A Nemzeti Múzeum pályázat Bíráló Bizottságának összefoglaló értékelése és ajánlásai

Nyíltan, vagy titkosan? Huszti István bejegyzésének érthető üzenete volt: a Nemzeti Múzeum pályázatára (a posztja időpontjáig) publikált tervekkel szemben egyszerű és meg is valósítható építészeti gondolatokkal kellene pályázni, ahogy Heinrich Fähmel is tette 1907-ben, a Sankt Anton kolostor tervezésekor, fiatal, de már nem tapasztalatlan, sőt, mondhatjuk, hogy dörzsölt, ravasz építészként, szembeszállva a szakma korifeusaival, egy olyan (arany)korban, amikor egy építészeti pályázatot nem csupán megnyerni kellett, hanem építési vállalkozóként meg is kellett tudni valósítani a költségvetés keretein belül. (Akkor sem mindig sikerült, tegyük hozzá.) Cs. János (marianna) kiegészítésének, miszerint ne csak ezt az aspektusát nézzük a történetnek, hanem a többit is, a történet egészét, az apátság felrobbantását, amit éppen az építész fia, Robert, mint mérnök hajt majd végre a világháborúban, majd ezt követően a kolostor újjáépítését, már korántsincs ilyen világos üzenete: Cs. János nem segít bennünket azzal, hogy rávilágítana az általa oly figyelemreméltónak tartott párhuzamokra - nem a történelmiekre, gondolom, hanem az éptészetiekre. Még nem olvastam Böll regényét (Biliárd fél tízkor), úgyhogy előbányásztam, elolvastam és nyugodtan mondhatom, hogy nincs analógia a Nemzeti Múzeum bővítése kapcsán kiírt pályázat eredménye és a regény története között, sem történelmi, sem építészeti szempontból. Tanulságok azonban vannak. Heinrich Fähmel, visszaemlékezve a történtekre, maga sem tudja, hogy miért indult a számára sorsdöntővé vált pályázaton: "A pénzért, a dicsőségért, vagy egyszerűen azért, mert szórakoztatott?" (...) "Nem hagyott nyugodni a játék; egyre nagyobbak lettek a rajzok, pontosabbak az elképzelések, és szinte észre se vettem, egyszeribe a kalkuláció kellős közepében voltam; tanultam számolni, tanultam rajzolni; kérem; harminc aranymárkát küldtem Kilbnek, és elküldték a dokumentációt; az egyik vasárnap délután ellátogattam Kisslingenbe; virágzó búzatáblák, sötétzöld répatáblák, erdő terült el ott, ahol később az apátságnak kellett állnia; tovább játszottam, tanulmányoztam az ellenfeleket, akiknek nevét áhítatos gyűlölettel ejtették ki a kollégák: Brehmockel, Grumpeter, Wollersein; megnéztem alkotásaikat, templomok, kórházak, kápolnák, Wollersein dómja; megéreztem, a vigasztalan épületek láttán megszagoltam, hogy fogható közelségbe került a jövő, mint egy meghódítandó ország, ismeretlen föld,  amelyben aranyat ástak el, bárki kikaparhatja, csak foglalkoznia kell egy kicsit a stratégiával;" (...)  "Talán vissza kellett volna adnom az elismervényt, visszakérni a lepecsételt csomagot és hazautazni; elvenni a polgármester és építési vállalkozó lányát, tűzoltóházakat építeni, kicsi iskolákat, templomokat, kápolnákat; táncolni a háziasszonnyal a vidéki bokrétaünnepeken, miközben feleségem a házigazdával táncol, minek kihívni Brehmockelt, Grumpeter és Wollersteint, a templomépítés nagy korifeusait, minek? A becsvágy, úgy érzem távol áll tőlem, a pénz nem vonzott: tudtam, éheznem nem fog kelleni; skatozok a plébánossal, a gyógyszerésszel, a polgármesterrel, hajtóvadászatokon veszek részt, "valami modernet" építek meggazdagodott parasztoknak..." Nem így történt; beadta, megnyerte, ezzel a munkával alig harminc évesen befutott ember lett. Fähmel a nagynevű templomtervezőkkel szemben azzal nyert, hogy nem neogótikus, egyúttal és szükségszerűen látványos, "művészi", hanem racionális, jól működő (neoromán) épületet tervezett:"... hatalmasan, méltóságteljesen, bazilika stílusban, román székesegyházak mintájára terveztem, gátlástalanul másoltam le őket, alacsony és sötét a zord keresztfolyosó; klauzúra, refektórium, könyvtár; a keresztfolyosó közepén Szent Antal szobra; a nagy négyszögletes gazdasági udvar; pajták, istállók, kocsiszínek, saját malom sütödével, csinos lakóház az ökonomus részére, akinek a zarándokok ellátásáról is gondoskodnia kell; magas fák alatt egyszerű asztalok és székek állnak, hogy legyen min elfogyasztani az útravalót, karcos bort, mustot, vagy sört kortyolgatva hozzá;" Fähmel nem volt naiv, ismeretlenül is ismerte a szereplőket és az esélyeit, tudta, hogy a fiatal, hozzá hasonló észjárású, rokonszenves apátban pártfogóra lelt:"... holnap reggel összeül a zsűri (képzeli Fähmel, és lőn - mcs.) és megállapítja a megváltozott helyzetet: negyedik pályaterv is van; a már kialakult pártok, kettő Grumpeter mellett, kettő Brehmockel mellett és egy, ötük közül a legfontosabb és legkisebb, az apát, Wollerstein mellett; az apát a román stílust szereti; meleg lesz a helyzet, mert a két megvesztegethető zsűritag a leghevesebben a művészi szempontokkal fog érvelni; elnapolás; ez a tudj' isten honnan ideszalajtott fickó elrontotta az egész