Budapest tornya? – Kritika a MOL Campusról

Budapest nemrégiben a globális sztárépítészet egy újabb alkotásával lett gazdagabb: a decemberben átadott MOL Campus a prominens névadó vállalat központjaként funkcionál, hamarosan pedig több (rekreációs) szolgáltatást is kínál majd az itt dolgozóknak. A toronyházkérdés sok vita gyújtópontja volt az elmúlt években, ugyanakkor azt gondolom, az épület magasságán és elhelyezkedésén kívül még számos más kérdést is felvet. Pszota Dalma kritikája.

Jelen kritikát nem az épület technikai és belsőépítészeti sajátosságaira és megoldásaira szeretném kihegyezni, és nem is a toronyházkérdést kívánom még egyszer körbejárni, hanem megvizsgálni azt a tágabb, de annál izgalmasabb kontextust, mely a 2020-as évek eddig egyik legnagyobb magyar építészeti projektjének kerete.

A hely

A toronyból és pódiumból álló toronyház – mely egyébként engem leginkább egy asztma spray inhalátorra emlékeztet – a világhírű londoni Foster + Partners és a magyar FintaStudio koprodukciójából született a Lágymányosi híd és a Kopaszi-gát szomszédságában. A toronyház a szintén újonnan létesült BudaPart beruházás/városnegyed részeként magasodik Budapest látképébe (melyről később még szót ejtünk) és nem kétséges, hogy a MOL Campus tényleg nagyon sok helyről látszik – érdemes vetni egy pillantást a koMOLyan látszik elnevezésű instagram oldalra.

Véleményem szerint a MOL-torony körül kialakuló építészeti viták tétje az épület átadása után új szintre lép majd, a torony belép azon épületek sorába, melyeket eleinte bíráltak, majd megszoktak a városlakók. Ha végignézünk bármely város építészetének történetén, szinte mindenhol találunk olyan elemeket, melyek épülésük idején heves viták kereszttüzében álltak, később mégis a város elidegeníthetetlen részeként szervesültek. Ez nem esztétikai vagy világnézeti állásfoglalásról szól, hanem az időről és a ház köré alakuló városszövetről. Az igazi kérdés nem a magasház probléma, hanem az idő problémája: vajon a toronyház elbírja majd a változó környezeti tényezőket?

Az épület monumentális jelenléte az építtető vállalat jelentőségét mementóként vési fel a város látképére. A ház mérete és a reprezentálni kívánt privilégium párhuzama tetten érhető, ezzel Budapest is olyan várossá válik, ahol a külföldi sztárépítész iroda által épített látványos és innovatív épület a város piacképességét, vonzóságát növeli, az örökké tartó növekedést szimbolizálva az ég felé törekszik – ezzel pedig explicit módon alakítja a városi tér (design)politikáját.^[1]

Ha kicsit elmélyedünk a MOL-torony körül – szintén az elmúlt és következő években – felépülő BudaPart városnegyed üzenetében, nyilvánvalóvá válik, hogy egy diverzitást és építészettörténeti folytonosságot nélkülöző új negyedről van szó, mely azzal próbálja odacsalogatni jövendő lakóit, hogy egy “kivételes közösséghez" való tartozást, “egyedülálló életteret" és “exkluzivitást" ígér.^[2] A lakónegyed változatos infrastruktúrát és több smart city megoldást magába sűrítve egy szűk réteg számára elérhető javakat promotál, mellőzve a Lágymányos történeti örökségére adott reakciókat és a szociokulturális diverzitás kialakítását, egyfajta ígéretes, nyugati típusú nagyvárosiasságot magában hordozó tiszta lapként tekintve a területre.

A toronyház

Az áramvonalas MOL Campus egyszerűséget sugárzó nagyvárosi miliőjével bármely európai nagyvárosban megállná a helyét. A 28 emeletes, 143 m magas, 86 000 m2 alapterületű irodaház célja, hogy egyesítse az eddig különböző telephelyen dolgozó kollégákat, és tripletekre – három emelet spirál lépcsővel összekötve alkot egy munkateret – tagolt egységeivel létrehozza a jövő irodáját és munkakörülményeit. Ambiciózus vállalás, melyet kiegészítenek a környezetvédelmi és fenntarthatósági törekvések is. Ez mindenképpen pozitívum, hiszen valószínűleg a jövőben, akármilyen munkahelyről vagy épületről is legyen szó, többet kell majd gondolnunk a véges erőforrások (víz, áram) bölcs beosztására.

