Digitális, nyitott, sokszínű, de mégis zöld. Mi az? – Korunk múzeumainak legnagyobb kihívásai

Az elmúlt időszakban a múzeumok főképp politikai botrányok, PR-akciók és járványügyi vagy épp költségvetési okokból indokolt bezárások kapcsán kerültek be a nemzetközi sajtóba. Bár ezek a sajtómegjelenések finoman szólva sem hízelgőek, arra kiváló lehetőséget szolgáltatnak, hogy rajtuk keresztül a múzeumi intézményrendszer válságairól, illetve kilábalási lehetőségeiről elmélkedjünk. 

Évtizedek óta érik a múzeumok radikális megreformálása, az elmúlt évek válságai, mint amilyen a COVID-járvány, a BLM mozgalom, az orosz-ukrán háború és az ezt kísérő energia– és gazdasági válság csak katalizálták a korábban lassan őrlő folyamatokat. Jelen esszében a múzeumok négy legfőbb kihívását igyekszem röviden felvázolni: a mind környezeti, mind pénzügyi értelemben vett fenntarthatóság problémáit; az elitizmus és a korrumpált múzeumi vezetők gerjesztette bizalmi válságot; a gyarmati múlttal való szembenézés egyre égetőbb szükségességét; illetve a gyakran alulfinanszírozott intézmények digitalizációjának nehézségeit.

Az új múzeumi definíció

Azt, hogy a múzeumokról történő gondolkodásban új megközelítésekre van szükség, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az intézmények legfőbb ernyőszervezete indokoltnak látta a múzeumi definíció megújítását. A világ múzeumait tömörítő nemzetközi szervezet, az ICOM (Múzeumok Nemzetközi Tanácsa) 2022 augusztusában, prágai közgyűlésén fogadta el az új, hivatalos múzeumdefiníciót, amely a következőképpen szól:

Fontos megjegyezni, hogy a szervezet 2019-ben már előállt egy javaslattal, a kiotói közgyűlésen azonban heves viták után nem véglegesedett a meghatározás. Ezen viták eredménye a jelenlegi definíció, amely egyesek szerint túlzottan kompromisszumos (például nem esik szó benne a dekolonizációról, a műkincsek visszaszolgáltatásáról, sem a restitúcióról), mások szerint azonban az ötven évvel korábbi meghatározáshoz képest így is jelentős előrelépés.[2]

Az új definíció mellett fontos muníciót jelenthet a múzeumokról történő gondolkozásban Szántó András A múzeum jövője. 28 párbeszéd[3] című interjúkötete, amely idén Szegedy-Maszák Zsuzsanna fordításában magyarul is megjelent, és amelyben a magyar származású szerző a világ legkülönbözőbb országaiban tevékenykedő múzeumigazgatókkal igyekezett felfejteni, hogyan is formálják át korunk válságai a múzeumi intézményrendszert. A beszélgetésekből kiválóan bontakozik ki, milyen irányt is kellene vennie a múzeumoknak ahhoz, hogy az ICOM által is propagált definíció szerint virágzó intézményként működhessenek a jövőben, bár konkrét cselekvési tervet nyilvánvalóan nem tartalmaz. A kötet főbb tanulságait – a teljesség igénye nélkül – én is idézni fogom.

Fenntarthatóság

Az utóbbi idők egyik legnagyobb port kavaró múzeumi akciósorozata többek közt a Just Stop Oil klímaaktivista csoporthoz fűződik, akik a világ legértékesebb festményeit paradicsomlevessel illetve krumplipürével dobálták meg, majd tenyerüket a kerethez ragasztva követelték a klímakatasztrófa elleni érdemi cselekvést; üzenetüket egyszerre címezték a múzeumok igazgatóságának, de még inkább a politikai döntéshozóknak.

A múzeumokat ugyanis gyakran érik vádak amiatt, hogy a kontinenseket átszelő, blockbuster kiállítások, illetve a nemzetközi kölcsönzések elképesztő környezeti terhet rónak a bolygóra, a múzeumi szakemberek túlfeszített világjárásáról, a nemzetközi biennálékon, szimpóziumokon és művészeti vásárokon való részvételről nem is beszélve. A már említett kölcsönzéseket ráadásul nemcsak a szállítás teszi környezetkárosítóvá: Szántó András könyvében arról is szó esik, hogy pl. egyes afrikai múzeumok nyugati sztenderdek szerinti klimatizálása egész egyszerűen megfizethetetlen, ezért komolyan fontolóra kell venni, hogy valóban a sztárkiállítások importálása-e a megfelelő program a helyi közönség számára.

