”Akkor elfogadom, ha olyan, mint Margaret Thatcher...” – Somogyi László minisztersége (1984-1988)

A kádári rendszer utolsó építésügyi minisztereként Somogyi László pályája tanulságos mozzanata a hazai rendszerváltozás időszakának. A szabadversenyről és a külföldi tőke érdekeiről lelkesen szónokló párttag nemcsak a roskadozó múlt, hanem az annak romjaiból építkező jövő rendszerében is megtalálta helyét. Keller Márkus cikksorozatának utolsó része. 

A vármegyei hivatalsegéd apától született Somogyi László, ha van a kifejezésnek értelme, a legtechnokratább volt az építésügyi miniszterek közül. Ő volt az egyetlen, aki államigazgatási tapasztalat nélkül lett miniszter. Somogyi egy építőipari kivitelező cég, a Középépületépítő Vállalat igazgatói pozíciójából érkezett a miniszteri székbe 1984-ben és korábban is csak „ipari" pozíciói voltak, soha nem volt minisztériumi alkalmazott. Nemcsak a közvetlen pártpolitikai-hivatali tapasztalat hiánya, hanem a nagyon felszínes mozgalmi múlt is megkülönbözteti elődjeitől. Igaz, az ötvenes évek elején belép az MDP-be, de MSZMP tagsága csak 1969-től kezdődik. Az idők változását mutatja, hogy a politikai aktivitás (szemben a korábbiakkal) a kinevezési irataiban nem jelenik meg szempontként.[1]

Somogyi László egy agyonhallgatott botrány, egy rosszul sikerült külföldi üzlet után került a minisztérium élére. Az líbiai lakásexport felelőse ugyan az Építésügyi Minisztérium volt, de miniszter valójában csak bűnbakként szolgált, a minisztérium működése nem sérült. Ennek ellenére Somogyi színrelépése mégis cezúra az építőipar történetében. 1985-től minden megváltozik. Megszűnnek a nagy állami projektek, a lakásépítésben a korábbiak alá, 20%-ra csökken az állami építkezések aránya.  Már nem a termelés növelése, a fejlődés a cél, hanem Somogyi szavaival: a „dinamikus szinten tartás". [2] A nagy feladatok megvalósítása helyett a „decentralizáció", a helyi elképzelések támogatása lett fontos. 

A megváltozott feladatok komoly kihívások elé állították az állami építőipari vállalatokat. A csökkenő állami megrendeléseknek ugyan jótékony következménye volt, hogy megszűnt az építőipart évtizedek óta kínzó kapacitáshiány és az építőanyagokból (legalábbis időnként) a kínálat meghaladta a keresletet. Sokkal súlyosabbak voltak azonban a negatív következmények. A nagy, állami építőipari vállalatok ugyanis állami megrendelések híján hatalmas veszteségeket halmoztak fel.[3] A minisztérium által javasolt megoldások a versenytárgyalás, a hatékonyság növelése, az érdekeltség megteremtése és a vállalati autonómia voltak.  Az állami források csökkenése akorábbi legfontosabb ügy, a lakásépítés megítélését is megváltoztatta. A lakások felújítása és különösen a gyorsan öregedő panellakótelepek karbantartása és a lakossági erőforrások mozgósítása, a magánerős lakásépítés állami segítése került középpontba. Mindezek mellett a miniszter nem titkolja, a lakásárak csökkenésére nincs esély, legjobb esetben is csak az árnövekedés mérséklésére tehet ígéretet.[4]

Somogyi már 1986-ban kimondja a rendszerváltást kísérő gazdasági transzformáció kulcsmondatát: „jobb ma egy radikális lépés, mint egy későbbi, de már teljesen hatástalan intézkedés."[5]

1984 és 1988 között már nem csak hetvenes évektől ritkuló szocialista utalások tűnnek el szinte teljesen a miniszteri helyzetértékelésekből, hanem a korábbi vezetéselméleti, a munkavégzés jobb szervezésére koncentráló megoldási javaslatok helyét is átveszik (a mai szemmel) a neoliberalizmushoz köthető receptek. Az építőanyagipar válságának oldódását például a vegyesvállalatok létrehozásától remélték. Az ilyen típusú vállalatok alapítását Somogyi László, még a rendszerváltás után évekkel is az egyik legsikeresebb miniszteri tevékenységének tartotta.[6] Somogyi 1988. december 21-i miniszteri búcsúbeszéde lényegében a piacgazdaság, a „külföldi működő tőke" és a minisztérium gazdaságátalakító munkája melletti kiállás volt:

