A közelmúlt továbbírása: Az Atrinova irodaház

Bizony az idő rohamosan múlik és be kell látnunk, hogy nem csupán a későmodern időszak, de már az 1990-es és 2000-es évek sem tegnap volt. A korszak kiemelkedő építészeti alkotásain már megjelentek az idő kihívásai, felújításuk tekintetében pedig örökségi szempontokat is időszerű lenne mérlegelni. Az Építészfórum sorozatában ezen korszak olyan épületeit emeljük ki, melyeken nemrég átalakításokat  végeztek – jobb vagy rosszabb válaszokat nyújtva a közelmúlt továbbírásának kérdésére. Gulyás Levente elsőként a  Zsuffa és Kalmár Építész Műterem által átalakított Atrinova irodaházat mutatja be.

A fenti sorok Csomay Zsófia a budai Várban történő épületrombolások és visszaépítések kapcsán született írásának bevezető gondolatai, néhány állítása azonban mintha a vártól eltávolodva méginkább érvényes lenne.

A rendszerváltás után megváltozott befektetői hangulatban sok nemzetközi multinacionális cég helyezte ki alközpontját Magyarországra, így nagy mennyiségű irodatérre nyílt kereslet a főváros belső negyedeiben. Az 1990-es és 2000-es években a pesti belváros több pontján épültek be az addig rossz állapotú múltszázadi, földszintes vagy épület nélküli foghíj telkek ilyen presztízsberuházások keretében. Az új pénzügyi központok megjelenése a klasszicista, eklektikus pesti belvárosban újfajta kihívás elé állították a kor magyar építészeit. A szakmát a szocializmusban elsajátító generációnak újfajta építészeti nyelvezetet kellett találni a nagy lendülettel megérkező nyugati kapitalista életérzést árasztó cégek központjainak. A nyugati posztmodern irodaházépítészet mintájára itthon megjelenő épületek alapvető geometrikus elemekkel építkező újraértelmezett történeti formái és léptéke által igyekezett beilleszkedni a pesti történelmi városnegyedbe, míg az általa alkalmazott drága (vagy annak tűnő) anyagok alkalmasak voltak a különböző pénzintézetek presztízsének reprezentálására. Egy olyan átmeneti időszak volt ez, ahol a függönyfalat tartó high-tech rozsdamentes acél rácsostartó elemek még megfértek a márványból készült tagozatos homlokzati architektúrával, a nyugatról megkésve érkező trendek önálló életre keltek, és szabad felhasználásuknak nem lehetett határt szabni.

Ennek a műfajnak Pest Nagykörúton belüli részén jópár jellemző példája található meg, talán az egyik leginkább sikerült ezek közül az Astoriánál álló, Zalaváry Lajos által jegyzett East-West Business Center, melynek tagoltsága, valamint a kereszteződés két forgalmas útjának vonalától való visszahúzott tömege levegőt hagy a városlakóknak, és ezzel élhetőbbé teszi a belvárosi egyik legforgalmasabb csomópontját. Ettől függetlenül itt is, ahogy a többi hozzá hasonló épületnél, az új építészeti nyelvezet, a gránit, a fóliázott tükrös üveg, az absztrakt geometriai formák valahogy mégis idegenül hatnak ezeken a belvárosi középületeken. Az általuk reprezentálni kívánt nyugati jólét és szabadpiac ígérete mintha ezeknek a házaknak a sarokbástyái közé rekedtek volna, a hétköznapi városlakó számára megközelíthetetlenek maradtak.