A környezet mellett fontos szempont a pénzügyi fenntarthatóság is. Időről időre komoly visszhangot váltanak ki a múzeumok igazgatóságának botrányai, ahogyan kellemetlen helyzetet teremt a vagyonukat kétes módon gyarapító szponzorok személye is: nemrégiben épp a New York-i MoMA két igazgatósági tagjának, Leon Blacknek és Glenn Dubinnak eltávolítását követelte a szakma, miután kiderült, a két férfi több szálon is kötődött a pedofília és emberkereskedelem miatt elítélt Jeffrey Epsteinhez. Szinte minden hónapban napvilágot látnak ehhez hasonló összefonódások.

Azt talán magyarázni sem kell, hogy egy definíció szerint "etikusan" működő intézmény esetében miért problematikus, ha fenntartóinak bevételei problémás helyről érkeznek. Ahogyan azt sem, hogy miért nem megoldás erre kizárólag az állami fenntartású finanszírozási modell sem. Ahogy Claire Bishop 2013-as Radikális muzeológia című kötetében az általa példaértékűként idézett intézmények kapcsán fogalmaz:

A kör viszont így bezárulni látszik: a privát szektorból érkező szponzorok pénzügyi háttere sok esetben nem összeférhető a múzeumok által közvetíteni kívánt értékekkel, míg az állami fenntartású intézményeknél fennáll a politikai nyomásgyakorlás veszélye. Akkor azonban ki felel az intézmények fenntarthatóságának szavatolásáért – a közönség?

Leszámolni az elitizmussal

Fontos leszögezni, hogy nem nagyon létezik olyan, az ICOM definíciója szerint működő múzeum, amely kizárólag a belépők díjából tartja fenn magát – pláne, hogy sok helyen a közgyűjtemények ingyenesen látogathatók. Ráadásul – és ez még fontosabb szempont – a Szántó által is vizsgált művészeti múzeumok nem is bírnak olyan széles látogatói réteggel, amely képes lenne a működést szavatolni.

Hogy ennek mi az oka, azt évtizedek óta kutatják a múzeumokkal és művészetszociológiával foglalkozó szakemberek. Szántó könyvének nyilatkozói szinte egytől egyig egyetértenek abban, hogy a múzeumokra komoly feladat vár: le kell számolniuk a sok helyen még mindig uralkodó hierarchikus gőggel – a mindentudó, beavatott kevesek és a passzív, beavatni kívánt sokak dinamikája ugyanis nem helytálló szereposztás. Arról, hogy egy adott társadalom jelentős része nem jár múzeumba, nagy százalékban a tágabb közönséggel kapcsolódni képtelen intézmények tehetnek.[5] Ahhoz, hogy ez változni tudjon, a múzeumok programjának, felépítésének is változnia kell.

A könyvben nyilatkozó igazgatók arra a kérdésre, hogy számukra mit jelent a múzeum, szinte mindannyian azt a választ adják: olyan közösségi intézmény, amely a konstruktív párbeszéd terepe, ahol mindenki szabadon elmondhatja a véleményét. Az interjúkban többször is elhangzik: a műtárgyak előtt mindenkinek egyenlőnek kell lennie, azok értelmezése nyitott mindenki számára. Hogy ezt jelen pillanatban sokan nem így érzik, azt leginkább a művészetről és a múzeumokról alkotott fals képük okozza – a szakembereknek pedig leginkább azon kell dolgozniuk, hogy ezt a berögződést egy nyitottabb, befogadóbb múzeum képével váltsák fel.[6]

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy bizonyos múzeumi épületek maguk is hathatnak elrettentően: a múzeum mint templom eszménye máig áthat sok történelmi, vagy épp friss, sztárépítész által tervezett múzeumi teret. Ezek az ikonikus épületek ugyan presztízsberuházásként kiválóak (sok város reméli tőle az áhított Bilbao-hatást is), Bishop azonban amellett érvel, hogy a művészetnek így "saját csomagolásával kell versenyre kelnie. […] kevésbé egy gyűjtemény, egy történelem, egy álláspont vagy egy küldetés iránti érdeklődés köti össze [a kortárs művészeti múzeumokat], mint inkább az a felfogás, amely a kortársiasságot főként az imidzs szintjén tálalja: az új, a menő, a fotogén, a jól megtervezett, a gazdaságilag sikeres képében."[7] Ez persze nem jelenti az ikonikus múzeumi épületek végét – ugyanakkor azok tervezésénél a jövőben sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a már említett közösségi élmény megélésének elősegítésére.

