Zóna - az ember utáni világ tereinek víziója

Felszámolt szovjet katonai bázis, nukleáris rakétasiló, beton víztározók, kétszintes labirintus, vízben álló harci eszközök - ez mind a péceli Zóna. Barna Bettina diplomatervében szembesíti a látogatót azzal a világgal - vagy ahogy Ekler Dezső DLA írja opponensi véleményében, a "logisztikai téboly borzalmaival" -, ami a silót, ezt a "halomsírt" titokban szülte.

Zóna

Emlékszem, az egész gyerekkorom a bunkerekről szólt. Imádtam elbújni a tanárok, a szüleim, a barátaim, sőt a testvéreim elől is. A titkot megtartani volt az igazán nehéz, hogy hol és hogyan sikerült olyan sokáig láthatatlanná válni. Két évvel ezelőtt a diplomatervem a Zóna címet kapta, a hosszú kutatómunka során sem találtunk jobb kifejezést arra a helyre, aminek nincs helye jelen világunkban. Több száz elfeledett, elhagyott laktanya és romokban heverő katonai műveleti központ maradt hazánkban. Olyan atombunkert találtunk Pécel mellett a hegytetőn, amiről kevesen tudnak. Izgalommal kezdtük titokban nyomozni és feltárni a hidegháborús, felszámolt péceli szovjet katonai bázist, ami egykor nukleáris - atom - rakétasilót rejtett a föld alatt. Te is megtaláltad?

Helyszín bemutatása

A Zóna egy dombtetőre települt jó rálátással a környező városokra, és Budapestre. Légvonalban 2-3 km-re van minden lakott területtől. A villanyoszlopok azóta is megvannak. Beton víztározók, kábelárkok, medencék, szerelőaknák, épületmaradványok, szökőkút, beton padok. Lebontott laktanya külső épületei, irányítóközpont, tiszti-szállás, garázs, szerelőműhely, szauna, rakétahordozók, légvédelmi hangárai, rakétasiló kontúrja. A Zóna közepén egy 15 méter magas, dombba rejtett, kétszintes védett vezetési pont (radar irányító központ), hozzá szervesen kapcsolódó (lerombolt) bebetonozott rakétasiló (forrásokból ismert 25 méteres atomrakéta földalatti tárolására), szerelőaknával, geodéziai toronnyal.

Helyszín története

A Zónát 1946-ban a szovjet hadsereg építette, hivatalos neve: 42. Kormányzati Kommunikációs Ezred, Pécel (radar- , hír- , légvédelmi- rakétabázisaként tartották számon). Magyarország a Varsói Szerződés tagjaként részese volt annak a szovjet katonai befolyásnak, amelynek következményeként sor került atomfegyverek tárolására az ország terültén - ez ma már tényként kezelhető, amit korábbi CIA dokumentumok is megerősítenek. A Szovjetunió atomfegyverkezési program egyik - egyetlen? - magyar állomása volt Pécel.
A Szovjetunió felbomlása óta (1991) kiürült, parlagon hever - most még a Magyar Állam tulajdona és az évek óta eladó több hektáros, erősen militarizált, "beton-hegy" területe civil kezekbe kerülhet.

Program

Célom a tervezés során a terület minimális átformálása és feltárása a mélyben. Tervemmel tudomásul veszem a Zónát. Látogatóit szeretném szembesíteni azzal a világgal ami a Zónát titokban szülte, kiszolgálta, életben tartotta megannyi éven keresztül. Szeretnék mesélni, úgy, hogy mindenki megértse, átérezze a felelősséget és az erőt, ami képes minket - mindent? - elpusztítani.

Általános bemutatás

A Zóna továbbra is egy őrzött objektum. Saját törvényekkel működő önálló rendszer, kerítéssel, bejárattal, személyzettel, és engedéllyel belépő felügyelt látogatókkal. A területre felvezető betonút irányjelölő, mindennek tengelyt ad már most is. Tervezés során ezt kihasználva az első légvédelmi hangár lett a látogatókat átengedő Tranzit Kapu. A földsánc alá rejtett beton monstrum tervezett bővítményei: az üveg portálokkal közrefogott fűtött beléptető rendszer, személyzeti irodák, információs jegypénztár és akadálymentesen használható mosdó, vizesblokk.