Ettől függetlenül ezek az épületek a város részeivé váltak, velünk éltek, öregedtek, hozzátartoznak a város emlékezetéhez, pont emiatt lenne nagyon fontos, hogy építészeti értékeik gyors leértékelése és sorsuk elhamarkodott eldöntése helyett sokkal alaposabban vizsgájuk meg ezeket a helyzeteket, milyen olyan adottságokkal rendelkeznek, amik egy esetleges átépítés során érdemesek lehetnek a továbbírásra. Az elmúlt harminc évben a bérlők folyamatos cseréjéből fakadó szüntelen belső megújulás mellett elérkezetté vált ezeknek a házaknak a mind műszaki, mind építészeti szempontból való korszerűsítése, nagy mértékű átalakítása. A városban elfoglalt helyük mellett meglévő térstruktúrájuk, karakterük továbbgondolásával szervesen lehetne továbbírni ezeknek a házaknak a történetét, ami által a kialakuló új, korszerű épület is gazdagabb lehetne, nem feltétlenül számokra fordítható értelemben. Ez a gondolkodás sajnos nemhogy itthon, de még világviszonylatban is csak éledezőben van, így meglehetősen nehéz annak az építésznek a feladata, aki ezek mentén a szempontok mentén szeretne hozzálátni egy ilyen átalakításhoz. Sokszor nehéz elmagyarázni a döntéshozóknak, hogy ezekben a helyzetekben megéri kétszer annyit gondolkodni, hogy feleannyiba kerüljön egy beruházás. Ezeknek a ’90-es években született belvárosi irodaházaknak az esetében talán azért lehet mégis könnyebb dolga a tervezőnek, mivel itt egy éveken keresztül stagnáló tulajdonos személyében olyan jó értelemben vett gazdája van a háznak, aki a megfelelő üzemeltetés révén egyrészt ismeri annak történetét, másrészt gazdaságilag kifizetődő átalakításokat szeretne végrehajtani rajta, ami a józanabb, észszerűbb lépésről lépésre történő hozzányúlásoknak kedvez.

Budapest közigazgatási és pénzügyi központjában, a Szabadság tér szomszédságában egy koreai bank székházaként épült fel az Atrinova irodaház 1997-ben a Bajcsy-Zsilinszky úton. A többi ehhez hasonló bérbeadási-konstrukcióhoz hasonlóan az alsó szinteket reprezentatív ügyfélterek és irodaterek formájában a bank saját maga számára tartotta fenn, a felette levő szinteket egyterű irodaként adta ki bérbe más cégeknek. A tetőszint alatt lefedett belső udvar körül helyezkednek el a hol jobban, hol kevésbé jól bevilágított irodaterek. A tetőtéri szinten találhatóak az irodaház közösségi funkciói, a büfé, egy konferenciaterem, valamint a nagyobb egybenyitható tárgyalók. Városi pozícióját, szerepét tekintve a ház kedvező sarokpozíciója által két oldaláról mutatja magát a forgalmas Bajcsy-Zsilinszky úton közlekedőknek, a sarok lecsapásával egy bejárati gesztust alakít ki a két oldal találkozásánál, ami szerencsésen szélesíti ki a különösen szűk, Lechner Ödön által tervezett Postatakarékpénztárba torkolló Nagysándor József utca elejét. Ezt a sarokhelyzetet a ház oszlopokra állításával, valamint a tetőráépítés sarokra pozicionálásával még inkább kiemeli az épület.

Az Atrinova irodaházat jelenleg tulajdonló német ingatlanbefektető cég 2015-ben hívta meg a Zsuffa és Kalmár Építész Műtermet az épület részleges belső átalakítására és a homlokzati nyílászárók árnyékolására kiírt pályázatra. A tervezők a kis lépték ellenére nem álltak meg a feladat által sugallt kereteknél, és a nagyobb képet nézve az egész ház fejlesztési lehetőségeit tartották szem előtt. Négy pontból álló fejlesztési csomagot készítettek, négy olyan beavatkozást kijelölve, amely szerintük képes lehet átbillenteni a házat a működő jó részek megtartásával, új megoldások alkalmazásával. Ezek között szerepelt a homlokzat újragondolása, a bejárati csarnok és az általuk ide áthelyezett büfé kialakítása, a lefedett belső udvar fejlesztése és az épület tetején található manzárd szint jobb kihasználása. A tervezők emellett felhívták a megrendelő figyelmét a legfelső szintben rejlő titkos tartalékra, a ház elhelyezkedéséből fakadó páratlan kilátásra, ahonnan többek között a Szent István Bazilika és a korábban már említett Postatakarékpénztár[2] tárul a szemünk elé. A rendszerszerű gondolkodás elnyerte a megrendelő tetszését és az iroda kapta a megbízást, azonban egyelőre csak a büfé rész tetőtérben való újragondolására, a mosdók, liftelőterek átalakítására. Az átfogó, igazi változást hozó beavatkozások tervei a fiókban pihentek egészen 2019-ig, amikor a házat borító nehéz gránitlapokat tartó kampók elkezdték megadni magukat, így a homlokzatburkolat utcára potyogásával lépéskényszerbe került a ház tulajdonosa.