Posztkoloniális gyakorlatok és sokszínűség

A múzeumok hosszú évtizedek óta össztűz alatt állnak a gyarmatosítás során eltulajdonított műkincsek kisajátítása, illetve a visszaszolgáltatásról folytatott, a végtelenségig elnyújtott viták miatt. Legutóbb épp a 45 nap után a brit miniszterelnöki székből távozni kényszerülő Liz Truss igyekezett kijelenteni, hogy nem támogatja az Elgin-márványok visszaszolgáltatását Athénnak, holott arról évtizedek óta a legfelsőbb diplomáciai szinteken zajlik az egyeztetés.

Emellett a múzeumi szektort amiatt is gyakran érik vádak, hogy máig nem tesznek eleget azért, hogy munkavállalói gárdájuk diverzebb legyen – márpedig hogyan várhatjuk el, hogy a múzeumi narratívák színesebbé, sokoldalúbbá váljanak, és képesek legyenek új múzeumi közönségeket megszólítani, ha a program összeállításáért felelős csapatok összetétele változatlan marad? Ezeket a kritikákat csak felerősítette a 2020 nyarán berobbanó BLM mozgalom, amely természetesen a legnagyobb hullámokat az Egyesült Államokban verte, de a szobordöntési hullámba torkolló tiltakozások nem kerülték el Európát sem.[8] A BLM tiltakozások során eltávolított köztéri szobrok sok esetben múzeumokba kerültek át – kérdés felett áll, hogy ezeknek kontextusba helyezése mennyire érzékeny és fontos feladat.

Szántó András interjúiból egy kevésbé tárgyalt szempont is kirajzolódik: ez pedig az Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában zajló múzeumi boom, amely sok kérdést felvet a múzeumi építészettel és működéssel kapcsolatban is. A kötetben többször is szóba kerül, hogy maga a múzeum mint intézmény nyugati konstrukció, épp emiatt egyáltalán nem evidens, hogy a gomba mód szaporodó intézményeknek keleten és délen a nyugati építészeti vagy épp működési mintát kell követniük (ld. pl. fenntarthatatlan klimatizálási körülmények.) Szántó amellett érvel, hogy a múzeum ideáját a múzeumok pluralitására lenne érdemes cserélni, és érdeklődéssel fordulni az újonnan létrejövő múzeumi modellekre – nem kizárt ugyanis, hogy a nyugati intézmények rengeteget tanulhatnának ezekből a kreatív és formabontó példákból.

Digitalizáció

Bár a múzeumok régóta kísérleteznek azzal, hogy a különböző technológiai újításokat integrálják kiállítási programjukba, azt érdemes leszögezni, hogy egy-két üdítő (és többnyire eleve technológiai fókuszú) intézményt leszámítva a múzeumok jelentős részét nem a digitalizáció fellegvárában érte a koronavírus-járvány és az ennek következtében elrendelt lezárások. Bár a járvány miatt mélyvízbe vetett intézmények kénytelen-kelletlen sokat fejlődtek, elsősorban a kommunikáció terén, azokban a múzeumokban, ahol eleve szűkösebb a büdzsé, továbbra sem beszélhetünk rohamos digitális átalakulásról.

Kétségkívül leszögezhető, hogy a technológiai fejlesztések forrásigényesek és szakértelmet követelnek, azonban a figyelemért folytatott versenyben már középtávon sem megkerülhetőek. A COVID-járvány egyértelműen rávilágított: a művészeti világ magától értetődőnek vette az utazgatás és az offline jelenlét adottságát, holott az sokkal nagyobb luxus, mint korábban elképzeltük. Ha nem is minden múzeum vagy kiállítás követeli meg a legfejlettebb AR és VR technológiák alkalmazását vagy saját metaverzum fejlesztését, az egyre inkább tagadhatatlan, hogy a hibriditás komoly elvárássá vált a közönség számára. Bár az online események egy ponton túl inkább érződtek nyűgnek, mint felvillanyozó élményeknek, kétségtelenül hozzáférhetőbbé tette a múzeumok programját – többek között például mozgásukban korlátozott személyek is könnyebben vehettek részt eseményeken, így fontos lenne ezt a hozzáférést a múzeumok ajtajainak újranyitása után is megőrizni.