A Tranzit Kapus hangáron keresztül jutunk el a Zóna körülzárt területére, ami kísérettel bejárható. A meglévő központi dombba rejtett Védett Vezetési Pont (bunker) valójában egy kétszintes labirintus közlekedőkkel, szobákkal, dekontamináló helyiségekkel, irodákkal. A közlekedést a tereket áthidaló két meglévő és egy tervezett új lépcsőház fűzik egybe. A berendezett és otthagyott korhű felszerelés egyben emlék. A '80-as évek militarizmusának hétköznapi világa. (Eredetileg természetes fénytől mentes volt). A bunker atmoszféráját megőrizve vasbeton kelyhekkel vezetek be szórt fényt a betonlétesítmény emeleti szintjére. Az atombunker többi részén világítótestekre van szükség.

A tervezett acél rámpa a létesítményt a főbejárat tengelyében szeli át és a látogatót a mélybe vezeti - az egykori folyosó csonka nyíláskeretjei továbbra is csüngenek a mennyezetről. A rámpa átmenet a külvilág és a Zóna Magja (a Terem) között. A rámpa mélybehúzó erejével legyengül a fény és a gravitáció - a látogatót kiszakítom a civilek biztonságos világából. Ingerre fogékony állapotban kerülnek az utolsó Terembe, ami a tervezés fő feladata volt. Szerkezetileg a nagy Terem 25 m belmagasságú, 50x50m alapterületű archeológiai feltárás, ami láthatóvá teszi a rakétasiló vasbeton köpenyétszerelőaknával, áttelepült geodéziai toronnyal. Az archeológiai tér lefedése: a silóakna és a torony érintőjeként 40x240 cm keresztmetszetű vasbetongerendás ortogonális térráccsal merevített betonszarkofág.
A bunker és a silóaknák között vizuális kapcsolatot a térbe benyúló acél szerkezetű garat szolgáltat. A tér bejárását acél híd- és rámparendszer biztosítja - és adják vissza az egykori generátorok, légkezelők zaját.

Anyaghasználat

A földalatti nagy Terem (Mag) aljzata képlékeny kiállítótér. Egyik részterületét víz borítja, amelyben a kor harci vívmányi állnak, másik részét tálcarendszerben a vízfelületre futtatott kőolajjal terítem - ez a Terem élő része. A helyiség oldalán a magasban csüngő, egykor sokat használt acél- és páncél hangár ajtók tükröződnek a olajban, újranyitva a teret. Itthagyott örökség, szagok - más, idegen világból érkező impulzusok. Az olajban tükrözve kapjuk az 50x50x50 méteres anyagminta egységét, mely a bunker felszíni megnyilvánulásának szélességében és tengelyében alakul ki. A rámpák, a hidak, a konzolos közlekedőfelületek anyaga acél, melyek a lépések zörejét végsőkig felrezonálják. A szarkofág belső- és külső felülete nyers beton. A felszínen a szarkofágot a laktanya otthagyott törmelékei szegélyezik, ez nem az emberi tartózkodást szolgálja.

Értelmezése - jövőképe

A Zóna mélyén van egy egységnyi tér, egy anyagminta a kor szellemével. A "Szoba" - ahol már nem az ember a fontos, csak megfigyelhet, de semmit sem érhet el a jelenlétével. Átutazunk rajta és ha lelkileg a részévé válunk megértjük a mondanivalóját, mert van. Kovács Péter DLA tanáromtól kaptam egy könyvet¹  - ez sokban segítette diplomamunkámat -, ami egy különleges képességű határátlépőről (stalker) szól, akinek a tiltott világ már átjárható. Köszönöm! A péceli Zóna zárvány a világunkban. Nem a természet csodája, "A" parancs műve. Modern világunk nem tud mit kezdeni vele, fenyegetést jelent ránézve, így lerombolja, zárolja és tabunak nyilvánítva tiltás alá helyezi. Látogatása tilos, mégis civil turista útvonalak keresztezik: Geocaching, Piroskereszt-, Attila- védvonal emlék- és teljesítménytúra. Ez itt történelmünk száműzött, már lelkiismeret-furdalásként sem őrzött múltja, a "Majdnem bekövetkezett katasztrófa" emléke.

