Építésügyi miniszterek a szocializmus idején 1. Helykeresés – Sándor László minisztersége

"Egy történeti tanulmány nem tud (és nem is nagyon akar) közigazgatási kérdésben állást foglalni, de a minisztérium iránti ismételten felbukkanó igény jól mutatja, hogy az 1949 és 1988 között az építésügyet irányító miniszterek és tevékenységük tanulmányozása nem pusztán múltba révedés, hanem fontos tanulságokkal szolgálhat a mai helyzet elemzéséhez is."  – Keller Márkus történész, szociológus cikksorozata az Építészfórumon. 

Bevezetés

Megint szükség lenne egy építésügyi minisztériumra – hangzik el az építésügyet érintő különböző átalakítások, átszervezések kapcsán újra és újra. (Legutóbb éppen a tervtanácsok hatókörét újraszabályozó rendelet vitájakor fogalmazódott meg ez a kívánság a szakmai kommentszekciókban.) Egy történeti tanulmány nem tud (és nem is nagyon akar) közigazgatási kérdésben állást foglalni, de a minisztérium iránti ismételten felbukkanó igény jól mutatja, hogy az 1949 és 1988 között az építésügyet irányító miniszterek és tevékenységük tanulmányozása nem pusztán múltba révedés, hanem fontos tanulságokkal szolgálhat a mai helyzet elemzéséhez is.

Az Építésügyi Minisztérium egyszerre tartozott a kevésbé csillogó, másodvonalbeli és a stratégiai helyzetben lévő, alapvető feladatokat ellátó minisztériumok közé. Az építésügy sohasem állt úgy a reflektorfényben, mint a belügyi- vagy a hadügyi tárca és nem kezelt olyan kiemelt területeket, mint például a Nehézipari Minisztérium. Az erőltetett iparosítás következtében azonban az építés, legfőképpen a gyárak, kohók, ipari központok építése, az építési technológiák fejlesztése kiemelt fontosságú volt. Az új, állami, immár nem kézműves, hanem iparosított építőipar megteremtésében is kulcsszerep jutott az Építésügyi Minisztériumnak. A Kádár-korszakban pedig a lakásínség állami vezérlettel való megoldásának igénye hozta folyamatosan helyzetbe az Építésügyi Minisztériumot.

A megfelelő keretek megteremtése nem ment könnyen. Jól mutatja ezt, hogy csak az 1960-as évek közepére szilárdult meg az építésügyhöz kapcsolódó minisztériumi struktúra (addig több kérész életű minisztérium is foglalkozott az építőipar bizonyos részterületeivel). 1967-re stabilizálódik a minisztériumi szervezet, ekkor alakul meg végül az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, mely a korszakban végig (1988-ig) az építésügy irányítója lesz. De nemcsak az építésüggyel foglalkozó minisztériumok száma és felelősségi köre változott viszonylag gyakran, hanem magának az 1949-ben megalakuló Építésügyi Minisztériumnak a belső szervezeti rendje is folyamatosan változott az 1960-as évek közepéig.[1]

Cikksorozatomban azt vizsgálom, hogy ebben a folyamatosan változó, kihívásokkal teli helyzetben kik vezeték az Építésügyi (később Építésügyi és Városfejlesztési) Minisztériumot, ezek a személyek milyen készségekkel, rutinokkal vágtak bele a minisztériumi munkába, illetve hova helyezhetők el a szocialista kor elitjében.

A kérdésekre a választ az MDP és az MSZMP iratai, az országgyűlési jegyzőkönyvek, a korabeli sajtó, interjúk és a szekunder irodalom segítségével igyekeztem megtalálni.

Helykeresés – Sándor László minisztersége

Az Építésügyi Minisztérium 1949-es megszervezésekor az alapító miniszter Darvas József (az író), de az ő korábbi-későbbi pályája és a minisztérium élen eltöltött idő rövidsége (8 hónap) jól mutatja, hogy építésügyi miniszteri pozíciója átmeneti volt, csak addig tartott, ameddig testhez állóbb feladatot nem kapott. Úgy tűnik az első igazi „szakmai" jelölt a minisztérium élére Sándor László volt, aki 1950 februárjában vette át a minisztérium vezetését.  Sándor 1910-ben született Hajdúsámsonban, paraszti családba. Viszonylag fiatalon, 1928-ban bekapcsolódott az „illegális mozgalomba" és vagy ekkor vagy két évvel később (itt ellentmondanak egymásnak a források) a Kommunisták Magyarországi Párjának is tagja lett. A kommunista párttagsággal párhuzamosan tagja volt a Szociáldemokrata Párt debreceni végrehajtó bizottságának. 1944-ben katonaként átszökött a szovjet hadsereghez. 1945 után, mivel eredeti foglalkozása kőművessegéd, a MÉMOSZ (Magyar Építőmunkások Országos Szövetsége) debreceni titkára, majd a MÉMOSZ Központi Vezetőségének tagja lett. Mindezek mellett 1945-től az MKP Hajdú megyei Bizottságának titkára, majd elsőtitkára.

