David Georges Emmerich munkásságáról

1923-ban született Debrecenben, 1944-ben Auschwitzba majd Flossenburgba, Dachauba és Esslingerbe deportálták. Mérnöki tanulmányait Budapesten kezdte és Izraelben fejezte be. 1953-tól 1996-ban bekövetkezett haláláig Franciaországban élt.

David Georges Emmerich

1923-ban született Debrecenben (Magyarország)
1996-ban Párizsban hunyt el (Franciaország)

A magyar számozású David Georges Emmerichet 1944-ben Auschwitzba majd Flossenburgba, Dachauba és Esslingerbe deportálják. A felszabadulás után a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdi meg tanulmányait. 1948-ban, Yona Friedmannal egy időben fejezi be tanulmányait Izraelben a Technionon. 1951-ben az Egyesült Államokban dolgozik, és a Columbia Egyetemen folytatja tanulmányait. A maccarthizmus elől menekülve 1953-ban Franciaországba érkezik, és Párizsban, mégpedig az Ecole des Beaux-Ms de Paris-n, Zavaroni műhelyében befejezi tanulmányait.
1956-ban Dubrovnikban részt vesz a CIAM X. (Congrés International d´Architedure Moderne Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa) ülésén. A Kutatásaikkal szemben tanúsított értetlenség 1957 novemberében arra készteti az építészek egy csoportját, közöttük Guy Rottiert és Yona Friedmant, hogy Párizsban megalakítsák a GEAM-ot (Groupe d´Etudes d´Architecture Mobile – Mobil Építészeti Tanulmányok Csoportja), amelynek elképzelései felkeltik Emmerich érdeklődését. 1958 végén – mialatt Párizsban néhány napra ágynak dől – Emmerich a mikado-játékból kiindulva lefekteti az önrögzítésű szerkezetek alapelvét, miszerint a nyomó- és húzóerő közötti egyensúlyra stabil és formatartó konstrukció építhető. Ez a láncocskákból és pálcikákból összeállított szerkezet, amely rudakból és feszítőzsinórokból áll, egy poliéder alakzatot hoz létre, amelyben az alkotóelemek egymást kölcsönösen támasztják. Ettől kezdve Emmerich rendszeresen szabadalmaztatja találmányait, amelyek könnyűségük révén egyszerűen mozgathatóak, önerőből felépíthetőek, és egy korábban nem létező építészet előfutárává válnak.
Emmerich egész életét a szerkezet-morfológia tanulmányozásának és az új építészeti formák tanításának szenteli. Franciaországban David Georges Emmerich az építészeti szerkezetek kutatásainak főszereplője, más, olyan úttörő egyéniségek mellett, mint Robert Le Ricolais, aki az 1950-es években elhagyja Franciaországot, és az Egyesült Államokba települ, Konrad Wachsmann, aki 1940-ben Németországból az Egyesült Államokba emigrál, Z. S. Makowski, az angliai Surrey Egyetemről, és az amerikai R. Buckminster Fuller. Ezek az építészmérnökök alakítják ki a tér három dimenzióba tartó szerkezeteinek fogalmát, amely a gépesítés, standardizálás és ismétlődés hármasára alapozva lehetővé teszik a tömeg csökkentését.
David Georges Emmerich a morfogenezisen keresztül – az alakzatok geometriai lények a térben, amelyek saját törvényeik szerint működnek – tárja fel az építészeti alakzatok felépítésnek törvényeit. Az önrögzítésű szerkezetek modulálható rendszerek, építőjátékok. Nyitott rendszerhez tartoznak, amelyet „egy szabadon felhalmozható vagy szétszórható, mozgatható és növelhető, hihetetlen, a természet alkotta szerkezetekre jellemző, gyakorlatilag kimeríthetetlen morfológiai gazdagsággal rendelkező játékra" épít fel. Ezek a rendkívül könnyed szerkezetek új, építő módozatokat tesznek lehetővé, ahol „minimális anyagfelhasználással a terület maximális átkarolása" lehetséges. Emmerich szerkezetei következésképpen meghatározzák a térszerkezeti tartóvázat, amelynek kombinációjával válaszfalak nélküli organikus növekedésre átváltható, polifunkciolális lakóterületekhez juthatunk. Ezek jellegzetessége a könnyű tömeg és a pókháló felépítésű tartóelemek flexibilitása. 