"Az emlékezet - legyőzött idő és legyőzött halál. Az emlékezet nélküli ember pedig nem ismeri a hála és a felelősség érzését."²

Barna Bettina

1 Andrej Tarkovszkij: Stalker (1979)

2 Dimitrij Lihacsov: Jegyzetek az oroszságról. In Szovjet Irodalom 1980.,12.szám, 127.o.

 a ZÓNÁról - Opponensi vélemény Barna Bettina Diplomatervéhez (2016.01.)

Jegyzetekkel kiegészítve (2017.07.)

Utolsó munkám szociológusként a budapesti agglomeráció vizsgálata volt. A főváros körül vagy százhúsz település fejlesztési stratégiáját vizsgáltuk. Melyik növekszik, s melyik nem, miként engednek a terjeszkedés kihívásainak, vagy éppen hogyan hárítják ezeket? Statisztikai elemzésekkel és interjúkkal vallattuk a tanácselnököket, a kora '80-as évek polgármestereit. Miért parcelláznak és kínálnak helyet a betelepülőknek, és vállalják az ezzel járó gondokat, a csatornázást, útépítést, bölcsőde- és iskolaépítést? Mások meg miért állnak ellent a fejlesztési üzletnek, és zárják kapuikat az ideköltözni vágyók előtt? Ebből aztán tipológia lett, négy-öt féle kategóriával és a stratégiák rafinált magyarázatával. Megbízónk, az akkori Építésügyi Minisztérium érdeklődve fogadta értelmezéseinket, például arról, hogy a bezárkózó poltikát követő településeket lehetne-e növekedésre késztetni.¹

Már építészként dolgoztam, mikor a szomszédommal borozgatva szóba jött a hajdani vizsgálat. Méltányolva tudományos ambícióimat rákérdezett, melyikek is voltak a félszegen viselkedő települések. Ahogy soroltam őket, a fontos állami tisztségben dolgozó jól értesült tudós férfiú hüledezve kontrázott: hát persze Tökölön volt a szovjet katonai repülőtér, és ugyanaz Tápiószentmártonon, Pécelen meg az orosz rakétabázis, ami – így szólt a népi legenda – nem csak a távoli országokra volt ráállítva, már csak '56-ra való tekintettel is. Kiderült, hogy a civil logikával kigondolt szociológiai magyarázatok kézenfekvőbb okokra vezethetők vissza: az atomtöltetű rakéták tövébe nem célszerű családi otthonokat telepíteni, mert veszélyeztethetik a bázist.

A rendszerváltással aztán mégis növekedni kezdett Pécel is, miután a hegyről már '77-ben elvitték a rakétákat. S ha helyieket kérdezett az ember a silóról, biztos lehetett a válaszban: rakéták itt nincsenek és nem is voltak. S ez így rendben is van. Hisz amennyiben lettek volna (mint ahogy voltak), akkor nyilván Pécel nem lehetett volna az, aminek képzelték akkor, s gondolják ma is. Normális (civil) ésszel ugyanis felfoghatatlan a haditársadalom léte és a logisztikai téboly, ami a ballisztikus rakétákig vezetett, s ami a civil társadalmat ugyanúgy semmibe vette, mint ahogy ők is azt. „Hiszen akkor bennünket is lőhettek volna." – mondhatnák jogosan. (Megjegyzem, talán az úgynevezett Polgári Védelem – atomtámadás, óvóhelyek, stb. – Országos Parancsnoksága és Kiképzési Központja nem véletlenül volt ugyancsak Pécelen, és található mai is ott Országos Katasztrófavédelmi Igazgatóság néven.)

Nos, ezt a feloldatlan traumát veszi célba Barna Bettina Pécelre készített mesterfokozatú diplomaterve, amely újra csak telitalálat elhíresült Bsc-s vizsgamunkája után. Ahogy akkor az elfogadhatatlan trianoni határokkal tette, itt is az általános kiszolgáltatottság tényeit demonstrálja sajátos tervjavaslatával. Különös valóságérzékelésre vallanak a választásai, nézőpontja azt sugallja, hogy a civil építészettel egyelőre nincsen mit kezdenie, nem az a dolga. Olyasmit lát a világban, amit érzékeny művészek szoktak, nyilvánvaló hajlamot mutat arra, hogy a valóságot „színről-színre" lássa. Ennek a tervnek is az a célja, hogy szembesítsen bennünket a közelmúlt elhallgatott tényeivel, s érthetőbbé tegye a kaotikus jelen világát. De hát hogyan lehet mindezt építészeti eszközökkel végbevinni? Nyilvánvalóan alapos kutatás kell, hogy megelőzze a munkát, körültekintő rekonstrukcióval. Ám a hatásos demonstráláshoz az elszántságon túl leleményes építészeti tér-történetek és hatásos formálás is szükségesek.