elgondolásunkat; nyugtalanul állapítják meg, hogy az apátnak nyilvánvalóan tetszik a tervem; mindig megáll a rajz előtt, aprókat kortyol a borából; szervesen van az egész a tájba illesztve, a gyakorlati hasznú gazdasági udvar négyszöge, világosan elválasztva a keresztfolyosó és klauzúra szigorú négyszögétől; a kutak, a zarándokszállás, minden tetszik neki; mosolyog: ő lesz a primus inter pares: be is költözött már a tervbe, mint a sajátjába, uralkodott a refektóriumban, ült a kórusban, meglátogatta a beteg rendtársakat, átment az ökonómushoz, hogy megkóstolja a bort, átcsorgassa kezén a gabonát; kenyér a testvérek és a szegények részére, a földjein termett gabona; lám, a fiatal építész a koldusok számára is tervezett egy kis fedett fülkét, mindjárt a porta mellett, kívül padok nyárára, belül székek, asztal és kályha, télire..- Uraim, szerintem nincs kétség, én minden fenntartás nélkül erre a, hogy is hívják, Fähmel-féle tervre szavazok; és nézzék a költségeket: háromszázezer márkával kevesebb mint a másik három közül a legolcsóbb.Száraz pecsétviaszdarabok, a felszakított sebek maradványai borítják az asztalt, amelyre most szakemberek ökle súlyosodik, nekigyürkőznek a vitának:- Higgyenek nekünk főtisztelendő atya, hányszor előfordult már, hogy alálicitáltak, de mit tesz majd az apát úr, ha négy héttel a bokrétaünnep előtt beállít a barátunk és kijelenti, hogy elfogyott a szuflája; félmilliós költségtúllépések nem mennek ritkaságszámba az ilyen terveknél. Higgyen a tapasztalat embereknek. Melyik bank lesz hajlandó jótállni egy tapasztalatlan, ismeretlen fiatalemberért, melyik bocsátja rendelkezésre a garanciaösszeget? Van ennek vagyona? - Harsogó nevetés viharzik el a fiatal apát fölött. - Saját bevallása szerint a vagyona: nyolcezer márka.Vita. Haragosan válnak el az urak. Egyikük sem áll az apát mellé.Négy héttel elnapolják az ülést. Ki adta meg ennek a kopaszra nyírt parasztgyereknek, aki mindössze harmincéves, az alapszabályok szerint döntő szót úgy, hogy ellene nem, vele viszont akár azonnal dönteni lehetett.Berregtek a telefonok, izzadó küldöncök rohantak sürgős levelekkel a kormányelnöktől az érsekhez, az érsektől a szemináriumba, ahol az érseki szék bizalmi embere éppen a neogót stílus előnyeiről zengett dicshimnuszt; lángvörös arccal rohant a kapu előtt várakozó bérkocsihoz, csattogva távolodtak a paták a macskafejes kövezeten, merész kanyarban fordultak a csikorgó kerekek. Gyorsan, gyorsan! Jelentés! Jelentés! Fähmel? Senki sem ismeri. A terv? Műszaki szempontból ragyogó, a kalkuláció, el kell ismerni, kegyelmes uram, amennyire áttekinthető, meggyőző, de a stílus? Szörnyű; csak a holttestemen keresztül; holttest? Az érsek mosolyog; művészlélek a professzor, tüzes, túl sok benne szenvedély, túl sok lobogó fehér hajtincs, holttest, no, no; rejtjeles kérdések cikáztak Grumpetertől Brehmockelhoz, Brechmockeltól Wollerseinhoz, néhány napra kibékültek a halálos ellenség korifeusok, rejtjeles levelekben és telefonon kérdezték egymástól: 'Romlandó a kelvirág?' ...ami azt jelentette: 'Apátokat le lehet mondatni?', és jött a lesújtó válasz: 'A kelvirág nem romlandó.' " (...) "Holnapután lépi át az első látogató a műterem küszöbét; az apát, fiatal, barna szemű, józan férfi; noha nem uralkodott még, mégis hozzászokott már az uralkodáshoz.- Honnan tudta, hogy a dolgozótestvérek és szerzetespapok szétválasztása a refektóriumban nem felel meg Szent Benedek atyánk szándékainak?Föl-alá sétált, újra, meg újra a tervre nézett, tovább kérdezett:- Ki fog tartani, nem fog csődöt mondani, nehogy igazuk legyen ezeknek a kígyóknak?És féltem a nagy játéktól, amely kilép a papirosról, és maga alá gyűr; játszottam a játékot, de soha nem gondoltam arra, hogy meg is nyerhetem; hírnévnek annyi is elég lett volna, hogy Brehmockellel, Grumpeterrel és Wollerseinnel szemben egymagam nem tudtam győzni, de győzedelmeskedni fölöttük? Féltem, és mégis azt válaszoltam:- Igen, ki fogok tartani, főtisztelendő atyám.Bólintott, mosolygott és távozott." A zsűrizés és az eredményhirdetés izgalmas pillanatait már nem másolom ide, elég annyi, hogy Fähmel fölényesen győzött:"A háttérben két tekintélyes külsejű rovatvezető várakozott, fekete kalapban, szakállasan, lelkiekben gazdag versek pátoszával bélelve, visszatartották a méltatlan tömeget; egy szemüveges lányt, egy ösztövér szocialistát; míg végül az apát kinyitotta az ajtót, lélekszakadva futott hozzám, mint egy kamasz, átölet, és egy hang azt kiabálta:- Fähmel, Fähmel."  