Kultúrtáj és urbanizáció: léptékváltások a tervezéstörténetben – időkérés Paloznakon

Folytatódik a kultúrtáj fogalmának vizsgálata Szezonális örökség sorozatunkban, Wettstein Domonkos ezúttal a közelmúltban Paloznakon, majd más településeken is bevezetett változtatási tilalom kapcsán, hazai és nemzetközi helyzetképeket is összevetve azt vizsgálja, milyen stratégiák fogalmazódtak meg az urbanizálódó kultúrtáj problémájának kezelésére.

 "Nem vállalhatok ismertetést sem külföldi és hazai vendégek és szakkörök előtt sem, mert már az elmúlt évek során sem tudtam magyarázatot adni a látottak és az előadottak közötti ellentmondásokra. Ami e téren kibontakozóban van a Balaton-parton – megítélésem szerint – előbb vagy utóbb kultúrbotránnyá fajul."[1]
(Farkas Tibor korábbi főépítész, 1972)

A tópart egyre erősebb urbanizációja a kultúrtáj fogalom sokrétű értelmezésében is zavart okoz. A közbeszédben gyakorta használjuk a fogalmat, különböző értelmezésekhez társítva, miközben az ellentmondásos fogalomhasználat tovább nehezíti a táj problémáinak kezelését. A sorozat előző részében Illyés Gyula hatvanas évek elején kiadott könyvén keresztül vizsgáltuk a hagyományos tájhasználat korabeli válságát és a kultúrtáj fogalom lehetséges értelmezéseit. A hetvenes évektől azonban egyre dinamikusabbá vált a táj átalakulása, a főépítészi pozíció 1968 utáni megszűntetésével ugyanis az urbanizációs folyamatok kontrollja is ellehetetlenült, ami a régió jelentős transzformációját eredményezte. Az urbanizáció problémája a közelmúltban ismét előtérbe került a közéletben, amikor Paloznak vezetése változtatási tilalmat vezetett be a településen. Példáját még két másik település is követte a Balaton-felvidéken, nem sokkal később ugyanis Dörgicse és Szentantalfa is hasonló döntést hozott. A témának külön aktualitást ad az európai kulturális évad, épp ezért érdemes lehet összevetni a hazai és a nemzetközi helyzetképet is, milyen stratégiák fogalmazódtak meg a kultúrtáj problémájának kezelésére?

A határok elmosódása a hetvenes években

A főépítészi pozíció megszűntetését követően a hetvenes évek elején új helyzet állt elő a Balaton-fejlesztésben. Bár az 1958-ban elkészült, a sorozat korábbi részében már bemutatott UIA Abercrombie-díjas első regionális terv még érvényben volt, nem volt intézményi hatókör a terv szándékainak érvényesítéséhez. Regionális léptékű építésügyi szerv és főépítész hiányában a települési hatókörök erősödtek meg, ahol a helyi tanácsi érdekek sok esetben felülírták a regionális tervben megfogalmazott tájvédelmi szempontokat. A robbanásszerűen növekvő nyaralóépítési igények kiszolgálására a települések egyre nagyobb területeket vontak belterületbe. Bár Farkas Tibor a főépítészség megszűntetését követően még kísérletet tett egy koncentrált fejlesztési program, a Balatoni Központi Fejlesztési Program kidolgozására, az egyre látványosabb torzulások következtében 1972-ben tiltakozásul lemondott a még meglévő intézményi pozícióiról is. Felmentését kérő levelében így fogalmazott:

A korábbi főépítész jóslata beigazolódott és a kibontakozó tendenciák hamar a tájegység átfogó vizsgálatát tették szükségessé, a diagnózisban pedig az urbanizációs problémákat helyezték előtérbe. Bár a táj urbanizációs folyamata már a huszadik század első felében megindult a régióban, ugyanakkor az sokáig elsősorban csak a vízparti településekre, azokon belül is az üdülőterületekre korlátozódott. Épp ezért a szezonális használattal összefüggésben a hetvenes évekig érdemes lehet egyfajta "üdülőtáji urbanizációról" beszélnünk, miközben természetesen a közvetett hatások, infrastrukturális fejlesztések a települések egészét és a tágabb régiót is értintették. Bár több korabeli publikáció is foglalkozott a kérdéssel, elméleti megalapozottsággal a hetvenes évek közepén tematizálták először a táji urbanizáció kérdését, amikor a túlnépesedés miatt szükségessé vált az 1958-as első regionális terv felülvizsgálata. Az 1974-75-ben a VÁTI-ban Bottyán Géza vezetésével elkészült vizsgálati anyag új fogalmakat vezetett be, előtérbe helyezve a táji urbanizáció jelenségét. Részletesen elemezte a beépítési helyzetet, külön kitérve az egyre nagyobb területek belterületbe vonására és a zártkerti építés problémájára.[3] Ezzel párhuzamosan az életformák keveredésére is felhívták a figyelmet. Míg korábban éles vonalat tudtak húzni az üdülőterületek és az ősközségi lakóterületek közé, a hetvenes évek közepére ez a határ már elmosódott. "(Az) üdülőterület fogalma alatt értett területeknek ma már a beépített belterületet értjük, hiszen az előbbiek során említettük, hogy a közvetlen partmenti településsor úgynevezett üdülőterülete és az ősközség között nemcsak a határ, hanem a struktúra különbség is elmosódott."[4]

