Medialab - Prado

Két rivális intézmény egymás tőszomszédságában, feszült várostervezési helyzetben, építészeti ellentétpárként - mindez Madrid egyik fontos ipari emlékének rehabilitációja során alakult át a digitális média fellegvárává. María Langarita és Víctor Navarro a tervezés során ősi emberi eszközhöz: a humorhoz nyúltak az ellentétek összebékítéséhez.

Talán mindennél inkább a teljesen eltérő szándékok - amelyeket a La Serrería Belga egykori fűrészmalom átalakításánál találtak - voltak azok, amik a Medialab átalakításakor lehetővé tették a két idegen világ együttélését, jóllehet nem kevés (ön)irónia kellett hozzá a tervezők oldaláról.

Ez a "se vele, se nélküle" típusú együttélés bizonyos intézményi skizofrénia állapotából ered. Míg a szomszédos "Paseo del Arte" Madrid városházájának nemzetközi turistacsalogató hirdetőfelületévé vált, párhuzamosan egy építészeti pályázatot is kiírtak ugyanerre a területre, végeredményben egy olyan intézményt szolgálva, amely a fenti modellt élesen kritizáló vitát szponzorálta. A Medalab önmagát olyan térként határozza meg, ami a digitális kultúra létrejöttét, elterjedését és a művészetekkel, tudománnyal, technológiával és társadalmi környezettel való összefonódását mutatja be. A hagyományos kiállítási koncepciókkal ellentétesen olyan áteresztő folyamatként értelmezhető produktumot támogat, amely háttérbe szorítja a szemlélőt az akotóval szemben, és a közvetítő szerepet is inkább a kapcsolódások ösztönzőjévé teszi.

La Serrería vs La Cosa - a sajátos környezeti együttállás másik rétegeként ellentétes nyelvezetükkel ösztönözték a rivális mellett való térfoglalást, amellyel túlléphetők az épületrehabilitáció hagyományos útjai. La Serrería Belga - a "Belga Fűrészmalom" az 1920-as években több ütemben épült Manuel Álvarez Naya tervei alapján, és Madridban egyike az első vasbeton szerkezetet alkalmazó kísérleti épületeknek. A maga részéről a La Cosa (A "Dolog") az a név, amely a leginkább kifejezi azon mechanizmusok, installációk és lehetőségek összességét, amelyek az épületet a mai igényekre szabták. A könnyed és szépen artikulált szerkezet - azzal a bizonyos technokratizmus előtti hangulattal, amellyel beszivárog az épületbe - óriási lehetőségeket rejt magában az átalakítás terén. Végtére is az ellentétek vonzzák egymást, s ez az kétirányú gravitáció tette lehetővé, hogy a párbeszédben résztvevők közt épp félúton álljon meg, nem afféle tökéletes végtermékként, de sokkal inkább nyitott, sokoldalú folyamatként, melyet a használók hoznak mozgásba.

Az együttélés fenti tényezői legitimizálták az átalakítás egyes alapvető stratégiai pontjait:

A meglévő épület kisajátítása és belakása során azt nem csak történeti narrációnak, hanem látens energiák konténerének tekinti, amelyek megtestesülése hatékonyan segítette a projektet. A meglévő építészeti gesztusok bármilyen másolását vagy bekebelezését a Serreíra átalakítása során nemkívánatosnak és kerülendőnek tekintették.

A terek nemspecifikus kezelése volt egy másik ilyen alapvetés. Ez vezetett az anyagválasztásnál homogén megoldásokhoz és az installációk egyenletes elosztásához. Az egész akcióra úgy tekinthetünk, mint az időbeli változás különböző szintjeinek rétegződésére. Szétbontható könnyűszerkezetes rendszerekre és olyan anyagokra esett a választás, amelyeknek a tartóssága és rugalmas felhasználhatósága nem szab gátat a jövőbeli átalakításoknak.

Minden új beavatkozásra úgy tekintettek, mint egy lehetőségre, amely a kreatív akciók és kutatások befogadó felülete. Ez vezetett azokhoz a megoldásokhoz, mint például a dupla sötétítőrendszer használata vetítővászonként, a meglévő szerkezeti raszter közeinek használata, az elválasztó falak digitális homlokzatként való alkalmazása, s összességében a La Cosa egész koncepciója, mely a digitális világ megtapasztalásának páratlan lehetőségévé vált.

Az épületet az A10 #53 lapszámában mutatták be.