1907., egyházi megrendelés, új épület, kontra 2010., állami közbeszerzés, műemlék épület bővítése. Nyílt pályázat 4 résztvevővel, kontra titkos pályázat 61 résztvevővel. Öt zsűritag egy teljhatalmú apáttal, kontra tizenegy zsűritag demokratikus szavazati joggal. Összehasonlítani nincs mit, mégsem érdektelen az összevetés. Fähmel koncepciója világos: pontos a feladat, pontos a "kiírás", amit megold racionálisan, megtold józan és praktikus részletekkel, megnyeri a hozzá hasonló felfogású, vele egykorú apátot, jókor volt jó helyen és kiüti a nyeregből a korrupcióba és az egymással való csatákba savanyodott tekintélyes építőművészeket. Semmi titkos nem volt a dologban, az apát még megerősítést is kaphatott egy személyes beszélgetés során, tudta, hogy a terv mögött ki van. Ma az országos jelentőségű építészeti pályázatok - a demokrácia és a tisztaság védelmében - a legmagasabb szintű jogi védelem alá vannak rendelve: a közbeszerzés keretei közé. A feddhetetlenséget, a tisztaságot két jogász is felügyeli, minden lényeges mozzanatról jegyzőkönyv készül. Demokrácia: vagyis mindenki részt vehet a pályázaton, aki a megfelelő jogosultsággal rendelkezik, senki sem mondhatja utólag, hogy az ő véleményét nem kérték ki. Tiszta, mert a zsűritagok nem tudják, hogy a pályamunkák mögött melyik pályázó rejlik. Soha nem gondoltam volna, mert nem zsűriztem még titkos pályázatot, hogy a pályamunkák pályázók nélküli értékelése mennyivel nehézkesebb, mint nyíltan. Később, az eredményhirdetés után már összekapcsolódnak a tervek és a nevek; akik készen kapják az eredményt, el sem tudják képzelni a zsűrizés közbeni állapotot. Mondanám, hogy rosszabb, mint sötétben tapogatózva tájékozódni, de nem mondom, mert szó sincs sötétről: minden világos, ott a terv, tessék elfogulatlanul választani - az építészeti döntések, a működés, a grafikai megjelenítés színvonala alapján - ne az számítson, hogy ki mondja, hanem az, hogy mit mond. Nem is beszélve a kísértésekről. (Amikor egy terv árulkodni akar a szerzőjéről, annak soha nem szabad hinni; igyekeztem elhessegetni magamtól ezeket a lidérceket, nem mindig sikerült - az viszont kiderült, utólag, hogy minden tippem téves volt.) Óriási tévedés azt hinni, hogy nem volt valódi a múzeum pályázati zsűrijében a titkosság, ahogy számtalan helyről hallom - sokan feltételezik, hogy Mányi István felé lejtett a pálya. Nem is értem, hogy vajon kinek lett volna érdeke Mányi Istvánt újból helyzetbe hozni ebben a múzeumban? El tudja képzelni valaki, hogy létezik olyan zsűritag, aki észrevétlenül tud lobbizni valamelyik terv mellett? Elvileg nem zárhatom ki, de ha egyvalaki szeretne egy tervet sikerre vinni, tíz másik zsűritagot kell az orránál fogva vezetni. Vagy ketten, hárman volnának lefizetve és hülyére veszik a többieket? Ki van zárva. (Gyanúba éppen én keveredtem, amikor arról próbáltam győzködni másokat, hogy az egyik terv érvelése az udvarok le nem fedése mellett több figyelmet érdemelne; szépen meghallgattak, vajon miért nyomod te ezt ennyire, hangzott a költői kérdés, aztán csendben, szívfájdalom nélkül kiszavazták a negyvenkettővel együtt.) Vagy azt mondta volna a múzeum valamelyik képviselője, hogy nézzék uraim, nekünk mégis Mányi István kell; vagy megmondták "fentről", hogy akkor van pénz, ha ő nyer, úgyhogy legyenek szívesek ilyen szemmel zsűrizni, nem leszünk hálátlanok; és akkor az országos főépítész, a kamara volt elnöke, a kerület főépítésze, nem is beszélve a zürichi professzorról, a kamara küldötteiről, mindenki összehúzná magát kicsire és azt mondaná szemlesütve, hogy OK? Ha itt tartunk, hogy ezt tételezzük fel egymásról, akkor jobb, ha megszüntetjük az egész pályázati rendszert, harcoljon mindenki a megbízásért foggal és körömmel, nyíltan, farkastörvények szerint!Ügyesen és ravaszul, mint Fähmel tette, nyílt kártyákkal, a titkosság felesleges bonyodalmai nélkül.Ezt senki nem gondolhatja komolyan. Középszerű, unalmas terv nyert a Nemzeti Múzeum pályázatán, a hazai építészet ismét szegényebb lett egy lehetőséggel. Mindennek oka alapvetően a zsűri, amelyik képtelen volt megbirkózni a feladattal és egy rossz kiírással, gyáva döntéssel egy már bejáratottnak látszó megoldást hozott ki győztesnek, hogy ezzel megelőzzön minden olyan vitát, ami a Szépművészetit nehéz helyzetbe hozta - így lehetne összefoglalni röviden az építészszakma első - felszínes - reakcióját. Magánvéleményem ezzel szemben, az összes terv ismeretében viszont kevésbé sommás és egyoldalú: igénytelenül kidolgozott, de jól használható és alakítható terv nyert a Nemzeti Múzeum pályázatán. A zsűri nem kereste tudatosan, mégsem véletlen, hogy a kiválasztott javaslat rokon a Szépművészeti Múzeum bővítésével; az épületbe integrált bővítési javaslatok - igényes kidolgozásuk ellenére - több ellentmondást szültek, mint amennyi megoldást kínáltak, ezért megvalósítható tervet csak az épületen kívüli bővítési javaslatok közt lehetett keresni - nagy kár, hogy ebben a körben kisebb volt a választék. Üdv!mcs

Érdeklődéssel és figyelemmel olvastam végig Csaba írását. Tanulságos. Azt mondjuk nem teljesen értem, hogy miért kerültek a bevezetőbe egyik kedvenc íróm, E.P. mondatai, de nem is ez az érdekes, hagyjuk.

