A szakadék széléről - a MÉK Küldöttgyűlése elé

Alább közöljük Ertsey Attila nyílt levelét az építész társadalomhoz: "Mivel nem vagyok küldött és nem tudom, ki az a küldött, akit én küldtem és akit megkérhetnék arra, hogy véleményemet képviselje; ezúton írom meg azt."

Megelőzendő az övön aluli kommenteket, kérem a Tisztelt Olvasókat, maradjunk a tárgynál. Milano-ügyben két év után talán rövidesen tisztázódik szerepem, és nevemhez nem tapad sem rágalom, sem vád.

A küldöttgyűlésen jó lenne a lényegről beszélni, mert mellébeszélésből túl sok volt, az idő elfogyott. Mi a lényeg? Szakmánk a szakadék szélére került. Csak két elemét emelem ki az okoknak, indoklásul.

1. Az egyszerűsített tervdokumentáció ügye.
2. A kötelező tervezői felelősségbiztosítás.

Miután a szakma végigszenvedte a politika ámokfutását a 300 m² alatti épületek ügyében, most itt az újabb csapás. Vonjunk mérleget, mi is történik? És minek kellene történnie ehelyett?

Dilettáns megélhetési politikusok írják a szakmánk életét meghatározó jogszabályokat. Megszokták, hogy a birka nép hagyja, hogy helyette gondolkozzanak; és el is hiszik magukról, hogy ők mindent mindenkinél jobban tudnak, a pedagógusoknál, orvosoknál, és a mérnököknél-építészeknél. Mert mi így is viselkedünk, hogy elhihetik.

A 300 m² alatti épületek többször korrigált rendelete konkrétan illusztrálja azt a jogalkotási módszert, amit a miniszterelnök önmaga által is bevallottan folytat: először alkotunk egy jogszabályt tesztüzemnek, aztán ha nagy a tiltakozás, korrigáljuk. Ez éppen a feje tetejére állítása annak, aminek kellene történnie.

Itt az ideje tisztázni, hová is süllyedtünk és van-e még lejjebb? Emlékezzünk:
az Építészkamara alapítását én kezdeményeztem az utolsó régi MÉSZ-közgyűlésen, 1990. június 8-án, amin a jelenlévők megválasztották az Építész Önkormányzati Bizottságot. Tagjai voltak: Bodonyi Csaba, Ertsey Attila, Kampis Miklós, Kaszab Ákos, Makovecz Imre, Maros Tamás, Noll Tamás, Roth János, Dr. Vámossy Ferenc. Az alapítók közül egyre kevesebben vagyunk az élők sorában és hogy a kamara él-e még, nem tudom. Az Építészkamarát annak idején azért alapítottuk, hogy visszahelyezzük jogaiba a kommunista rendszer által megszüntetett kamarát, a szakma önigazgató intézményét.

Ez a cél a mai napig nem teljesült. Kaptunk egy homokozót, kerítéssel övezve.
Annak idején a kétkamarás parlamentben a kamarai elnökök ott ültek a Felsőházban, és konkrétan részt vettek a szakmájukat érintő törvények elkészítésében. Ma fordítva ülünk a lovon - kölcsönzöm a kifejezést a politikusok szájából.

A kapkodva, szakszerűtlenül előkészített és alakítgatott egyszerűsített rendelet története példaszerű. A tiltakozás szakmai szervezeteink részéről erőtlen volt. A hatalom engedett, és elnökségeink, bizottsági tagjaink lelkesen, éjszakákon át dolgoztak az újabb és újabb javaslatokon, ál-lelkesedést mutatva, mondván: most kedvező a klíma, most lehet pozitív változásokat elérni.

Mint annyi mindenben, itt is a Kádár-rendszer viselkedési sztereotípiái reinkarnálódnak. Akkoriban a változást nem magunktól vártuk, hanem a rendszer belső fordulataitól, hogy most kit neveznek ki, lesz-e jóindulat az elvtársak részéről, ki bukott felfelé vagy lefelé, stb. Ma ugyanez lett a helyzet. Amikor a 300-as rendelet első változata kijött, a felháborodás nem volt elsöprő. Csak halkan kérdezgették néhányan, hogy mi lesz ebből, tönkre fogunk-e menni? De valljuk be, elnökségeink, bizottságaink nem voltak a korábbi jogszabály-egyszerűsítési kísérletekben sem sikeresek, csak nem lett söralátét a jogszabály-tengerből, és csak nem lett több egyéni felelősség, de több lett a jogszabályok közti zsonglőrködés, a jogászkodás, és persze a be nem tartás. Számos kollégánk külföldön dolgozik, és az építőipar emberei szintén. Nincs, aki elvégezze a munkát. Az építkezések a mélyponton - lásd a lakásépítést, és a CSOK valóságát -, közben a kommunikáció, a sikerpropaganda csúcsra járatva.