A homlokzati munkálatok megkezdésének feltétele volt, hogy az irodaház bérlőinek munkája nem állhat le a felújítás ideje alatt. Ez a megkötés eszünkbe juttathatja a 2019-ben a legjobb európai középület Mies van der Rohe díját megnyerő Lacaton & Vassal féle panelház átalakítást, ahol az extra erkélyeket az épület mellé helyező homlokzati átalakításokat úgy kellett végezni, hogy a családok közben bent laktak a lakásokban. Az Atrinova esetében a tulajdonos a homlokzati függönyfal profiljának felületkezelésénél húzta meg a felújítás határát, az építészeknek ezen a vonalon kívül volt csak lehetőségük gondolkodni. Ez a gazdaságosságból fakadó döntés akaratlanul is kikövetelt egy olyan építészeti következményt, melynek keretében lehetőség nyílt a város felé meghagyni valamit a ház régi arcából.

A 2015-ös fejlesztési csomag részeként bemutatott terv a meglévő homlokzat elé húzott árnyékoló lamellasort javasolt a Bajcsy-Zsilinszky úti homlokzat üvegfelületei mögötti terek felmelegedése ellen. Az energetikai szempontok mellett a lamellák hangsúlyos vízszintes osztópárkányok közé helyezésével az új homlokzat visszaadott valamit a városképnek, amit az eredeti ház erőteljes függőleges szerkesztésű üvegfelületeivel elvett tőle. A környező XIX. századi házak homlokzati ritmusát tekintve ugyanúgy jelen van a vertikalitás ezeken az épületeken, mint a vízszintes osztottság, ugyanakkor egyértelműen egy olyan hierarchiában, amelyben először a horizontalitás után érvényesül az ablakok egymásalattisága. Az eredeti ház homlokzatának túlnyomóan függőleges szerkesztettségét az új homlokzati réteg az opál felületű üveglamellákkal puhítja, ugyanakkor az osztópárkányok a vízszintes osztottság irányába döntik a hangsúlyt. Az új réteg amellett, hogy kiigazít, finoman módosít a régin, meg is mutatja azt, viszonyba kerül vele. Régi és új átfedését cizellálja továbbá, hogy a régi homlokzathoz képest, ahol az eredeti épület homlokzata lentről kifele fokozatosan egyre kijjebb kúszik, az új réteg egy síkban marad, így a külső új és a belső régi burok közötti mélység felfelé egyre inkább csökken, közeledik egymáshoz a két réteg.

Ezeken a példákon keresztül is látszik, hogy sok szempontból öntörvényűbb volt a Közti féle irodaház a városi kontextusban. Ezt az öntörvényűséget a későbbi tervezők igyekeztek belesimítani mind a város, mind a ház új arcának egységes képébe. A homlokzat esetében is ez a különleges viszony, régi és új játéka lehet a példa arra, miért érdemes a bontás helyett az átalakítást választani. Az eredeti házon a sarokhelyzetet tovább hangsúlyozandó a bejáratot egy, az utcáról is jól látható többszintes előtér ünnepli, a Zsuffa és Kalmár-féle homlokzat nem enged meg ilyenfajta felnyílásokat a vízszintes sorok között, egységesen futtatja végig a horizontális osztásokat, az új homlokzat kő lábazati szintje a maga szigorúságában választja el a földszinti sávot a ház felső részeitől.