1960-ban Emmerich az Ecole des Beaux-Arts de Paris-n, majd az építészeti tanszék leválását követően 1970-től 1990-ig, nyugdíjba vonulásáig, az Ecole d´Architecture de la Villette-en tanít. Így Emmerich hatással volt az építészek egy egész generációjára, akik szerkezeti geometria, és az 1960-as években diákjaival kidolgozott „építés önerőből gyakorlatok" óráit látogatták, nemcsak Franciaországban, de az Egyesült Államokban, Angliában, Marokkóban és Izraelben is. „Ezeknek az ismereteknek a birtokában a városi infrastruktúra, az építő játékok, és az önerőből építés megalkotása is elsőrendű feladat. Kétfokozatú építészet az egyéni vagy kollektív felhasználók tényleges bevonásával" – mely megmutatja, mennyire fontosnak tartotta Emmerich a humanista értékeket, egy még a társadalom szerkezetének átformálására is alkalmas, az építést „társasjátékká" alakító építészet kidolgozásával.
1967-ben Jean-Paul Jungmannal közösen a párizsi CNIT-ben rendezett Csomagolóanyag Kiállítás és Vásár részére bemutatóstandot készít kartonból, ami az első nagyszabású munkája. A tér-mértani kupola tanúsítani kívánja a kartont felhasználó építészetben rejlő konstrukciós lehetőségeket. 1970-ben Emmerich párizsi sétahajók készítésére kap megrendelést, és egy „vendéglátásra alkalmas úszó létesítményt" tervez, három, lakható, poliéderből készült, kifeszített vászonnal takart hálószerű szerkezetből kiindulva, amelynek realizálására sajnos nem kerül sor. 1968-ban, a marokkói Service Technique de I´Urbanisme et de I´Habitat (Város és Lakótervezés Műszaki Hivatala) megbízásából a dobozvárosok felszámolási eljárásának lehetőségeit keresi, és megépíti a rombikuboktaéderből kiinduló menedékhely első prototípusát, amely lehetőve teszi az alakzatok organikus feljődését. 1970 nyarán Seattle-ből és Rabatból összegyűjti a Paris-La Villette hallgatóit, hogy Yacoub el Mansourban az önerőből építés gyarkorlatát továbbfejlesszék: „lakások helyett kollektív építmények mellett kell magunkat elköteleznünk". A nád-eukaliptusz-gipsz technikával a lakók önrögzítésű és olcsó építményekhez juttathatóak. Az 1960-as 1970-es évek során Emmerich több cikket publikál az Architecture d´Aujourd´huiben és a Techniques & Architecture-ben, az 1980-as évektől pedig a szerkezeti morfológia szaklapjában a Le Carré Bleu-ben. Az 1981-ben tartott varsói U.I.A. (Union Internationale des Architectes, Építészek Nemzetközi Egyesülete) kongresszus alkalmával a Kultúra és Tudomány Palotája udvarában Emmerich egy monumentális, rendkívüli könnyedségű önkifeszítésű szerkezetet készít aluminium huzalokból és csövekből, amelyet 1997-ben a Musée des Beaux-Arts d´Orléans-ban rendezett kiállítás keretében állítanak ki: „Elképesztő egyensúllyal rendelkező, merev elemekből összeállított alakzat, amely az ürességben úszni látszik, egy szerkezet-szerkezet a festészet-festészet mintájára anekdóta nélkül, vagyis tiszta építészet, meghatározott funkció nélkül". „Ezt a szerkezetrendszert egymást nem érintő rudak préselő ereje tartja össze, amelyeket egy összefüggő tartóvázba foglaltak. (...) Úgy tűnik, mintha az egymást nem érintő rudakat, egy misztikus erő emelné és tartaná a magasban". Egy élet kutatómunkájával Emmerich tartós nyomot hagyott az építészeti megközelítés és a szerkezeti morfológia tanításában. Munkáin keresztül gyarkorlat és elmélet elérték az építészet utópikus funkciójának racionalizálását. Új szerkezeti gazdagságra építve, amelyben összeillesztés, kapcsolódás, a részek összeállítása újradefiniálja az építészeti objektum topológiai jegyzését, utat nyitva a társadalom demokratikusabb formái felé, visszaadva mindenki jogát ahhoz, hogy házát saját maga építse.

kiállítási katalógus, 13. oldal:
Világépítészet – Vándorló utópiák
a FRAC Centre (Orléans) gyűjtemény kiállítása a Műcsarnokban, 1999. december 15. – 2000. február 20.
Kurátorok: Marie-Ange Brayer, Pascal Faucher, Petrányi Zsolt

Kapcsolódó oldalak:

David Georges Emmerich a FRAC Centre-ben

Mújdricza Péter: Későfausti utópiák a Műcsarnokban I.