A tesztoszteronszagú építészeten innen és túl. Könyvajánló

2022-ben jelent meg Karin Hartmann Fekete garbó, kerek szemüveg című könyve, melyben százhatvan oldalon keresztül érvel a építészeti tervezőkultúra változásáért, tömör, alapos, átfogó, őszinte, tárgyilagos, tanulságos és nagyon olvasmányos módon.[2] A kötetet Kammermann Lilla mutatja be. 

Bár Németországban már nem sokkal az ezredforduló után a diplomázó építészek többsége nő volt, a struktúrák, legyen az akadémiai és kamaratagság, elnökségek, irodavezetői pozíció vagy professzori állások – majd húsz év távlatában – nem ezt tükrözték vissza a statisztikákban. Feltette hát a kérdést Karin Hartmann, gyakorló tervező a német Építésügyi, Városfejlesztési és Területfejlesztési Kutatóintézet referenseként, és lépésről lépésre megválaszolta azt:

Ma fekete garbós és kerek szemüveges tervezők világa a mi világunk, de vajon kinek az igényeire szabták ezt a világot? 

Hartmann rámutat, hogy a női építész hallgatók az egyetemi képzés során még nem vagy kevéssé éreznek  negatív megkülönböztetést,  csak a munkaerőpiacra belépve éri őket a feketeleves. Európai kutatások hiányában az Amerikai Építészeti Intézet tanulmányára hivatkozik. Nem meglepő, hiszen a könyv egyik tanulsága, hogy információhiányban szenvedünk, ami a magyarországi helyzetre is igaz. A statisztikák, amelyeket Hartmann összeállított, a Németországban végzett építésznők aránya a bejegyzett kamaratagokéhoz képest, irodavezetés és professzori állások eloszlása férfiak és nők között mind komor képet mutat. Nem csak egy megérzésről van szó, a számok is ezt mutatják, újabb tanulság: ha van statisztika, azaz, ha van mit felmutatni, akkor van min változtatni. Jelenlegi körülmények között az építőipar és a láthatatlan munka, gyermeknevelés hosszútávon nem vagy csak nagyon nehezen összeegyeztethető, a véget nem érő munkaidő és macsókultúra mellett a részmunkaidő és biztos fizetés álom marad. 

Egyéni döntésről lenne szó? Ha a felsorolt strukturális és társadalmi problémákkal a nőknek egymagukban kell szembenézniük, akkor nagyon nehezen beszélhetünk választásról. Akinek sikerült, annak innen is gratulálunk, szeretnénk, ha mindenkinek ugyanúgy sikerülhetne, nem csak neki. 

Nem csak a statisztikák, hanem az építészettörténet háza táján is van még hova fejlődni. Két kezemen meg tudom számolni, hogy hány magyar építésznőnek van Wikipédia oldala, és ez nem vicc. Németországban se sokkal rózsásabb a helyzet, az építészek között 4,9 százalék női életrajz, amely a 16,9 százalékos összáltagon jóval alulmarad. 

Ha ezen felbuzdulva a könyvajánló olvasói Wikipédia-szerkesztővé avanzsálnak: sajnos a probléma sokkal mélyebben gyökerezik. A Wikipédiát bár bárki szerkesztheti, moderátor csak a legaktívabbakból lehet, ők Németországban többségében 50 év feletti fehér férfiak. Emellett az építészeti életrajzi szócikk kritériumait kevés nő tudja megugrani: szerepeljen egy konkrét top 100-as listán, vagy legyen országos, esetleg nemzetközi díja, esetleg a munkájáról elérhető szekunderforrás. Így törlik ki moderátorok könyörtelenül építésznők gondosan kutatott és megírt életművének teljes szócikkeit. Pedig tudjuk: “Aki ma nem  googlezható, az tegnap nem létezett." Utólag még nehezebben kapnak kreditet a tervezőnők. Azt is csak hosszas kutatásnak köszönhetjük, hogy ma már tudjuk, az E.1027-es házat nem a fekete garbós, kerek szemüveges Le Corbusier mester tervezte, hanem Eileen Gray.[3] De vajon hány Robert Venturi mögött volt ott még egy Denise Scott Brown?