Példásan alaposak Barna Bettina előkészítő kutatásai. Mélyrehatóan feltárják a kilövőhely hadtörténeti és regionális összefüggéseit, telepítésének morfológiáját. Ez a munkája ötös, jeles. Kitartó igyekezete Paul Virilio ambícióit idézi, az építészből lett francia filozófusét, akinek hadtáp-társadalom elméletét a magyar olvasó a Tiszta háború² meg Az eltűnés esztétikája³ című könyveiből ismerheti. A Virilio kutatásait megalapozó 1975-ös első könyvét kevesebben ismerik, angol kiadása 1994-ben jelent meg Bunker Archeology⁴ címmel. Ebben kezdte a francia Atlanti Part náci bunkereinek dokumentálásával, elemzésével a háború tereit kutatni. Bettina talán majd egy PhD dolgozattal eredhet a nyomába, ha netán a rakétabázisok összehasonlító vizsgálatával kezd majd foglalkozni. De vajon maga a terv, a félelmetes kilövőhely építészeti interpretációja van-e annyira jó, mint az előkészítő kutatások?

Ennek megítéléséhez, egyáltalán a bunker-építészet mibenlétének értéséhez érdemes párhuzamot vonnunk a '40-es és a '60-as évek objektumai között. Leginkább abból a közös jellegükből kiindulva, amit ma építészek között organikusnak mondunk. Miért is nem épültek szögletes idomokkal az Atlanti Fal betonmonstrumai és a hidegháborús rakétasilók sem? Miért nem épületszerűek elrendezésükben és formálásukban sem? Miért kellett a méregdrága és sietve épített konstrukciókat mind legömbölyíteni? Hiszen egyszerűbb lett volna betonkockákból összerakni őket.

Paul Virilio kézenfekvő magyarázattal szolgál a Speer-féle bunkerekről: a fény-árnyék hatás manipulálása volt a cél. Az íves hajlatokon a fény megcsúszik, fényes és párás nappalokon sem rajzol éles kontúrokat, még kevésbé az éjszakai reflektorozáskor. Nehezen felismerhetővé teszi a táj sziklái és növényzete között megbújó tüzelőállásokat. A bunkerépítészet a bentlévők védelmén túl az álcázást, a megtévesztést szolgálja. Organikus és gyakran antropomorf karakterük tehát a rendeltetésükből ered.

Ha nem volna illetlenség, itt kellene kitérni arra, hogy a fiatal Makovecz Imrét miként ragadták meg Virilio bunker-elemzései, és Claude Parent-nal tervezett bunkerszerű épületei, és hogy ez a hatás milyen értelemben hozott számottevő fordulatot akkori felfogásában. S hogy a kétszer görbült, bonyolult ívekkel zsaluzott betonbunkerek mélyén kuporgó figyelő-célzó katonák fölé szerkesztett koponyaszerű kupolák miként vágtak egybe Makovecz emberi aurát metaforaként használó antropomorf térideáival? És hogyan következhet mindebből az a feltevés, hogy a tájba simulást mesterien művelő organikus építészet bizonyos értelemben az álcázás építészeteként is felfogható. Ennek feltárását meg kell hagynunk most az arra hivatott akadémia tudósainak.

*

Itt most annyi volna a fontos nekünk, hogy a II. világháború bunkerei felől nézve értelmezzük a 20 évvel későbbi rakétaindítók építészetét, amit voltaképpen az 1942-től kibontakozó totális háború indít az útjára. Az első kilövőt '42-ben építik a németek, majd '44 nyarán és őszén lövik fel az első két sztratoszférikus rakétát, mozgó állványról. Ezek a V1 és a V2 („fau egy" és „fau kettő").