A mából szemlélve, az utólagos előrelátás birtokában, ezek a szavak hihetetlenül naivnak, már-már komikusnak tűnnek, de jól kifejezik az akkori technokrata vezető réteg tapasztalati és várakozási horizontját. Jól látszik, hogy ez a horizont nem volt igazán távlatos, valójában a nyugati tanácsok, a neoliberális elvek kritikátlan átvételét jelentette. Ezeknek a rendszerváltáskor a népszerűségük csúcsán lévő elveknek a korabeli beágyazottságát szépen illusztrálja Somogyi válasza az 1988-as Ludas Matyinak arra a kérdésére, hogy mit szólna egy női miniszterelnökhöz:

Annak ellenére, hogy Somogyi László miniszteri ideje egybeesett az építőipar válságával, az állami lakásépítés addig soha nem látott visszaesésével, a nagy építőipari vállalatok csődjével és a lakások drágulásával, a sajtóval való kapcsolata kifejezetten harmonikus volt. Már kortársainak is feltűnt, hogy Csehák Judit mellett ő az, aki a leggyakrabban jelenik meg a nyilvánosságban és tudatosan használja annak eszközeit.[9] A rendszerváltás után maga Somogyi is elismerte, hogy szándékosan és örömmel teljesítette túl a Tájékoztatás Hivatal által kiadott sajtótervet. Ha végig böngésszük a korabeli sajtót, valóban látszik, hogy rengeteget szerepelt az újságokban, tv és rádióműsorokban ügyelve arra, hogy ne csak mint miniszter, hanem mint magánember is látható legyen.[10] Az így kialakuló képben fontos vonás volt a munka szeretete, a koránkelés, a sport, a nyelvtudás és a folyamatos szakmai önképzés, de hiányzott például (szemben Ábrahám Kálmánnal) az irodalom szeretete, a tudomány művelése iránti vágy, egy szóval a magas értelmiségi pozíció attribútumai.

1988 decemberében az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumot összevonták a közlekedési minisztériummal. Somogyi László az megszűntetéssel/összevonással ugyan nem értett egyet, de személyes karrierjében nem okozott igazi törést miniszteri tárcájának a megszűnése. Grósz Károly a KB előtti 1988. évi decemberi beszámolójában nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Somogyi elvtársnak több különböző pozíciót ajánlottak fel, míg végül a Bécs-Budapest világkiállítás miniszteri biztosi állást elfogadta.[11] Somogyi (saját elmondása alapján) hamar rájött azonban arra, hogy a világkiállítás megvalósításra nincs igazi akarat, így 1990-ben nyugdíjazását kérte.[12] Nem maradt azonban munka nélkül. Egyrészt megtalálta a helyét a rendszerváltás környékén alakult cégekben (vezérigazgatója volt Fundamentum Befektetési Rt-nek, Dunaholding Invest Kft. ügyvezetőjeként tevékenykedett, Dunaholding Rt., Gropius Építőipari Rt. és  CET Svájci-Magyar Építéstervezési Rt. felügyelő bizottsági tagja volt még a 2000-es évek elején is), másrészt az Építés Fejlődéséért Alapítvány kuratóriumának elnökeként részt vett az Építőipari Nívódíj odaítélésben és utolsó építésügyi miniszterként haláláig minden évben „baráti találkozóra hívta" a minisztérium volt dolgozóit.[13]

Keller Márkus

[1] HU_MNL_OL_M-KS_288_04_02, 1984. június 26. (kibővített ülés)+(288. f. 4/200. ő. e.) Személyi, szervezeti kérdések.
[2] Az Országgyűlés 6. ülése, 1986. március 20., 450.
[3]
[4] Az Országgyűlés 7. ülése, 19S6. március 21., 523-529.
[5] Az Országgyűlés 6. ülése, 1986. március 20., 452.
[6] Szikora Katalin: Mi van vele? Somogyi László. Magyar Hírlap, 1998. február 9., 15.
[7] Az Országgyűlés 35. ülése, 1988. december 21., 2962.
[8] Ludas Matyi 1988/48. 4.
[9] Megyesi Gusztáv: Mindenki lehet (Color) sztár. Élet és Irodalom, 1987. január 9., 1.
[10] Szöllősi Ferenc: Az építésügy minisztere. Képes7, 1988/30., 31-34.
[11] HU-MNL-OL-M-KS 288,. 1988. december 15.+(288. f. 4/248-249. ő. e.) Személyi kérdések.
[12] Szikora Katalin: Mi van vele? Somogyi László. Magyar Hírlap, 1998. február 9., 15.
[13] Bódis András-Szőnyi Szilárd: Az igaz lista. Heti Válasz, 2005/12. 15.; Építésügyi Szemle 2013/5. 33-34.

A kutatást és a tanulmány elkészítését a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal K-135399. azonosítószámú támogatása tette lehetővé.

Szerk.: Winkler Márk