a tervezett zarándokszállásban a funkciók tisztábban találják meg helyüket az épületen belül.

A funkcióból kiindulva sikerült determinálnom a rendszer különböző befogadóképességű egységeinek méretét is, a lehetőségek közül végül a két szélsőséggel kezdtem el foglalkozni: a legnagyobb 64 és a legkisebb 16 fős szállással. Az épület szerkezeti logikájának köszönhetően a rendszer változatos terepviszonyokhoz képes alkalmazkodni, megkönnyítve ezzel az szállás adaptálhatóságát. Az alváson kívül minden tevékenységnek az alsó kőépületek adnak otthon. A zarándokok itt érkeznek meg, itt tárolhatják táskáikat, főzhetnek, ehetnek, pihenhetnek, zuhanyozhatnak. A fent elhelyezett, hőszigetelt fa panelekből kialakított szerkezet hozza létre azt a szintet, ahol csak az alvás történik. Erre a célra 8 fős lakóegységeket alakítottam ki, mert a zarándoklaton jellemző, hogy az emberek csoportban mozognak, még akkor is, ha adott esetben a napközbeni gyaloglást egyedül folytatott tevékenységként végzik, ugyanakkor ezek az elkülönített egységek képezhetnek egy átmenetet a nagyon magas szintű kitettség és a privát kényelem között. A „fent" és „lent" szigorú elválasztása az úton tapasztaltak miatt rendkívül fontos volt számomra. Az épület homlokzatai meglehetősen zártak, de a felső szint nyílásainak kialakítása lehetővé teszi ennek bizonyos szintű oldását.

Horváth Rebeka