A döntő különbség, a második nagy háború és a hatvanas évek szovjet kilövőhelyeinek bunkerei között, hogy utóbbiak már nem a fegyveres embert, hanem a hatalmasra nőtt lőszert álcázzák és védik. Az építészeti elrendezést és formálást meghatározó metaforikus elem itt már nem az emberi aura, a köré nagyított kupola-formával, hanem maga a gigantikus töltény-fegyver. Az egyszerű kézifegyver-töltényből egy az egyben nagyított ballisztikus rakéta, hegyén a célbajuttatandó kúp alakú lőszermaggal, az atomtöltettel. Ennek a grandiózus hüvelyét kell álcázni. (Az ember, a katona csak később kerül kitűntetett helyére, az atomtöltetet helyettesítő kúp alakú kabinba: 1961 áprilisában, miután a szovjetek átesnek a szörnyű, 150 ember életét követelő tűzkeresztségen, ide zárják be Gagarint, a mindenre elszánt pilóta katonát, hogy kilőjék a semmibe, az űrbe. Nyilvánvalóan azzal az egyetlen céllal próbálták ki őrült játékszerüket, hogy az amerikaiakkal tudassák, ha akarnák, onnan is el tudnák őket pusztítani.)

A föld alá rejtett bunkerek Pécelen e gigantikus töltények védelmére szolgálnak, ezekbe tárazzák be őket. Építészeti megfogalmazásuk ezért hajaz a mesterséges dombokba rejtett halomsírokra. Ebből ered táji szempontból vett organikus karakterük. A védő és álcázó halmoknak két változata képződik: az egyik az alagútszerű puskacső-csarnokot rejtő tér, a vízszintesen tárolandó hordozórakétákhoz, a másik a hatalmas kútszerű silót álcázó, ahová a már kilövésre kész gyilkos töltény-monstrumot töltötték, mint hatalmas hüvelybe. Hogy voltaképpen mi elől és ki elől rejtették a hordozórakétákat ily természetbe illően, nehéz volna megmondani. Legkevésbé talán az ellenség elől, hiszen azok mindent tudhattak, amire csak kíváncsiak voltak, és tudni akartak.

Barna Bettina tehát ezeknek a „halomsíroknak" a feltárására vállalkozott, hogy szembesítse a hétköznapi embert a logisztikai téboly borzalmaival. Tervét nagyon következetesen és módszeresen vitte végbe egy képzeletbelinek mondható archeológiával. Számbavette a fellelhető romokat, hiszen a bázis nagymértékben pusztult, mióta elhagyták. Aztán az összefüggések kibogozásába kezdett, először a telepítés szintjén majd az épületeken belül, hiszen a bázis több fázisban épült. Persze mindvégig a demonstrálhatóság szándéka vezette: hogyan lehet mindezt valóságosan és leghatásosabban megmutatni? Végül a feltárt komplexum sajátos átiratához jutott, nemegyszer az eredeti összefüggések megfordításával, kifordításával, hiszen a zóna éppen hogy nem a komolyan érdeklődő látogatók körülvezetésére lett annak idején kitalálva.

A telep eredeti, ésszerűtlenül kusza úthálózatát egy huszárvágással átszerkeszti, és a vezérlőhellyel amúgy indokolatlanul közös tengelyre szerkesztett tároló-hangáron át vezeti a látogatókat a bázis szívébe. Hasonló bravúrral teremt kapcsolatot a „vezetési pont" és a kilövő siló között, hiszen azokat addig hatalmas földtömeg választott el egymástól. Ez a legnagyobb dobása. A föld alá rejtett indító silót egyszerűen feltárja, kiássa, mint egy régészeti leletet. És nemcsak, hogy pőrén láthatóvá teszi a hatalmas betoncső testet, hanem még be is csomagolja egy, az eltávolított domb kontúrjára emelt méretes négyzetes térbe. Ahogy az épen maradt római mozaikok fölé emelt csarnokokkal szokták. Az eredeti helyzet inverzét állítja így elő: ami a kilövő siló áthatolhatatlan földbe mélyesztett kútja volt, s fölülről szemlélve csak rémisztő sötét száraz luk, az most pőrén megmutatkozik, mint főszereplő a maga irreális méretű hengeres tömegével, egy mérsékelten megvilágított hatalmas kiállítótér közepén. Ráadásul egy hídszerű rámpán át a derekán belehatolva, a látogató lefelé és felfelé tekintve még belülről is megszemlélheti a borzalmas óriás-puskacsövet.