Szántó András interjúiban is többször visszatérő elem, hogy a múzeumigazgatók inspirációt keresve sokszor nem is a művészeti világ, hanem a nagy tartalomszolgáltató cégek, mint akár a Netflix vagy a Pixar háza táján nézelődnek. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a múzeumoknak előfizetés alapú tartalomszolgáltatóvá kell válniuk (bár nem kizárt, hogy lenne olyan intézményi modell, amelyben ez akár működhetne is), de tény, hogy az említett cégek nagyon sokat tudnak a szórakoztatóiparról, a nézők figyelmének megszerzéséről vagy épp a játékosításban rejlő lehetőségekről – ebben pedig a múzeumoknak vitathatatlanul akad tere a fejlődésre.

Sárai Vanda

Szerk.: Hulesch Máté

[1] Forrás: https://icomhungary.hu/hu/node/85

[2] A két definíció közti különbség megvilágításához, és az új definíció részletes elemzéséhez Prékopa Ágnes Nyílt tér és zárt raktár. Gondolatok az új múzeumdefinícióról c. cikkét ajánlom. Forrás: https://amu.hvg.hu/2022/09/13/nyilt-ter-es-zart-raktar-gondolatok-az-uj-muzeumdefiniciorol/

[3] Szántó András: A múzeum jövője. 28 párbeszéd (Ford. Szegedy-Maszák Zsuzsanna). Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2022.

[4] Claire Bishop: Radikális muzeológia, avagy mi a "kortárs" a kortárs művészeti múzeumokban? (ford. Sárai Vanda), Magyar Nemzeti Múzeum – ICOM Magyarország, Budapest, 2018. 61.

[5] Sokatmondó e tekintetben az is, hogy az amúgy kiváló szellőzőrendszerrel és tágas terekkel bíró múzeumok nem számítottak esszenciális intézményeknek a COVID-lezárások alatt, ráadásul az előttünk álló energiaválság sem kecsegtet túl sok jóval a kulturális intézményeket illetően. Erről részletesen Kőrösi Boglárka és Nagy Gergely írtak A mű oldalán: https://amu.hvg.hu/2022/10/19/technikai-okok-mit-jelentenek-a-muzeumbezarasok-magyarorszagon-valsag-idejen/

[6] Ahogy György Péter a könyvről írt recenziójában fogalmaz: "Holott nem lenne szabad lemondanunk senki emberfiáról. A múzeumok reformját a nyitott tér heterogén közönsége tudja igazolni. Az üres terek és a nagy ideiglenes kiállítások zsúfoltsága valójában rituális szabályrendszert idéznek. Holott a múzeumi terek szabadsága, a szabad tanulás, élményszerzés, figyelem, az önreflexió leckéje, ez lenne a múzeumok nagy lehetősége. A múzeum nem a tehetős, önzésben élő keveseké. Az mindenkié: ott tanulni mindenkinek joga van."
György Péter: A múzeum (ismeretlen) jövője. In: Élet és Irodalom, LXVI. évfolyam, 24. szám, 2022. június 17. Forrás: https://www.es.hu/cikk/2022-06-17/gyorgy-peter/a-muzeum-ismeretlen-jovoje.html

[7] Bishop: 11-12.

[8] A jelenségről és esetleges hazai vonatkozásairól Gadó Flórával az artportalra írtunk hosszabb elemzést: https://artportal.hu/magazin/a-balvanyok-hallgatnak-merre-tovabb-a-szobordontesi-hullam-utan/
Hasonlóképpen az orosz-ukrán háború kirobbanását követően is több európai ország döntött a közterein álló szovjet emlékművek elbontása mellett. Forrás: https://www.szabadeuropa.hu/a/esztorszag-utan-lettorszagban-is-lebontottak-egy-szovjet-emlekmuvet/31999261.html

A cikksorozat megjelenését az Építészfórumon a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.