Ami inkább felkeltette az érdeklődésemet:  az a kiáltó hozzáállásbéli különbség, amely egy Svájcból érkező magyar építész professzor és az itthoni építészek közti mentalitásbeli különbségből fakad. Mit mond a hazai zsüror: szórjuk ki az elején a nem megfelelő terveket - hulljon a férgese! A hibákat keressük, ne az erényeket - a kör szűkítésének tagadhatatlanul egyszerű, de annál hatásosabb módja. Mit mond az építészeti diskurzusra érzékenyebb, távolról érkező: minden egyes tervben az értéket keressük, annak megfelelően próbáljunk valamiféle sorrendiséget felállítani. Ja kérem, ez nehezebb, esetleg sorban megdőlnek a prekoncepciók, és az újdonságokra nyitott elmét  követeli meg.

Értitek, amiről írok? 

Egy inkompetens zsűritag beszámolója "Az ország épül-szépül, illetőleg utoljára a mohácsi vészt követően volt ilyen állapotban, a rómaifürdői HÉV-megállóban újabban elektromos tábla mutatja - mintha a Puskásról elnevezett Népstadionban volnánk, csak kicsiben - részint a pontos időt, részint hogy mikor jön a következő szerelvény. (...)Most azonban elromlott, nem mutat semmit, csak új. Így is kilóg a környezetből, de így nem tudunk erkölcsi színezetű következtetéseket levonni. A régi, hagyományos tábla felé igyekszem, hogy megnézzem a menetrendet. (...)Mintegy rábukkanva a táblára, látom, a menetrend össze van firkálva, össze van írva fekete alkoholos filccel. Az írás lendületes, régebben úgy mondták, kiírt, ez már-már túlzás, de mindenesetre folyóírás, vagyis nem nyomtatott betűk, ami azért manapság megkülönböztető jegy. Nekem a négy gyerekemből mindegyik tud folyósan írni - ha akar! Vagyis közülük circa 1,2 csak külön elhatározásra. A szöveg négy sorba volt írva, ha azt mondanám négysoros, azonnal Pilinszky jutna eszembe, alvó szegek a jéghideg homokban, plakátmagányban ázó éjjelek, és minden bizonnyal összehasonlító elemzésbe kezdenék, kimutatva a kezdő sorok világérzésének meglepően hasonló indíttatását, mindez azonban nem áll e mai napra rendelt érdekemben, ezért nem mondom, hogy négysoros. A négy sor így hangzik:EgyszerűenSzarul vagyok. BKV és cigányok,Basszátok az anyátok!Közelebb léptem, a ráírás miatt körülményes volt megtalálni a menetrend rám vonatkozó részét - levettem közben a szemüvegem, ezt elfelejtettem mondani -, amíg ott vakoskodtam a szarul u-ja és a BKV V-je közt, a HÉV is megérkezett, akár egy jó hírt hozó angyal az égből, Szentendre felől. Glória.(...)"(in: Esterházy Péter: Ellenszegezés avagy a babra ÉS 2008. febr. 29.) A Magyar Nemzeti Múzeum pályázatának első díjas tervét követő hozzászólások közt találam egy - többsoros - elemzést az Építészfórumon, aminek a végén olvasható csattanó, végkövetkeztetés - egysoros - így szól:"Ez a zsűri inkompetens, balfasz banda volt." Mivel ebben a jellemzésben magam is érintett vagyok, eltűnődtem, hogy van-e lényeges különbség az Esterházy által gyűjtött négysoros és e mondat színvonala (és indulata) között. Biztosan van, hiszen a mondat nem egy érzelmi állapotot, hanem egy már-már esszének nevezhető elemzést foglal össze. Ellene szól viszont, hogy mégiscsak egy szakmai orgánum felületén jelent meg, nem pedig a HÉV-megálló kulturális szempontból kevésbé exponált szegletében. További párhuzam: ahogy a HÉV-megállóban senkinek sem dolga a versike eltűntetése (vagy mégis?), úgy itt, az Építészfórumon sem - napok óta, bárki, jóleső mosollyal nyugtázhatja, hogy végre mindenki megkapta amit megérdemelt. Köszönjük az Építészfórumnak, Moravánszky Ákos nevében is! Esterházy cikkét érdemes végigolvasni, mert a szöveg tükrében nehéz nem látni magunkat is. Pontosabban: egymást - tükör által élesebben. "Hogy egy Kádár-kultpol szóval éljek, fősodor, a közbeszéd fősodrából kiveszni látszik az emberi szó, a vox humana. Amikor ide értem - mert eddig jött egyik mondat a másik után, írtam vers, ahogy jött -, megtorpantam, egyszer már tartottam itt, több mint tizenöt éve, amikor próbálgattuk, elég rekedten, a szabadság új hangjait. Szórakozott professzorként keresgéltem, hol is írtam, megtalálván az Egy kékharisnya följegyzéseiből-ben, láthattam, már az is torpanás volt; így szólt: "Nézem a tévét a tévében, hallgatom X-t, Y-t , szegények, gondolom magamban, hát hogyan beszéltek? És eszembe jut egy tíz éve leírt (kis, magyar, pornográf) mondat: Ennek a rendszernek, rendszerünknek, talán a legnagyobb bűne, hogy életünk különb-különb tereiről elűzte az emberi szót. Úgy látszik, az emberi szó szakadatlan veszélyeztetve van." (Idézet vége.) A legelső megjegyzés tehát most 25 éves. És azt akkor még rá lehetett a komcsikra nyomni. De ma már csak az önerő!