Az urbanizációs tendenciákat egy új "gyűrűs-sugaras" modellben foglalták össze, melynek középpontjában nem egy nagyváros, hanem egy természeti képződmény, a tó állt. A távolabbi nagyobb városok pedig vonzáskörzetükkel alakították a régió struktúráját. Ez egyrészt funkcionális kapcsolatokat jelentett, de a rekreáció révén a városoknak – ahogy a tanulmány fogalmaz – "kihelyezett utcáik" voltak a tóparton. Azaz egyes tóparti településrészek az életforma, funkció tekintetében szorosabban kapcsolódtak a távoli nagyvároshoz mint saját ősközségükhöz. "A Balaton a budapesti és az említett városok hétvégi és nyári pihenőhelye, olyan "kihelyezett" zöldterületi elem, melynek a társadalmi jellegű tevékenységek sorában közvetlen kapcsolata van a városi területekkel."[5] A szűken vett vízparti üdülőhelyeken túl egyre nagyobb figyelmet fordítottak a tóparttól távolabb eső háttértelepülésekre is, köztük a bevezetőben már említett Paloznakra és Dörgicsére is. Egyrészt a turizmus érdeklődése is egyre inkább fokozódott a Balaton-felvidék hagyományos tájhasználatának kulturális öröksége iránt, másrészt az egyoldalú üdülőhelyi profillal szemben a régiót már egy komplexebb funkcionális egységként kívánták értelmezni. Mindez, a korábbi, az egyoldalú szezonális használatokat előtérbe helyező fejlesztések átértékelését, és a négyévszakos tájértelmezés fokozatos megjelenését eredményezte. Az 1974-75-ös vizsgálat tehát fordulatot hozott a táji urbanizáció értelmezésében, bár átfogó jövőképet és tervet nem fogalmazott meg Tanulságai végül egy új regionális terv előkészítését alapozták meg, amely a hetvenes évek végére készülhetett el és a későbbiekben még részletesebben is szó lesz róla. A regionális főépítészi pozíciót azonban nem állították helyre, így a folyamatok kontrollálására továbbra sem volt hatékony regionális szerv.

A Balaton tervezéstörténetében többféle fejlesztési-rendezési modell is létrejött, amellyel megpróbálták az üdülőterületi urbanizációt kezelni. Az alulról jövő kezdeményezéseknek, és a centralizált regionális kereteknek is kialakultak változatai. A kérdés mindig a léptékszintek összehangolása volt, amelyet mindig megnehezített a három megyére széttagolt közigazgatási rendszer. A regionális tervnek és a főépítészi pozíciónak épp ezért volt fontos közvetítő szerepe.

Európai tendenciák az elmúlt évtizedekben

Az urbanizációs folyamatok az elmúlt évtizedekben tovább erősödtek, kihívások elé állítva a régió településeit. A jelenség társadalmi és kulturális vonatkozásaival az idei európai kulturális főváros évad keretében futó Tájtéka projekt is részletesen foglalkozik, céljuk az eltérő tájhasználati formák összehangolásának elősegítése és egy jövőkép kialakítása. A hazai és nemzetközi kutatások tükrében ugyanis a táji urbanizációs folyamatok egyik legfontosabb kérdése, hogyan értelmezzük az átalakuló tájképet, milyen jövőképet látunk magunk előtt? A tájegység válságának számos nyomasztó problémája közt a leginkább zavarba ejtő talán épp magának a jövőképnek a hiánya.

