Polgárváros – Alföldi György írása

„Jó lenne, ha az építészet ismét közüggyé válhatna..." Január folyamán a Szentháromság téri Diplomata-ház bontása miatt ismét fellángolt a vita építészet és múlt kapcsolatáról, valamint 20. századi épített örökségünk megítéléséről. Alföldi György építész, a BME Építészmérnőki Kar dékánjának cikke az eddigi polémia összegzésére, tágabb értelmezésére tesz kísérletet. 

A városok fizikai környezetének változásai, épületei, utcái, terei lassan egymást váltva szinte észrevétlenül adják át egymásnak a helyüket, mindig vannak régiek és újak. A változások mindig meglepik, elgondolkoztatják a kort. Városaink átalakulása közügy, nem építészeti kérdés pusztán. A jelen vári változásairól szóló döntések nem váltak közüggyé, így a nyomukban megjelenő házak idegen elemekként épülnek be.

Budapest 19. század végi gyors gyarapodása, új állami és társadalmi szerep-helyszíneket helyezett el a fővárosban. A leköszönő császárság palotái – lásd Budai Vár– és az erősödő magyar államiság – lásd minisztériumok – keresték a helyüket és formájukat a városban. A korabeli hatalmat reprezentáló épületek két helyre koncentrálódtak, a Parlament köré és, a képekről ismert formában, a Várba. Ennek lett meghatározó stílusa a Hauszmann nevével is fémjelzett historizmus, mely akkor igényes, korszerű, érvényes alkotásokat eredményezett. Abban az időben a műemlékvédelem, vagy a régi korok emlékeivel való törődés még nem a mai értelemben volt az építészeti gondolkodási kánon része, csak búvó patakként éledezett, mint a Mátyás-templom esetében vagy egyes kiemelt helyeken az országban. A különféle korú-értékű-stílusú házak átépítését a döntésben klasszikusan résztvevők (leegyszerűsítve: tulajdonos, közösség (város-szakma), építész) a múlt értelmezése nélkül tették meg. Mai tekintetünkben ez hol organikus fejlődés, hol történelem iránti érzéketlenség, de természetesen ez a felvetés napjainkban hamis.

A kataklizmák, háborúk esetén felgyorsulnak a városok változásai, sajnos legtöbb esetben a kényszerek miatt. A 20. század is ilyen korszak volt, akár egy emberöltő alatt többször is jelentősen változott a kép. A Vár is többször szerepet váltott ebben az időben. A háborúk máig égető kérdéseket vetettek fel. Európa szerte az építészeti múltidézés, vagy a múlttal való törődés formája is sokat változott. A második világháború után a modernizmus előretörése, elfogadottsága az alkotói kánon meghatározó elemévé válása mellett a műemlékvédelem is megerősödött. Az országoknak azzal kellett szembenézniük, hogy az addig stabilan az emlékezetük részét képző épületeik megsérültek, eltűntek. Ennek nyomán új döntési lehetőségek vagy kényszerek kerültek elő. Az egyes historikus épületek helyén, a mélyben előkerültek a régebbi rétegek, a historikus épületek egyszerű rekonstrukciója helyett történelmileg több rétegű épületek alkotására lett mód. Ez a fajta műemléki újjáépítés sosem volt képleteket hozott elő, izgalmas kérdések kerültek elő: ha több kor megfogható akkor melyik az „értékesebb"? A tudományos kutatók és építészek vitáiban születtek meg az alkotások.

Az ’50-es, ’60-as években ez a megközelítés került előtérbe Magyarországon is, úgymint Európa-szerte. A kortárs – akkor épp modern – építészeti alkotási mód a tudományos kutató szemléletével párosult. A Budai Várnegyedből – vár és polgárváros – ebben a korban kivonultak a hatalom intézményei, a lakófunkció mellé turisztikai és kulturális funkciók költöztek. Ha olvassuk a korabeli szakmai diskurzusokat akkor látszik, hogy korántsem voltak felhőtlenek a viták, sokszor úgy érezték az építészek, hogy kezüket és alkotói szándékaikat gúzsba kötve kell tervezniük. Természetesen bármilyen módon került sor végül is a döntésre, a korra jellemző épületek születtek, és az építészek hozzáadtak egy újabb réteget a Vár történetéhez. Számomra a történelemmel való párbeszéd megjelenülései izgalmas értéket képviselnek. Az, ahogy a mélyből előkerült középkori emlékek, kulturális fragmentumok, az alkotókon és művészet-, építészettörténészeken keresztül párbeszédet folytatnak a jelennel: Rados Jenő Szentháromság téri, volt Pénzügyminisztériuma, hogyan bogozza ki a századfordulós neogótikus törekvéseket, vagy Farkasdy Zoltán és Szrogh György hogyan jeleníti meg a polgárvárosi lakóépületek 19-20. századot megelőző értékeit épületeikben. A 20. század második felében Reimholz Péter és még sokan mások keresték és mutatták meg a helyek történelmi mélységét, és építészeti eszközökkel folytattak párbeszédet, bemutatva egy lehetséges utat gondolkodásukkal, mint például Reimholz Péter Fortuna utca 18., vagy Kapucinus utca 20.-as lakóépülete esetében. Itt kell sajnos megemlítenem Virág Csaba és Jánossy György most már csak a Fortepan gyűjteményében fellelhető épületeit is. Az előttem szólók – például Balázs Mihály, Pazár Béla, Ferkai András – ezekben az épületekben megjelenített gondolatok bontás utáni fizikai hiányáról írnak nagyon szemléletesen(1)(2)(3). Zuh Deodáth, az Építészfórumon korábban megjelent írásának (4) kérdéseire pontosan megfogalmazódnak a válaszok, hogy mi ezeknek az építészeti alkotásoknak az értéke és miért lesznek a helyükre készülő épületek csupán egydimenziós „díszletek".