(...)Én is beszéltem már itt valamiféle egységről. Miközben nem vagyok híve ennek az egységesülési rizsának. Essen, aminek esnie kell, ha ketté, akkor ketté. Ettől nem kell megrettenni. Nem híd kell, hanem part. Vagyis hogy minden rész hűséges volna a saját értékrendjéhez. Itt lényeges különbségek vannak persze, a nyelvben, a preferenciákban, az elfogultságokban, a látomásokban és így tovább, de nagyon fontos azonosságok is vannak, vagy rokonságok. Mert tényleg mást jelent a szeretet és mást a tolerancia, de hát azért ezek nem egymást kizáró, diszjunkt fogalmak! És így tovább. Tehát egyik dolog volna a saját értékrend tisztelete (ha van, és micsoda, és ismerjük-e), és rögtön az ehhez kapcsolódó másik: a megértés vágya. Megérteni önmagunkat, a másikat, egymást, a világot. Babrás, de elkerülhetetlen a szabad ember számára." Ennek, az Esterházy által emlegetett szabadságnak a jegyében bátorkodom (vélt, vagy valós inkompetenciám árnyékából) beszámolni a pályázati zsűriben szerzett tapasztalataimról. Az építészeti pályázatok zsűrije nem nyilvános, de nem is titkos, minden lényeges momentumról jegyzőkönyv készül. Az üléseken elhangzó vitákról, az egyes zsűritagok álláspontjáról mégsem szokás utólag (nyilvánosan) beszámolni, pedig mindenki sejti, tudja, hogy a végeredmény ritkán tükröz egységes véleményt - minél több a pályamunka, minél több tagú a zsűri, annál kevésbé valószínű, hogy a "konszenzus", vagyis a végeredményt eldöntő végső szavazás az összes kéz ugyanannál a tervnél lendül a magasba. A közös döntés és az egyéni vélemény viszonyát aztán minden zsűritag a maga módján dolgozza fel, amit szintén nem szokás feszegetni - furcsán is hangzana az "én így gondoltam, de úgy döntöttünk" kezdetű mentegetőzés, pedig bizonyos, hogy mindenki joggal kezdené így a beszámolóját. Ha valaki vállalja, hogy nem pályázik, hanem pályaműveket elemez, értékel és részt vesz a döntés folyamatában, akkor vállalnia kell a közös döntés következményeit is, képviselnie kell ezt a véleményt. De fontos megjegyezni azt is, hogy a zsűritag a közös döntésért vállal felelősséget, nem a nyertes tervért - a döntést a zsűrinek, a tervet a tervezőjének kell megvédenie. Még nem vettem részt olyan pályázat zsűrijében, ahol 61 (vagyis sok) pályázatot kellett volna értékelni, de ahogy kiderült, a nálam rutinosabb zsűroroknak is új volt ez a helyzet. Bizonyosan nem érdektelen, ha röviden összefoglalom, hogyan is zajlott a zsűrizés folyamata, megelőzendő a találgatásokat. A módszer nem volt adott, a metódust rövid egyeztetés során alakítottuk ki: a 61 tervet mechanikus sorrendben felosztottuk a zsűri 10 építész tagja között, mindenkire jutott 6, (7) opponálandó pályamunka. (Nekem az 55-61.sz.) Mindenkinek minden tervet meg kellett néznie, ez természetes, de a kijelölt 6-6 tervet a referens zsűritagnak olyan részletességig kellett megismernie, megértenie, hogy a plenáris ülések, a viták során ismertetni és képviselni tudja. Erre egy hete volt a bírálóknak, addig semmilyen szavazás, válogatás, döntés nem volt. Ezt az egy hetet a zsűritagok különböző mértékben használták ki - voltak olyanok, akik szinte minden nap, reggeltől estig bent voltak, voltak olyanok, akik csak kevesebb időt tudtak a tervek átnézésére fordítani, de őket más zsűritagok tehermentesítették (pl: Moravánszky Ákos csak az előkészítő hét utolsó napjára érkezett meg Zürichből, de az ő 6 tervének opponenciáját Kruppa Gábor átvállalta). A pályázatonként átlagosan 10 tervlap megértése, a cca. 20 oldalas műleírás átolvasása egy terv esetében minimum fél, de a sokadik után inkább egy óra. Napi 10 tervnél többet nehéz befogadni, mert összekeverednek a látottak. Pontozólap nem készült, mert túl sok volt a szempont és szinte minden terv más volt. Én - saját használatra - készítettem egy táblázatot, afféle statisztikát, ahol 13 fő kérdéscsoporton belül (1.-hozzáépítés a főépülethez; 2.-kerti terepszint alatti funkciók; 3.-parkolók helye; 4.-raktárak helye; 5.-udvarok fedése a főpárkány magasságában; 6.-udvarok fedése a fszt. felett; 7.-udvarok fedésének technikája; 8.-udvari beépítések bontása és funkciója; 9.-udvarok megközelítése; 10.-függőleges közlekedés; 11.-szintek körbejárhatósága, a 3. emelet átépítése; 12.-új épületrész építése a kertbe és a kertészlak átépítése; 13.