Paloznak egyfajta "időkérésnek" nevezte a változtatási tilalom bevezetését, mivel az utóbbi években kialakuló ingatlanfejlesztési hullám a településkép hagyományos karakterének és léptékének elmosásával fenyegetett. Bár a probléma lényegében az egész régiót érinti, Paloznak helyzete mégis különleges. A tóparttól kissé visszahúzódó települést ugyanis sikerült megőrizni az üdülőterületi urbanizáció folyamatainak káros hatásaitól és a településközpont képe még ma is a hagyományos beépítés karakterét mutatja. Mindez nem véletlenül alakult így, a falu már régóta elkötelezett saját értékeinek megőrzésében, amelyet az 1998-ban a település számára adományozott Hild-díj is kifejez. A Balaton-felvidék felértékelődése az elmúlt élvtizedekben más mélyebben fekvő települések átalakulását is megindította. Paloznak példáját később két másik település is követte, Dörgicse és Szentantalfa is változtatási tilalmat vezetett be. Az apró Balaton-felvidéki falvak segélykiáltással felérő döntése ugyanakkor csak idehaza okozhatott meglepetést.

A nemzetközi fórumokon már két évtizede folyamatos témát jelent a táji urbanizáció és a hagyományos tájhasználat konfliktusa.[6] A publikációk közül kiemelkedett és a későbbi kutatásokra is nagy hatást gyakorolt az ETH keretében működő Studio Basel "Switzerland: An Urban Portrait" című projektje 2006-ban, amelyről korábban már részletesebben is írtam Építészfórumon. A stúdió vezetői, Jacques Herzog, Roger Diener, Marcel Meili és Pierre de Meuron, valamint a szociológus Christian Schmid a hagyományos svájci kultúrtáj értelmezést vette revízió alá. Tézisük, miszerint az urbanizációs folyamatok radikálisan átalakítják a tájképet, és erre a hagyományos társadalmi berendezkedést és tájhasználatot megkérdőjelező stratégiával lehet csak válaszolni, éles társadalmi vitát váltott ki. A témában számtalan publikáció jelent meg, és bár eltérő stratégiákat javasoltak az urbanizáció kezelésére, a kérdés közös volt: hova tartanak az urbanizációs folyamatok, milyen lesz a jövő tájképe? Az urbanizációs folyamatok egyre erősödő sodrása és a megnyugtató jövőbeni vízió hiánya nyomasztólag hatott a közéletre és épp ez sodrás az, ami ha kisebb léptékben és eltérő körülmények közt, de Paloznak és a Balaton-felvidék esetében is válságot okoz. Bár a svájci települések helyzete és Paloznak esete nem vethető össze közvetlenül, az urbanizációs problémák tekintetében mégis érdemes lehet a tanulságokat  a hazai helyzetképpel együtt értékelni. Ezt a párhuzamba állítást segíti az is, hogy a svájci tájegységek és a Balaton-felvidék esetében is identitást adó tényező a táj percepciója, amely nemcsak regionális, de országos szinten is meghatározó a közösségi önképben. Mindkét esetben meghatározó a turizmus, az üdülőtáj, az agglomeráció és a hagyományos tájhasználatok konfliktusa.

Épp ezért érdemes lehet azokat a koncepcionális szempontokat azonosítani, amelyek a hazai tendenciák megértéséhez támpontokat adhatnak. A kutatás központi kérdése a centralizáció és a decentralizáció problémája volt. Az alulról építkező autonóm svájci társadalomban a települési önkormányzatok, a kommunák jelentős hatókörrel rendelkeznek, ami megnehezíti a regionális és országos folyamatok egységes rendezését. Az urbanizáció eszkalálódása épp ennek az átfogó víziónak a hiányára világított rá. A kutatók egy új víziót dolgoztak ki, amely az elaprózódott települési struktúra helyett egy átfogó tipológiába rendezte az urbanizációs folyamatokat. Pulzáló városhálók, zöld tartalékterületek, üdülőzónák és a fokozatosan visszahúzódó vidék övezetei jelentek meg a térképen. Főleg ez utóbbi, a svájci identitásban meghatározó hegyvidéki kultúrtáj átalakulásáról alkotott vízió váltott ki ellenállást a közéletben. A völgyekben zajló urbanizációs folyamatok és a szezonális pulzálással működő üdülőterületek térhódításával párhuzamosan ugyanis a hegyvidéki települések egyre inkább elnéptelenednek. Sok helyen csak a turisztikai érdeklődés miatt tartják fent az egyébként gazdaságtalan hagyományos tájhasználatot. A kutatók ezen települések elnéptelenedésére és a hagyományos gazdálkodási formák ellehetetlenülésére megoldásként, egyfajta "visszavadítással", a természet számára kívánták visszaadni ezeket a területeket. Válaszul a felszámolásra javasolt települések közé sorolt Vrin képviseletében Gion A. Caminada dolgozott ki egy települési önellátási stratégiát. Vízióját Kilenc tézis a periféria megerősítésére címmel publikálta is, amelyben a kultúrtáj stratégiai szerepére hívta fel a figyelmet. A hagyományos tájhasználat megőrzése ugyanis nemcsak a vidéki turizmus, de az önfenntartás képességének is a záloga. Bár a kétezres évek közepén megfogalmazott gondolatok a korszak globalizációs folyamatainak fényében egyeseknek anakronisztikusnak hatottak, az elmúlt évek válságai, a globális ellátási láncok problémái a helyi gazdálkodási formák megőrzését ismét előtérbe helyezték. Mindez a kultúrtáj értelmezésének és jövőképének is új lehetőségeket ad.