A terv tér-rendszerének dramaturgiája példásan egyszerű és hatásos: a bevezető út tengelyében a kíméletlenül egyszerű alagút-hangár fogadja a látogatókat, majd a tágas szabad térből hirtelen szűk és lejtős folyosóba vezeti őket az irányítóközpont középfolyosói alatt. Ezután érkeznek meg a ZÓNA „szentélyébe", az előbb említett 50 x 50 méteres, 25 méter magas térbe. A megérkezés lélegzetelállítónak ígérkezik, s a tér körüljárása is hidakon; nem csak a silóba, hanem a '70-es évek végén a kilövő-siló dombjába süllyesztett rakétaszerű (?) földmérési torony belsejébe is bepillanthatnak a falak mentén körbe járó látogatók.

Ebben a tervező által 1. számúnak nevezett kiállítótérben csomósodik össze az egész látvány-együttes, amely az átalakított bunker-tereken végigvonul, és a látogatóközpont esszenciáját adja. A belső terek képzésének alapelve, hogy a tervező egyszerre dokumentál és értelmez. A tereket kitisztítja, ám többé-kevésbé át is írja, ahogy egyre beljebb haladunk a siló felé, annál inkább. A hangár-előcsarnokban éppen csak üveggel bútorozza a bejáratot. A vezérlő-bunker alaprajzi rendszerét megtartja, de az egybevont és fénykúpokkal bevilágított terek alatt már lejtős folyosót váj. Végül az 1. számú csarnokkal sosem volt bemutatóteret hoz létre, s ennek kialakítása az egész bázison megtartott vagy imitált militáns hangulatú nyers anyaghasználatra még rátesz egy lapáttal. A monumentális határoló résfalak között a feltárt silók nyersbeton falait fentről érkező szűrt fény pásztázza, míg a padlón fáradt olaj-tóban tükröződik és duplázódik a tér, és válik szürreális hatású szabályos kockává. Ez különös iróniát sugall: akárha a reneszánsz ideális geometriájával csúfolná-ünnepelné a tervező a tudomány és technika itt csodálható diadalát (az ember fölött). Végül a másik térfél vízbe süllyedt roncsainak képével válik teljessé a tervezői szándék szerint megidézendő kép a ZÓNÁ-ról, amit Tarkovszkij drámai filmjéből, a Stalkerből ismerünk: az ember utáni világ tereinek víziója.

A diplomaterv építészeti kvalitásai tagadhatatlanul kimagaslóak. Statikai és épületszerkezeti megoldásai úgy vélem, meggyőzőek, alaposan végig gondoltak, kivetni valót nem találok bennük. Számomra egyértelmű, hogy a kolléganő diplomamunkája a legjobb osztályzatot érdemli.

Ekler Dezső DLA
tanszékvezető egyetemi tanár

* E tárgykörben, Makovecz metaforáinak előzményeihez ajánlom még az akadémikus értelmezők figyelmébe az amerikai óriásbálna 1960 és 1963 közötti évenkénti látogatását, amikor is a Góliát nevű (1954-ben Norvégiában elejtett) preparált óriás cetet körbe hordozták az országban és a városok főterein, piacterein állították ki. Krasznahorkai László A Théseus – általános című 1993-as előadásaiban írja le a Németországból induló cirkuszi mutatvány történetét, aminek a korabeli népi legendák szerint a CIA [vagy inkább a katonai hírszerzés?] állhatott a hátterében. 2006-ban Parti Nagy Lajos A fagyott kutya lába című novellafüzérében eleveníti fel a ballisztikus rakétákéval azonos méretű tréleren utazó bálna vonulását. "Mintha egy irdatlan páncélhernyó araszolta volna végig a hajdani béketábor útjait, nyomában tátott szájú városok, kisfiúk bálnavadászálmai, s gyanakvó, tehetetlenül vigyorgó titkosszolgálatok."⁵ Laikusok és újságírók okkal gondolhatták, "… hogy az Egyesült Államok titkos ügynöke volt, (…) A legenda szerint azt tesztelték ezzel az amerikaiak, bírják-e a magyar utak a rakétahordozó járműveket." – ahogy ezt az Urban Legends honlapon Marinov írja 2006-os blogjában.⁶ Szerény véleményem szerint egyszerűen azt tesztelték, hol férnek el, hol tudnak befordulni a hatalmas vontatmányok.