Ezzel a háttérrel és négy elemi iskolai végzettséggel került 1950-ben az Építésügyi Minisztérium élére. Egy 1949-es jellemzés szerint Sándor Lászlónak „Nagy mozgalmi tapasztalata van, agilis, szorgalmas elvtárs. Munkájában fokozatos javulás mutatkozik."[2] Mindezekre a tulajdonságokra szüksége is volt, hiszen egy különösen nehéz pillanatban vette át a minisztérium vezetését. Egyrészt az államosítások után lényegében a semmiből kellett megteremtenie az állami építőipart, másrészt technológiai váltást is végre kellett hajtania, a kézművesről a „gépesített" iparra kellett volna átállítania az ágazatot. Harmadrészt ekkor indult az ötéves terv, melynek központi eleme az iparosítás volt. Az iparosítás feltétele, hogy legyenek gyárak, ezek felépítése azonban komoly kihívások elé állította az építőipar vezetését.[3] A fellelhető források alapján a miniszter a korban megszokott stratégiával igyekezett úrra lenni a nehézségeken. Sándor ezt a saját szavaival így fogalmazta meg:

Ez a rövid idézet is bizonyítja, hogy a Sándor László habitusa, vezetéshez való viszonyulása hiba nélkül belesimult kor sztálinista-rákosista propagandájába. Nem volt ez másként az általa képviselt építéspolitikával sem. Ennek megfelelően Sándor László miniszter számára az egyik legfontosabb eszköz az állami építésügy problémáinak megoldásában a Szovjetunió példája volt. A Szovjetunió mint példakép Sándor László minden megnyilatkozásában megjelent nemcsak általánosságban, hanem konkrét munkaformák, technológiák meghonosításakor is. A brigádok megszervezése, a sztahanovista mozgalom kialakítása vagy konkrét falazási technikák elsajátítása mind-mind a szovjet, felsőbbrendű tudás átvételén alapult. [5] A szocialista építőipar kialakításánál azonban nemcsak a szaktudás, hanem az érzelmek, az érzelmi viszonyulás is fontos volt. Itt is számíthatott a minisztérium vezetése azonban Rákosi Mátyásra, aki a munkások iránti szeretetével is példát mutatott, így segítve az építőmunkát.[6] Ennek a „szeretet"-nek és a krónikus szakemberhiánynak a következménye volt a munkáskáderek, a fiatalok és a nők bevonása a minisztérium és általában az építőipar munkájába.

Persze az ilyen propagandaszólamokkal nem lehetett megoldani az építőipar strukturális problémáit. Sándor Lászlónak választ kellett (volna) adnia az önköltség csökkentése, a tervhiány, a gondatlanság, a túl sok bürokrácia, a szervezetlenség, az alapanyagok hiánya, a munkáshiány és a szakértelem hiánya kapcsán felmerülő kérdésekre.[7] A válasz paradox módon az ellenőrzés növelése és a még erősebb állami irányítás igénye, kívánalma volt.[8] Hiába hozta azonban Sándor László a korban kötelező problémamegoldó kliséket és volt jól kipróbált elvtárs, valami nem stimmelt.

Az MDP Politikai Bizottsága számára 1951. július 16-án készített jelentés az építőipart elemezve világosan fogalmaz. Vezetési válság van! A korábban említett hatékonysággal, pazarlással, laza munkafegyelemmel kapcsolatos problémák a Politikai Bizottság határozatai ellenére nem szűntek meg. A jelentés, és a jelentéssel egyetértve a Politikai Bizottság (PB) a megoldást a különböző vezetői szinteken, a brigádvezetőtől a miniszterig, az egyéni felelősség növelésében és a szigorú számonkérésben látta. Ezen túlmenően speciálisan az Építésügyi Minisztérium és a miniszter számára a PB az javasolja, hogy jobban biztosítsa az összhangot a minisztérium vezetésében.[9]