A gondoskodó állam terjeszkedik csak, karöltve egy virtuális, elektronikus világgal, ahol rabosítva vagyunk, online bekötve a Nagy Testvérhez - jövőre kötelező online számlázással - és mi rezignáltan, önbecsapással hagyjuk. A biometrikus E-személyiért sorbanálltunk éppúgy, mint az ÉTDR, vagy az E-napló esetén a képzésekre. A kamara képtelen volt megálljt parancsolni, elgondolkodni hagyni magunkat, mire jó ez. Inkább fizetős konferenciákat rendezünk, hogy megtanítsuk, hogy kell használni ezeket az istentől-embertől elrugaszkodott rendszereket. Minket már csak egy áramszünet menthetne meg.
A 300-as rendelet egyes pozitív hozadékai mellett összességében a káoszt növelte, keletkezésének módja során jómagam is háromszor kellett átdolgozzak egy munkát, míg végül a megbízónál a cérna elszakadt. De kóklerek tömegével nyomták be a doksikat közben.

Még tavaly ilyenkor teszteltem a közhangulatot, mikor meghívtak egy kis építész-körbe beszélgetni ezekről az ügyekről. Nem volt forradalmi hangulat. De miért is lenne az; miért gondolom én, hogy az építészek különböznek a nagy átlagtól. A legutóbbi tisztújításkor egy kezemen meg lehetett számolni, ki reagált nyílt levelemre úgy, hogy megértette és egyetértett vele. A többség az elnökök választási háborúján izgult, és valós tartalmi kérdések megvitatása helyett politizált. Radikális ajánlatomat nem fogadták el. Ajánlatom lényege az volt, hogy érdekeink érvényesítését konfrontáció nélkül nem fogjuk elérni soha. Ez volt Noll Tamás és köztem a nézeteltérés fő oka. Tudomásul vettem. Ami most történik, az mindennek a konzekvenciája.

Véleményem most is fenntartom.

A kötelező felelősségbiztosításról mondjuk ki végre az igazságot:

1. a 300-as rendelet a nyakunkba varrt minden felelősséget. A felelősségbiztosítás ez ellen kínál elvileg védelmet, de a felelősség kiegyensúlyozott és igazságos megosztása ezzel sem történt meg. A mi farkunkkal csépelik a csalánt, ahogy a népi bölcsesség mondja.

2. a felelősségbiztosítás elsősorban a biztosító multicégek érdeke. A tervezés olymértékben körül van bástyázva jogszabályokkal, garanciákkal, hogy a kockázat szinte nulla. A munkák túlnyomó tömegére igaz ez, harmincéves praxisomban egyszer sem volt rá szükségem, a többire meg éppen elég volt eddig is az eseti biztosítás. Most itt kilincselnek nálunk az ügynökök, és innentől fogva eggyel több sárga csekk lesz havonta a levélszekrényünkben. Kamaránk nem volt képes a multik lobbierejével szemben sem szándékot, sem erőt felmutatni, mozgósítani sosem próbált. Annak idején, az Első Építész Demonstráció alkalmával a helyettes államtitkár le akarta szúrni az akkori kamarai elnököt, hogy mi ez a vircsaft, és elnökünk igyekezett mentegetőzni, hogy semmi köze hozzá - hozzánk. Nem is volt. Most sincs. Az egyéni életpálya-modellek ma még hatékonyabbak, mint az érdekérvényesítés. Ne értse félre senki, személycserék nem javítanak a rendszeren. A változás bennünk kell, hogy kezdődjön. Az, hogy mikor jön ez el, még nem látom, de éberen várom.

Nem kívánok enciklopédikus összefoglalást írni szakmánk egészéről. A Magyar Mérnök Együttműködés Egyesület elkészítette az egész szakma új alapokra helyezésének stratégiáját, német előkép alapján. Ha magunk kezébe vennénk végre sorsunkat, megvannak az alapok - az Építészetpolitika, a kötelező díjszabás, sok más félkész vagy kész dokumentum - amelyekkel egy valóban szakmai önkormányzatként, az államtól nem függő testületként működő szervezet jöhet létre, és ami lehetőséget ad egy olyan működésre, amit a Kádár-rendszer alatt annyira hiányoltunk, mert ami most van, az nem ilyen.

2016. december 1.

Ertsey Attila
építész