-kert megoldása) 49 altételre bontva "leltároztam" a terveket. Ez a privát statisztika érdekes információkkal, támpontokkal szolgált a számomra, de nem volt, nem is lehetett döntő semmilyen érdemi kérdésben. Ennyi idő, ha szorosan is, de elég volt arra, hogy egyetlen terv értékei se maradjanak észrevétlenek - az más kérdés, hogy a bírálók azonosulni tudtak-e az adott terv javaslataival, vagy sem. Az első plenáris ülés bevezetőjében Eltér István felolvasta lényegében a teljes kiírást, emlékeztetőül. Erre valóban szükség is volt, mert a rengeteg terv összekuszálja a kiírás programjának elvárásait a műleírásokban olvasható véleményekkel. Ez érdekes tapasztalat volt, folyamatosan egyensúlyozni kényszerültünk a tervekbe feledkezés és a kiíráshoz való ragaszkodás között. Nagyon meg tudja forgatni egy pályázati terv a zsűror iránytűjét, pláne hatvan. Biztos viszont, hogy az egyes zsűritagok iránytűi szanaszét mutatnak: egy kiírással szembeni alternatíva, például az az alapkérdés, hogy le kell-e, le szabad-e fedni az udvarokat, vagy sem, nem tud érvényesülni. 11 zsűritag, ezen belül 10 építész garantáltan megosztott az ilyen kérdésekben.A pályázatokat ezután a kiírás tartalmi és formai követelményei alapján, illetve mindenki a saját értékelési módszere alapján A (potenciális díjazott), A/B, B (megvételre érdemes), B/C, vagy C csoportba sorolta. A bontást követő nyolcadik napon került sor az első összeolvasásra. Ekkor mintegy 43 terv került abba a helyzetbe, hogy a zsűritagok többsége B/C, vagy C jelöléssel sem nyerésre, sem megvételre nem tartotta esélyesnek a pályaművet. Ez nem jelentette a terv automatikus félretételét, hanem ekkor került sor a pályázatok egyenkénti, közös végignézésére, vitájára. Ekkor ismertette az opponens a tervet, vagy olvasta fel a már elkészült bírálati vázlatát. Az értékelésnek ezzel a metodikájával kapcsolatban, amit alapvetően a zsűri elnöke, Eltér István javasolt, kialakult némi vita. Moravánszky Ákos vetette fel, hogy ez a módszer törvényszerűen "negatív" értékeléshez vezet - ezzel szemben lehetne "pozitív" értékelést kezdeni úgy, hogy ne a kevésbé jónak tűnő, hanem a jó, (vagy annak tűnő) terveket beszéljük át: így nem arról lenne szó, hogy az adott pályamű miért rossz, hanem arról, hogy miért jó. A tervek nagy száma miatt ezt a javaslatot az első körben nem tudtuk a gyakorlatban is kipróbálni. Egyenként, sorban végignéztük az összes pályatervet közösen: minden tervlapot kiteregettünk, a zsűri körbeülte a pályázatot, a műleírás legfontosabb részei felolvasásra kerültek, minden tervnél elhangzott a kérdés, hogy van-e valaki a bírálók közül, aki a kiesésre álló tervet védené, vagy versenyben tartaná. A vitán felül versenyben maradó pályázatokról most nem sok szó esett, de elvekről igen. Tervenként került sor a szavazásra, de csak azok estek ki végleg, amelyeket senki sem védett: ha egyvalaki is kiállt valamelyik terv mellett, az versenyben maradt. A "végleges" kiesés sem volt végleges, elvileg bármelyik terv visszahozható lett volna ebből a körből, ha valamilyen új, eddig ismeretlen szempont ismét felmerül - erre azonban nem került sor. 43 pályamű így lekerült a paravánokról. Ezután került sor az összegző eszmecserére, arra a bizonyos "pozitív" vitára, amit Moravánszky Ákos javasolt: mindenki elmondta, hogy mi a véleménye a pályázat egészéről, a beérkezett tervekről. Mind a 11 zsűritag sorban, egyenként elmondta a preferenciáit, erről hangfelvétel is készült. Ekkor már - konkrétan megnevezve - olyan tervek is előtérbe kerültek, amelyek a kiírástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő megoldásokat tartalmaztak: alapvetően az udvarok lefedése, illetve a beépítésük kérdése volt a téma, mert érezhető volt, hogy ezeken a pontokon nincs konszenzus.A különböző véleményeket természetesen nem írhatom le az érintettek hozzájárulása nélkül, azt viszont, amit én mondtam, röviden összefoglalom (jegyzetekből, pontatlanul): - Más, korábbi pályázatok tapasztalatai alapján nem lenne jó, ha olyan pályázat nyerne, amit a múzeum képviselői nem értenek, nem éreznek a magukénak. Ha vége a bírálatnak, itt maradnak egy halom tervvel, amivel nem tudnak mit kezdeni. A zsűri két hete elemzi a lehetséges megoldásokat, de jó lenne tudni, hogy mindebből, beleértve az újonnan felmerült alternatívákat is, a múzeum képviselete mit preferál. - Meggondolandó, hogy valóban le kell-e fedni az udvarokat! Több terv is van, (pl. a 16. számú terv), amelyik meggyőzően érvel az udvarok lefedésével