A külsővel összhangban a belső térben is tompítva lett az előcsarnokba való megérkezés megünneplése, a földszint felett fehér függöny takarja a falakat, felületeket. A súlyos lábazat felett kezdődő könnyű lamellázat párkányosztásai a parapetmagasságokban követik le a szintek vonalait, ezután érünk el az eredeti ház felső két szintjére, amit az új homlokzat is meghagyott egybefogottan egy nagyobb lélegzetvételű résznek, így egy izgalmas feszültség alakul ki a legmagasabb lamellás réteg legfelülre kerülésével.

A homlokzat tárgyalásának részét képezheti még a ház körüli közterület birtokbavételének kérdése. A régi épület az utca előtte elnyúló részét saját képére formálta, a homlokzatburkolat anyagához hasonló térburkolat egyfajta harmadik, vízszintes homlokzatként kívánta elérni az utca emberét. Az új tervezők szándéka szerint azonban a ház a "küszöbig tart", a város különböző részeit összekapcsoló, a városlakók által használt közterület már egységes, egybefüggő sávként kezelendő, időszűke miatt azonban a koncepció ezen része már nem tudott megvalósulni, maradt az eredeti burkolat. A külső átalakításokkal lezárult a ház fejlesztésének első nagy fejezete.

10/21
Atrinova irodaház – tervező: Zsuffa és Kalmár Építész Műterem – fotó: Hlinka Zsolt

Egy teljesen új épülethez képest egy meglévő épületet addigi városképi szerepéből, annak előnyeiből és hátrányaiból tanulva, saját adottságait továbbfejlesztve lehet kiigazítani. Ilyen szempontból egyrészt az eltelt idő miatt egy kiérleltebb döntés születhet, másrészt az eredeti házat jegyző és az átalakítást végző iroda között szükségszerűen kialakul egy olyan párbeszéd, ami több szempontot figyelembe vevő eredmény felé mutathat. Az ilyen típusú tervezői feladatok egy olyan körültekintő és aprólékos vizsgálódással kezdődnek, amelyek kiszemezgetik a meglévőből a jót, a működőt, amit érdemes továbbvinni, és ehhez keresnek olyan stratégiát, amivel minimális hozzányúlásokkal sokkal élhetőbb élet- vagy éppen munkatér érhető el. A döntések mögött nem a régi irányába fennálló feltétlen tisztelet áll, hanem egyszerűen az a józan gondolkodás, miszerint a meglévő forrásként való felhasználásával egyrészt ökologikusabb, másrészt rétegzettebb eredmény érhető el. Ahogy a 2021-ben Pritzker-díjat nyerő francia építészpáros, Anne Lacaton és Jean-Philip Vassal egyik tervezői alapelve mondja: minimális beavatkozással maximális hatást elérni. Az üzemeltetést és megelőző állagmegóvást alacsony színvonalon végző magyar építőipari-, üzemeltetői kultúrának tanulságos lehet egy ilyen felújítás, ahol a gondos utánagondolás lehetőséget adhat egyrészt rengeteg pénz megtakarítására, másrészt hozzájárulhat, hogy városaink szervesen, a múltjuk összes rétegét egymás mellett megmutatva fejlődhessenek tovább. A gondolatmenetet a Csomay idézettel párhuzamba állítva a már említett Lacaton & Vassal iroda 2021-es Pritzker-díj átadó ünnepélyén elhangzott beszédének néhány sorával lehet zárni:

Gulyás Levente

Szerk.: Hulesch Máté, Pleskovics Viola

[1] Csomay Zsófia: Műemlékvédelem helyett történelemhamísítás folyik, Telex, 2021. március

[2] Érdekes adalék a ház tetőteraszainak megnyitására vonatkozó törekvésekhez a Postatakarékpénztárhoz kapcsolódó anekdota: az épület visszafogott homlokzatához képest a formagazdagságot mutató tető láttán a kortársak megjegyzésére, miszerint minek jár el akkora műgonddal Lechner olyan részek tekintetében, ami nem látható a járókelők számára, az építész játékosan azt válaszolta, hogy "Nem baj, a madarak látják."

[3] A szerző saját fordítása.