Marinov idézi Békés Csaba történészt is, aki a fenti érvelést megkérdőjelezi, ám szerinte "az viszont már elképzelhető, hogy a bálnát kísérő személyzetet Nyugaton felkészítették arra, hogy hazatérése után jelentsen." Erre rímel Parti Nagy fikciójában a fiatal mutatványos pár, akiktől így búcsúzik: "Kezdő mutatványos létükre ez volt az első és utolsó bálnájuk. A megbízás körülményeire máig nem emlékeznek szívesen, s erre alighanem jó okuk van, noha ismeretlen és nagylelkű megbízójuk semmi egyebet nem kért, mint hogy járjanak be odaát minden közutat, ami csak a nehéz teherrel bejárható, s ha egyszer visszatérnek, Hamburgban várja őket egy ’felejtési megállapodás’, valamint egy – a lefordíthatatlan német szakkifejezéssel szólva – ’életfogytiglanul tetemes összeg’."⁷

Tarr Béla Krasznahorkai nyomán a Werckmeister harmóniák legendás képsorain átütő erővel jeleníti meg a hatalmas preparált tengeri állatot. Traumatikus élmény az alföldi kisváros historikus házakkal keretezett négyszögű piacterén a sosem látott ház méretű szörnyet látni.

Nem hinném, hogy Makovecz Imre ne vitte volna el 1961-ben a Városligetben kiállított tátott szájú óriás cethez kisfiát, akivel talán a hatalmas test bordákkal boltozott belsejét is végigjárták. (Én nyolc évesen a szombathelyi piactéren a farkáig bemerészkedtem.) A hidegháborús logisztika ördögi leleménye folytán – ha a feltételezésem igaz - az organikus építészet apostola egy óriáscetnek álcázott óriás-rakéta gyomrában járhatott akkor, és – feltételezhetjük - művészi pályája kezdetén átélhette, amit Babits Jónása: "Hozzám már hűtlen lettek a[z építészeti] szavak"⁸ – bocsánat a tréfáért. A Cápa vendéglőt Velencén 1964-ben építette, az első bordázott házait ’66-ban, majd ’69-ben.

A feltételezett impulzus nem légből kapott: Thorsten Botz-Bornstein Organic Cinema (Film, Architecture, and the Work of Béla Tarr)⁹ címmel most megjelent könyvében alapvetésként tárgyalja Tarr Béla és Makovecz Imre poétikájának párhuzamosságát. Az első fejezetben Cinema, Architecture, Literature cím alatt a két művész életművének közös vonásait az ótestamentumi bálna-metaforából bontja ki, s jegyzeteiben kitér a mumifikált norvég tengeri monstrum közép-európai viszontagságaira is (lásd a 37. oldalon).

1 Ekler Dezső - Nagy Tibor: Budapest és környéke fejlődésének irányát megalapozó kutatások, BVTV, Városépítési Kutatási Önálló Osztály, Települések fejlődésének irányítását megalapozó kutatások c. OKKFT (B/4 jelű) program, Kutatási Program Titkársága: Budapest, 1983.

2 Virilio, Paul – Sylvére Lotringer: Tiszta háború, Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám: Budapest, 1993.

3 Virilio, Paul: Az eltűnés esztétikája, Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám: Budapest, 1992.

4 Virilio, Paul: Bunker Archeology, Princeton Architectural Press: New York, 1994.

5 Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába, Magvető Kiadó, Budapest, 2006, 28. 

6 Urbanlegends.hu: Góliát bálna legendája 

7 Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába, Magvető Kiadó, Budapest, 2006, 29. 

8 Babits Mihály összegyűjtött versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 512.

9 Botz-Bornstein, Thorsten: Organic Cinema (Film, Architecture, and the Work of Béla Tarr), Berghanh Books, New York-Oxford, 2017, 23-38.