szemben. Magyarországon kevés sikeres példa és tapasztalat van az ilyen nagy terek lefedésére, a BTM barokk udvara kifejezetten negatív példa a szememben, a szerkezeti kialakítás, és az udvar látványa szempontjából is. Akusztikai okokból - állítólag - nem is használható úgy, ahogy eltervezték. A pályázati látványterveken itt olyan high-tech lefedések álmait látjuk, amit méregdrága szerkezettervező irodák terveznek Angliában, Amerikában, de ennek itthon legfeljebb a szokásos "magyaros" változatára lesz esély. (Ezen a ponton többen közbeszóltak, hogy korszerű üvegfedésekre vannak példák a különböző hazai plázákban, illetve mindez csak pénz kérdése ma már. A Műegyetem aulája, vagy az Iparművészeti Múzeum fedése is megért száz évet - ez igaz, de ilyen "hagyományos" rendszerű, kéthéjú üvegfedés csak mutatóban volt a tervek között.) - Az udvarok beépítésével kapcsolatban - sok ilyen terv volt, ami a zsűrit váratlanul érte - érdemes elgondolkodni azon, hogy így mód van olyan funkciókat is integrálni az épület belső vérkeringésébe, amelyek egyébként a föld alá szorulnának. Vannak a javaslatok között olyanok is, amelyek nem építik be az egész udvart, csak egy részét - a kortárs építészet túlélési periódusait ismerve nem betonból, hanem, akár acélszerkezetből is építhetők ezek (pl. a 21. sz. terv), tíz év múlva, ha nem válik be, könnyen kirámolható. (Moravánszky Ákos közbeszúrta, hogy van példa arra is, hogy az ilyen ideiglenesnek szánt építményt annyira megszeretik a használói, hogy bőven túléli az általam jósolt tíz évet.) Meggondolandó, hogy egy ilyen terv is nyerhetne, akár, nem pont úgy, ahogy a terven van, de az elvet nem kellene elvetni. Mindkét udvar helyett csak az egyik udvarban, például. - A 6. sz. tervre az első körben "A" javaslatot adtam, mint - szerintem - jó diszpozícióra (összesen három tervre adtam ekkor "A" betűt: 16.sz; 58.sz; 6.sz.), de a látványterveket is nézve megvan a veszélye, hogy egy föld alatti Auchan-utcát kapunk, ha így épül meg. Erényei mellett jelentősen túlméretezettnek tűnik: tud-e majd egy ekkora, cca. 3000m2-es többlet területet üzemeltetni a múzeum? Hozzáteszem még egyszer: ezek az én szempontjaim voltak, a többi tíz bizottsági tag véleménye, amit itt nem idézhetek, ettől több esetben alapvetően eltért. Ez a vitakör egy teljes délelőttön át tartott és igen tanulságos volt. Összegzés nem volt, mindenki magában rendezte el a hallottakat. A lényeget a pályázati jegyzőkönyv tartalmazza. Ekkor dőlt el, hogy az udvarok lefedése már nem kérdés, a földszint feletti födém ötletének nem volt áttörő sikere, az udvarba történő akár részleges beépítés megosztja a zsűri építész tagjait is, a múzeum képviselői pedig végképp nem tudtak megbarátkozni a gondolattal. Az első szavazás eredménye alapján, a több napos zsűrizés végén 18 terv maradt a falakon: ekkor már az volt a tét, hogy melyik nyer, mi a sorrend. A pályázatok számából és színvonalából következően biztos volt, hogy lesznek díjazottak és a megvételek száma is maximális lesz a rendelkezésre álló kereten belül, tehát nagyjából 10-12 tervre kellett szűkíteni ezt a 18 tervet. Ekkor egy újabb A-B-C szavazás következett, (a második), amiből ismét kialakult egy sorrend, aminek az elején, a legtöbb "A" szavazattal - talán éppen a beszélgetés hatására - a 21. számú, az 58. számú és a 6. számú állt, ebben a sorrendben. Ezek a pályázatok jóval több "A" szavazatot kaptak, mint a többi.Ez az eredmény - szavazás ide, vagy oda - nem tűnt reálisnak. A 21. sz. terv, amely végül a negyedik díjas lett, több olyan alaprajz-szervezési megoldást is tartalmazott, amit mindenki vitatott - valóban az udvarba történő beépítés melletti érvelés lendített a szavazati eredményen. A 21. sz. és a 41. sz. (végül harmadik díjas) tervek ekkor kerültek egymás mellé, mint e tekintetben rokon megoldások. Furcsa volt látni, hogy ezen a ponton a látszólag olajozottan működő zsűrizési folyamat megakadt, a bizottság képlékennyé vált. Ekkor kezdett emelkedni a feszültség. Kiteregettük ismét e három terv minden lapját a zsűri elé egyenként, és elkezdtük olyan szemmel nézni, ahogy a nyertes terveket szokás: a kívülálló szemével. És ekkor aktivizálódott a múzeum is Rezi Kató Gábor igazgatóhelyettes személyében, aki elmondta, hogy azokat a terveket, amikben az udvar be van építve, semmilyen fórumon nem fogja tudni megvédeni. A múzeum a 6. sz. és a 33. sz. terveket tudja elfogadni azok közül, amelyek versenyben maradtak. (Valóban, e két terv az