Az elmúlt években német példára Magyarországon is elindult az Építészeti Múzeum kutatása Magyar Építész Nők címmel.[4] Tehát a téma Magyarországon sem újkeletű: a Women in Architecture Hungarynek köszönhetjük az első átfogó adatvizualizációs statisztikákat, az Építészeti Múzeumban 2025-re készül el a katalógus és kiállítás az életrajzokból. Csak sajnos későn ébredezünk, mi sem mutatja jobban, hogy legfőbb ideje ezekkel a kérdésekkel szembesülni, minthogy tavaly oktatói becslés alapján Budapesti Műszaki Egyetemen a diplomázó építészek több mint 70 százaléka nő volt. 

De másképp terveznek-e a nők?  

Hartmann visszakérdez: Másképp, mint ki? A tervezésnek nincs normatív módja, szeleburdi lenne ez a megfogalmazás. Egy építészeti tervezői praxis a szakmai és saját élettapasztalatokon keresztül alakul ki. Ha az egész társadalom érdekeit szeretnénk szem előtt tartani, akkor adott, hogy minél sokrétűbb legyen a tervezés:

Ugyanígy nem felejti el a marginalizált csoportok igényeit az, aki szembesült már korábban ezekkel a kérdésekkel, hogyan legyen tényleg akadálymentesített egy tér, vagy hogy a használók biztonságérzete mérhető faktor, és létezik tervezői eszköztár ennek a javítására. Ezek nem a nemekhez, hanem az egyénhez köthető tapasztalatok sorozata, de ha a gondoskodási és láthatatlan munkára gondolunk, társadalmilag egyelőre inkább a nőkre hárulnak ezek a feladatok. Az egyik alapfeltétele az építészeti fordulatnak, hogy a gondoskodói munkát nem csak az életben, hanem az építészetben is elismerjük, és felértékeljük azt. A gondoskodási munka és az építésügy reformja szorosan összefügg egymással, és női emancipáció nélkül messze maradunk a paradigmaváltástól. 

Ne kizárólag azt mondjuk, hogy ne bontsunk, hanem, hogy gondoskodjunk úgy a meglévő épületállományról, hogy azt minél tovább meg tudjuk őrizni, és ezzel a benne rejlő munkát méltó módon értékeljük. Ez már tényleg, ugye mennyivel másképp hangzik?  

Olvassunk Karin Hartmannt, olvassunk mást is, fordítsunk, beszélgessünk, vitatkozzunk, beszéljünk ezekről a kérdésekről minél, minél többet, kutassunk, álljunk ki magunkért és egymásért. Változtassunk, és teremtsünk meg olyan körülményeket, hogy nem hagyja el a pályát pár éven belül a 70 százalék tavaly végzett építésznő számottevő része, körülményeket, amik között mind lehetnek irodaalapítók, professzorok, elnökségi pozícióban – és emelett egyszerre emberek. Küzdjünk egy olyan tervezési kultúráért, amelyben mindenkit szívesen látnak. 

Kammermann Lilla

A szerző az előző félévben vendéghallgató volt a bécsi Műszaki Egyetemen, ahol a Claiming * Spaces kollektíva vendégprofesszoránál, a könyv szerzőjénél, Karin Hartmann-nál tanult. A héten a Nemzetközi Nőnap alkalmából, március 8-án pénteken 17 órakor szobrot avat a girls can scan kollektívával és az Építész Szakkollégiummal a BME kertben, ahová minden érdeklődőt szeretettel vár. 

A könyv ezen a linken elérhető a kiadótól angol és német nyelven, nyomtatott és e-book formátumban.

Szerk: Böröndy Júlia

Jegyzetek:

[1] A tesztoszteronszagú építészet kifejezést Soltész Noémitől tanultam a Nők és munka című Women in Architecture Hungary eseményen, aki a Negyvenkettő sorozatban használta azt. Addig azt hittem, hogy a Tesztoszteronépítészet sorozat alkotói találták ki. Kicsit erről is szól ez a cikk. 
[2] A könyv eddig németül Schwarzer Rolli, Hornbrille és angolul Black Turtleneck, Round Glasses címen jelent meg.
[3] A teljes történet magyarul Tarbay Gabriella A vágy titokzatos tárgya: Eileen Gray és Le Corbusier című cikkében olvasható, a BÁV magazin 2018. 2. számában jelent meg.
[4] Kovács Dániel: Magyar Építész Nők – A projekt elindult.