Felmerült azonban egy másik probléma is, amit a jelentés ugyan hangsúlyoz, de korán sem fest le olyan sötét színekkel, mint a többi nehézséget: a szakértelem hiánya. Kiderült, hogy a rengeteg új káder „átmeneti tapasztalatlansága" komoly akadályt jelent a feladatok megoldásában. Az átmeneti tapasztalatlanság súlyát jól mutatja, hogy 1951-ben mindössze négy olyan főosztályvezető volt, aki egy évnél régebben dolgozott a minisztériumban. A vezetők nagyrésze a Gazdasági Műszaki Akadémia levelező tagozatán igyekezett megszerezni a minisztérium irányításához szükséges szakmai tudást. Ez sem ment azonban annyira könnyen, hiszen más forrásokból kiderül az is, hogy a vezető káderekkel való foglalkozás elvonja a valódi szaktudással rendelkező szakembereket a munkától. Ezek közé a szakemberek közé tartozott Trautmann Rezső, a későbbi építésügyi miniszter is (ekkor még csak a műszaki főosztály vezetője), aki Sándor Lászlót igyekezett, heti 15-17 órában, az építész szakma rejtelmeibe beavatni.[10]

A sok segítség, a munkásmozgalmi múlt, a kor retorikájának hibátlan használata és a kőművessegédi tapasztalatok sem voltak ahhoz elengedőek, hogy Sándor László megoldja az építőipar és a minisztérium problémáit és az éppen összeállított ötéves terv építéssel kapcsolatos feladatait. 1951. október 6-án leváltják a miniszteri posztról.[11] A munkájával való elégedetlenséget és a párt gondoskodását egyszerre mutatja, hogy ugyan lefelé bukik, de nem marad pozíció nélkül. 1951-56 között egy építőipari tröszt igazgatója, 1957-ben rövid ideig a Határőrség pártbizottságának titkára, majd 1970-ig, nyugállományba vonulásáig az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium miniszteri tanácsadója volt.

Az ország és a pártvezetés számára 1951-re világossá vált, hogy pusztán a párhűség nem elegendő az állami építőipar és építészet előtt álló problémák megoldásához. Egy vezetői tapasztalatokkal rendelkező szakemberre van szükség.

Keller Márkus

[1] Rózsai Ágnes: Az építésügyi minisztérium szervezete (1949-1967), Új Magyar Központi Levéltár Közleményei III. (Budapest, 1988), 201-237.
[2] MNL OL M-KS 276 54 Javaslat az MDP titkárságának Sándor László Hajdu-megyei titkári kinevezéséről, 1949. július 12.
[3]Sándor László: A békés alkotómunka 1951. évi költségvetése még nagyobb feladatokat ró az építőiparra, Építők Lapja, 1950. december 13. 1.
[4] Sándor László építésügyi miniszter elvtárs beszéde a MEMOSz konferenciáján az építőipar feladatairól, Hajdú Bihari Néplap, 1950 március 21., 3.
[5] Sándor László: A békés alkotómunka 1951. évi költségvetése még nagyobb feladatokat ró az építőiparra, Építők Lapja, 1950. december 13. 1.; Az élüzemek dolgozói átvették a zászlót és a jelvényt, Építők Lapja, 1950. november 16., 1.; A brigádmozgalom az önkritika tükrében. Építők Lapja, 1950. november 2., 5.; Sándor László: Május 1 a világ dolgozóinak harcos ünnepe. Építőmunkás, 1950. május 1., 1.
[6] Sándor László: Olcsóbbá tenni az építkezést, minden segítséget megadni a dolgozóknak. Hajdú Bihari Néplap, 1950. március 21., 3.
[7] Az országgyűlés 36. ülése 1950. december hó 8., 428-434.
[8] Százötven millió forint értékű új gépet kap az építőipar. Sándor László elvtárs építésügyi miniszter termelési értekezleten számolt be az építőipar 1951. évi feladatairól. Szabad Nép, 1951. február 8., 6.
[9] HU_MNL_OL_M_KS_276_76. f. 53. cs. 79. ő. e. 1951. július 19. Előterjesztés a Politikai Bizottsághoz. Beszámoló az építőipar munkájáról.
[10] HU_MNL_OL_M-KS_276_54_125 Javaslat a titkársághoz. 1950. december 27.
[11] Az országgyűlés 41. ülése 1951. évi december hó 14., 611.

A kutatást és a tanulmány elkészítését a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal K-135399. azonosítószámú támogatása tette lehetővé.

Szerk.: Winkler Márk