Az üres telkek, romok annak idején megadták a lehetőséget a döntésre, hogyan tovább? A változó funkcionális igények, a változó korszellem vagy a megjelenő új technológiák ma is lehetőséget adnának a döntéshozóknak (klasszikus résztvevők a döntésben leegyszerűsítve: a tulajdonos, a közösség, és az építész), hogy újabb réteget adjanak hozzá a Vár történetéhez és értékeihez. (Azt csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy a „klíma-jövő" minden eddiginél élesebben veti fel ab ovo a bontás kérdését, különösen ilyen új épület(ek) esetében, de itt most nem erről írok.) A cikkek és hozzászólások jelentős része az elvesztett értékekről szól, de én a döntési folyamatokból kimaradó közösség szempontjait vetem fel. A megbízói-alakítói-döntési (engedélyezési) folyamatokban városunk/országunk kiemelt pontjain szűk körben előre eldöntött módon születnek meg az „új" épületek anélkül, hogy a döntés előtt a közösség (város, szakma) kifejthetné véleményét, képviselhetné értékeit. A polémiák jelenleg a már megszületett döntések után zajlanak és az épületek mellett érvelők pusztán magyarázzák a döntést. Tehát nem az építészeti stílusok közötti vitáról van itt szó. A személyes akciókban és cikkekben megszólalók, erről a hiányról szólnak, és az új beépítések hiányos építészeti mélységéről, az épületek stílusán túlmutató (nem) helyénvalóságról adnak hírt.

Kisebb megbízások esetében az építészek rémálma az, ha az építtető a tervezési programot „kockás papíron rajzolt saját rajzai" mellett különféle magazinokból kivágott, vágyott élethelyzeteket illusztráló képekkel támogatja meg. Ez a megbízói attitűd az építészek számára elvárásként fogalmazza meg, hogy pontosan milyen kontúrban/formában/külalakban tervezzenek, saját egyéni elvárásaiknak megfelelő, pontos vizuális utalásokkal is felszerelt forgatókönyvvel. Azt gondolom, hogy ez a fajta megrendelői attitűd látszik pl. a Diplomata-ház esetében is. A cikkek ezt a tervezési munkamódszert vitatják – ahogy az a hiányos információk miatt kívülről látható –, hogy kollégák előre megadott „tájképek" – „díszletek" – mögé terveztek. Ilyen fontos pontján a városnak az épületek nem egy alkotási folyamatnak lettek az eredményei, nem a hely, a funkció, a kor és a belső alkotói szándék vezérelte ezeket a terveket. Az „őszinteség" felemlegetése nem az építészeti stílusról, hanem a sokszor önmagukat is becsapó építészetek alkotói folyamatáról szól. Az elmúlt évtizedekben megszoktuk a szakmai diskurzusok alakító erejét, tervzsűrik, tervtanácsok szegélyezték az alkotások megvalósulásának folyamatát. Nem vagyok farizeus, tudom, hogy ezek a tervtanácsok is, egyes esetekben szolgálták az adott korszak igényeit, a kollegialitás szükséges és nem mindig szükséges helyzeteit, de mégis, ha nem is átlátható, de látható szakmai párbeszédek zajlottak.