A Studio Basel projektje lassan már húsz éve hogy elkészült, de érvényét épp a kutatás pionír jellege adja. Az urbanizációs tendenciák a Svájchoz képest csak késleltetve éreztetik hatásukat más európai tájegységeken, köztük itthon is. A kutatás szakmatörténeti jelentőségét erősíti, hogy időközben az amerikai Neil Brenner a svájci kutatásra építve kidolgozta az urbanizált táj globális vízióját is Implosions/Explosions: Towards a Study of Planetary Urbanization címmel.[7] Ebben a kötetben Neil Brenner amellett érvel, hogy az urbanizáció – ha eltérő mértékben is – de az egész glóbuszt átfogja és mindenhol érezhető, így ma már a nincsenek "érintetlen tájak" és a természeti tájakat és hagyományos tájhasználati formákat is csak az urbanizációs hálóval összefüggésben lehet értelmezni. Mindez további kihívások elé állítja az átalakuló régiókat és kiélezi a települési autonómia és ellenállóképesség kérdését. Épp ezért a tervezéstörténeti tapasztalatok felhasználásával szükség lenne egy olyan jövőkép megalkotására, amely képes összehangolni a kultúrtáj értelmezések eltérő léptékszintjeit.

Szezonális örökség: A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a "re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába.

Wettstein Domonkos

[1] "Tárgy: Felmentés kérése." - Részletek Farkas Tibor Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszternek írt leveléből. 1972. áprilisi 18. Forrás: Farkas Tibor hagyatéka.

[2] "Tárgy: Felmentés kérése." - Részletek Farkas Tibor Bondor József építésügyi és városfejlesztési miniszternek írt leveléből. 1972. áprilisi 18. Forrás: Farkas Tibor hagyatéka.

[3] A vizsgálat feldolgozását részletesen lásd: Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.

[4] Balatonkörnyék Regionális Terv felülvizsgálata, VÁTI, Budapest, 1975.

[5] Regionális Terv felülvizsgálata, VÁTI, Budapest, 1975.

[6] https://www.epiteszforum.hu/kiss-daniel-svajc-urbanus

[7] Neil Brenner: Implosions/Explosions: Towards a Study of Planetary Urbanization. Jovis, Berlin, 2014.

Irodalomjegyzék
Balatonkörnyék Regionális Terv felülvizsgálata, VÁTI, Budapest, 1975.
Diener, Roger, Herzog, Jacques, Mieli Marcel, de Meuron, Pierre, Schmid, Christian: Switzerland – An Urban Portrait, ETH Studio Basel, Contemporary City Studio, Birkhäuser Verlag, Basel, 2006.
Caminada, Gion A.: Kilenc tézis a periféria erősítésére. (ford.: Herczeg Tamás)
Neil Brenner: Implosions/Explosions: Towards a Study of Planetary Urbanization. Jovis, Berlin, 2014.

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018. Könyvalakban megjelent: Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.
Wettstein, Domonkos: Építészek és nyaralók. A szakmagyakorlás átalakuló formái a Balaton-parton a hatvanas és a nyolcvanas évek között. Korall: Társadalomtörténeti Folyóirat 23 (2022) 88 pp. 79-99.

"A kutatás a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-22-4-II-BME-271 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült." 

Szerk.: Winkler Márk