első szavazáson is "A" jelet kapott a múzeumtól.) Ekkor parázs vita kerekedett. Érvek hangzottak el arról, hogy egy terv grafikai minősége árulkodik a majdani terv építészeti minőségéről. Igyekeztünk a részletmegoldásaiban módosítandó, de építészeti szempontból jó ízlésű tervek mellé állítani a múzeumot. Egy határon túl azonban ez az érvelés is komolytalanná vált, mert valóban nehéz kiállni egy olyan nyertes tervvel, amihez jegyzéket kell csatolni, hogy mi minden lenne rajta másképp. Az 58. sz., mindvégig az elsők között lévő terv (az első szavazáskor magasan a legtöbb "A" szavazatot kapta) alaposabb átnézése is elindította a terv erózióját: a balácai mozaik feletti födém megnyitása túlzott, lehetne kisebb, ám akkor a tükörképeként elképzelt terem mérete előnytelenül változik, vagy sérül a szimmetriára építő koncepció. A tervezett étterem éppen a főigazgatóságot üti ki, a palástterem helyén lépcső épül, stb. A terv imponáló képletszerűsége egy esetleges megvalósítás során félő, hogy elveszne. A múzeum nem állt a terv mellett. A 33. sz. pályázatot a portikusz alatt átvezetett lejáró (alagút) és egyéb alaprajzi megoldásai miatt viszont az építészek közül nem tudta senki győztes tervként elképzelni. Egyedül a 6. sz. terv maradt állva.Ekkor szünet következett. (Talán nem elég hosszú. Ekkor kellett volna elmenni aludni.) A félórányi feszültségoldó pihenő után született egy javaslat. Ha nincs első díjas terv, akkor egy olyan bizonytalan helyzet keletkezik, ami senkinek sem jó. A nyertes nélküli pályázatokról senki nem mossa le a manipuláció szándékának a gyanúját. Egy nemzetközi pályázaton, ahova érkezik 61 pályamű, ez a választék - ebből kell tudni választani. Rossz volt a kiírás? Vagy megoldhatatlan, úgy értem nem oldható meg jól a feladat? Ezt lehet ragozni, de végül mégiscsak megmaradnak az igények: eltűntetni a gépkocsikat, eltűntetni a műanyagsátrakat (és bemutathatóvá tenni a leleteket), hasznosítani a belső udvarokat, körbejárhatóvá tenni a kiállítási tereket, megoldani a belső közlekedést stb.Ezeket az igényeket egy olyan diszpozíció tudta többé-kevésbé teljesíteni, amelyik független maradt a régi épülettől, a függetlenség előnyeivel és hátrányaival együtt. Meglepő, hogy a Szépművészeti Múzeum esetében többé-kevésbé kényszerből kialakult megoldáshoz hasonló rendszer bizonyult itt is közösen elfogadhatónak.Rendben, szólt a javaslat, akkor hát legyen nyertes ez a terv, de a nyertes mögötti sorrend már ne legyen szavazás tárgya, (hanem legyen olyan, amilyen végül lett is).A borítékbontás utáni hosszú pillanat atmoszféráját nincs felhatalmazásom leírni. Egy nagy, mindenki által elvárt, nyílt, többé-kevésbé nemzetközi pályázat után eljutottunk nagyjából oda, ahol Szécsi Zsolt tartott négy évvel ezelőtt a Szépművészeti Múzeum bővítésének tervezésekor. Nagy tanulság volt ez a számomra. Mondhatnám, hogy sajnálom, hogy belekeveredtem, de nem mondom: mivel mindenki rajzolni akarta a pályázatot, zsűrizni pedig senki, én sem, unszolásra beleegyeztem, hogy jó, leszek legfeljebb póttag. Ki gondolta volna, hogy váratlanul kicserélődik a főigazgató, az új már nem léphet be a közbeszerzés folyamatába, rendes tagként aktiválódom, és innen már egyenes út vezet oda, hogy egy inkompetens, balfasz banda tagjává váljak más, nyilván kompetensebb ítészek szemében, miközben a pályázó építészek, akiknek a vállát csöppnyi felelősség sem terheli, legyintenek a történtekre. Glória. Üdv!mcs

Van egy feltételezésem MCS szavai alapján: az "építész" zsűritagok szerettek volna más tervet kihozni fő-fő győztesnek.

A zsűriben 2/5/5 arányban voltak múzeumászok/építész-politikusok/építészek: ezek szerint az "építészek" nem egyenlőek az építészekkel.

Szörnyű felvetésem: mivel az "építész" zsűritagok már pozitívabban nem tudnak diszkriminálni, esetleg próbálkozhatnának, hogy negatívan diszkriminálják a középszerű terveket -amelyek ezek szerint a végén kompromisszumként befuthatnak.

És akkor most a kultúra grál-lovagjai szívükhöz kapnak!

Pedig igen, igen: mivel nálunk még kevés a golfgyep, ha nagyot akarunk szippantani friss fű illatából, vállalni kell a kockázatot, hogy tehénszaros lesz a csizmánk. Ezt az üzleti életben és a politikában tudják azok, akik lendíteni akarnak a helyzeten. És nem első sorban saját helyzetükön.

Olvasom a jelentést,  nézegetem a győztes terv látványképeit. A margóra ezt írnám: Egy pályázaton a tervezés a szerző felelőssége, a választás a zsűrié. Az eredmény közös!