A modernizmus és annak elvei szerinti építészeti alkotók egy kicsit mindig nehéz helyzetben voltak. A hagyományos minták feladása, a használt vagy használható építészeti eszközkészleteik kevés támpontot adtak az épületek emocionális befogadhatóságához az utca emberének, nehezen érzékelhetővé tették a kulturális párbeszédet. Nem véletlen, hogy már a posztmodern építészek, vagy például a kortárs angol alkotók – gondolok itt különösen a Caruso St John, Sergison Bates és Tony Fretton által fémjelzett építész csoportra – a meglévő adottságok figyelembevételére, a kulturális folytonossághoz történő hozzáadásra koncentrálnak és az eszközkészleteik kiterjesztésén, gazdagításán dolgoznak, a mintázataik közé visszakerülnek a „szerethető" részletek. Arról írnak, hogy „figyelembe véve, képviselve a meglévő értékeket a művészi alkotásukkal kritikusan akarnak kapcsolódni a meglévő szituációhoz, hozzájárulva a folyamatos és progresszív kulturális párbeszédhez"(5). Balázs Mihály cikkében idézi Peter Zumthort arról az  alkotói felelősségről, hogy minden épületnek kell tudnia valami újat mondania, a helyhez hozzá kell tudnia adni.(1)  A két alkotói magatartás összecseng, nem a történeti formák tovább vitele mellett érvelnek, hanem kulturális párbeszédről. A szóban forgó modernista épületek értékeinek megértése, történelmi mélységük felvetése a vár korábbi idősíkjait mutatja be. A tervezők feladták ezt a kötelezettségüket és kész homlokzatok mögé gyúrnak be funkciókat. Ez a fajta alkotási módszer tehát nem a régi megértéséről szól, hanem egy réginek látszó homlokzattal kívánja palástolni párbeszédre való képtelenségét.

Érdemes egy hasonló berlini alkotói helyzetet itt megemlíteni. A Spreeinsel szigeten állt a Stadtschloss, a német császárság uralkodói palotája. Ennek helyére került a 2. világháborút követően a volt DDR ikonikus épülete, a Palast der Republik. (6) A komplexum bezárásáról még a rendszerváltás előtt, a két hónapig működő frissen alakult kelet-német parlament döntött, ma már persze nehezen visszaidézhetően politikai vagy/és „műszaki" – a rengeteg azbeszt felhasználás miatti – okból. A helyére 2006-ban a Stadtschloss, épülete került vissza, de hogyan? A berlini polgárok, a német Szenátus, szakemberek és laikusok, különböző civil mozgalmak közel 20 évig vitatkoztak arról, hogy mi kerüljön vissza erre a helyre. A kérdés az volt, hogy a háborúban elpusztult uralkodói kastély kerüljön-e vissza „eredeti" formájában vagy valami más. 1993-tól újra és újra pályázatok sorával kereste Berlin és a német állam közösen a Spreeinsel jövőjét, a hely és a kor igényeit. Külön civil szervezetek alakultak a támogatására és külön az eltérő értékek képviseletére. Végül a 2000-es évek elején született meg a ma látható épület mellett a döntés, 3/4 részben rekonstrukció és 1/4 részben új építés.

A berlini Stadtschloss fel/át/vissza-építésének a példája jól mutatja, hogy milyen az ha az építészet és a városalakítás közügy, milyen az ha egy főváros kulcspontján a közösség valóban döntési helyzetbe kerül. Tehát nem a stílus a kérdés, hanem az elmaradt viták, párbeszédek. A budai várban a közelmúltban számos rossz döntés született – Virág Csaba, Jánossy György-Laczkovics László épületeinek bontása, Rados Jenő műemlék helyreállításának felülírása –, de még számos döntés előttünk van. Jó lenne, ha az építészet ismét közüggyé válhatna és a közösség a döntésekben visszakapná a szerepét.

Alföldi György

(1) Balázs Mihály // https://epiteszforum.hu/rombolas-es-epites-fontossagra-egyek-mindkettohoz-lelekre-van-szukseg-a (2022.02.22.)
(2) Pazár Béla // https://epiteszforum.hu/szegyen--pazar-bela-sorai-a-szentharomsag-teri-diplomata-haz-kapcsan (2021.11.23.)
(3) Ferkai András //  https://www.facebook.com/Huszonkettesek?locale=hu_HU (2022.02.22.)
(4) Zuh Deodáth //  https://epiteszforum.hu/a-hianyzo-tartalom-a-diplomata-haz-ugyerol--elmeleti-szemszogbol (2022.01.22.)
(5) Adam Caruso The Tyranny of the New, Blueprint (London, UK: May 1998) Issue 150, pp.24-25 https://carusostjohn.com/media/files/Adam_Caruso_-_The_Tyranny_of_The_New.pdf (2022.02.27.)
(6) Brenner János: A megépített múlt https://orszagut.com/orszagut/a-megepitett-mult-1067 (2022.01.22.)

Szerk.: Pleskovics Viola, Winkler Márk