Belépve az épületbe az átriumból látszanak a felsőbb szinteken kialakított pihenő és munkaállomások. A belsőépítészetért felelős berlini KINZO és budapesti Minusplus elvonulásra és közös munkára is alkalmas tereket alakítottak ki, akad közöttük formálisabb és “kuckózósabb" tér is. Vitathatatlan, hogy a lenyűgöző panoráma és a dolgozói workshopokon és munkaanalízis során kiérlelt irodatervezői koncepció színes és elegáns tereket eredményezett, ahol még az egyes burkolatok is jelentőséggel bírnak.

Az épület talán legnagyobb szenzációja a tetőkert, ahonnan korábban nem látott szögből jelenik meg Budapest látképe. Ez a MOL Campus olyan attrakciója, melyet széles közönségnek is látnia kell, és a későbbiekben megadhatja a lehetőségét annak, hogy az itt dolgozókon kívül a városlakók is birtokba vegyék a tornyot – a látogatóközponttal és nyitott tetőterasszal úgy tűnik, ez a szándék megvan. A BudaParthoz hasonlóan itt is felmerül az exkluzivitás problémája: a tetőhöz közeledve luxus panoráma-étterem kialakítását tervezik, és az épület menzája is a privát park jellegű Duna-partra néz. Egy vállalat irodaháza nyilvánvalóan nem fog a széles publikum számára nyitott közösségi térként funkcionálni, hiszen nem ez a feladata, ugyanakkor egy ilyen adottságú épület esetében szükséges, hogy bizonyos keretek mentén biztosítson hozzáférhetőséget a nyilvánosság számára, azoknak az embereknek is, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a toronyház szolgáltatásait igénybe véve (kiérdemelten és igazoltan) időzzenek Budapest első felhőkarcolójában.

A különböző fenntarthatósági igazolásokért (LEED, BREEAM) is versenybe szálló (okos)épület szenzorokkal gyűjt információkat az épület térhasználatáról, energia- és vízfogyasztásáról, az okostelefonra telepített applikáció segítségével pedig optimalizálható a felhasználói élmény. Noha ezek a rendszerek az épület minél gazdaságosabb és energiahatékonyabb működését szolgálják – és nem személyes információkat szolgáltatnak egy-egy munkavállalóról, hanem a terekben tartózkodó munkatársak létszámát követik – magukban hordozzák a kontroll problémáját.^[3] Az épület képes arra, hogy maga is formálja a felhasználót, akinek rendeltetése, hogy ebben a zárt, tökéletes és kényelmes rendszerben maga is a lehető legnagyobb hatékonyságra és termelékenységre törekedjen.

A felhasználó és a kritika

Az írásom konklúziójában az épület felhasználójának összetett (vagy éppen nagyon is egyszerű?) szerepét járom körül. A MOL Campus munkavállalója egy új, rendkívül impozáns környezetben dolgozik nap mint nap. Az irodák, a közösségi terek és az épületben elhelyezett egyéb szolgáltatások mind az ő kényelmét szolgálják. A dolgozó jólléte pedig befolyásolja a munkája minőségét, ami a vállalat sikerességét, és így tovább.

Ennek a logikának a mentén eljutunk ahhoz, amit Harvey Molotch 1976-ban “growth machine"-nek, “növekedési gépezetnek" nevezett: ez a növekedés a város hajtóereje, és az általa felhalmozódó gazdasági előnyök ösztönzik a módosabb eliteket a további növekedés előidézésére.^[4] Bár a fenntarthatósági törekvések elveszik a féktelen gyarapodás élét, nehéz elmenni amellett, hogy a toronyház környezete – a módosabb rétegek favorizálásával és a hely exluzívitásának hangsúlyozásával – újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket és a terület használóit kontroll alá helyezi.

Budapest – mindenhonnan látszó – toronyházának felépítése társadalmi felelősségel is jár: ne csak a cég munkavállalói, a BudaPart negyedének lakosai és a fizetőképes fogyasztók számára legyen élvezhető és igénybevehető a város fontos új viszonyítási pontja. A jövő majd eldönti, hogy a MOL Campus képes lesz-e feloldani a terület elszigeteltségét, és hogy valamiféle elit központ helyett működhet-e a közösségi teret szervező vertikális erőként.

Pszota Dalma

Szerk.: Borenich Levente

[1] vö. Igal Charney londoni magasházakról és designpolitikájukról szóló tanulmányával: Igal Charney: The politics of design: architecture, tall buildings and the skyline of central London. Area
Vol. 39 No. 2, pp. 195–205, 2007

[2] https://www.budapart.hu/hu

[3] A smart city és a kontroll problémájáról lásd bővebben Maros Krivy (2018). Towards a critique of cybernetic urbanism: The smart city and the society of control. Planning Theory, 17(1), 8–30.

[4] Harvey Molotch: The City as a Growth Machine: Toward a Political Economy of Place. American Journal of Sociology, Vol. 82, No. 2 (Sep., 1976), pp. 309-332