Elképesztő! Válasz a zsidónegyed sorsáról írt cikkre

Közös vonásuk a sikeres belvárosi rehabilitációknak, hogy a városi vezetés mint katalizátor működik, és nem fektet be milliárdokat egyetlen lakóépületbe sem.

NOL - 2004. május 14. 16:00

Jövőre lesz harminc éve, hogy lediplomáztam a budapesti Ybl Miklós főiskola városrendezési szakán. Ugyanebben a városban, ma semmit nem tudnak abból, amit ott tanultam. Vagy nem akarnak tudni semmit. A lényeget tekintve mindkettő bűn. A város ellen elkövetett bűn, amelyek elítélésére még nem állítottak fel társadalmi biróságokat, pedig nagyon elkelne.

A belvárosok rehabilitációja gazdaságos építési tevékenység. Ezt a mondatot 31 éve írtam le egy tanulmányban, mint főiskolás hallgató, miután végigvizsgáltam, mi történt Montrealban, Párizsban, és egy sor városban, ahol a lakók kezdtek visszaköltözni a belvárosba. Aztán Párizsban, közelebbről is megnéztem hogyan lehetséges egy belvárost felújítani anélkül, hogy a város eladósódna. Most újra leírom, mert mérhetetlenül felbosszantott, hogy a régi pesti zsidónegyed kapcsán megint a pénzhiánnyal próbálják egyesek az ostoba döntéseket magyarázni. Az alábbiakat Iványi György közgazdásznak ajánlom figyelmébe, aki a május 11-i városházi beszélgetések során "úgy látta ugyanis, hogy eredeti funkciójában, azaz pezsgő, üzleti negyedként ma már aligha lehet helyreállítani a régi zsidónegyedet" (NSZ 2004. május 13. - Eltűnőben a pesti zsidónegyed)

Közös vonásuk a sikeres belvárosi rehabilitációknak, hogy a városi vezetés mint katalizátor működik, és nem fektet be milliárdokat egyetlen lakóépületbe sem. Csupán átgondolt döntéseket hoz. Ami a megújulási folyamatot "begyújtja", az egy olyan kulturális-közösségi létesítmény, amely vonzza az embereket. Párizsban ez a Pompidou Center, amelynek hatóköre felemelte a város egyik legrégebbi és legelmocsárosodottabb negyedét. A régi, pesti zsinódegyedben minden adva van, szinte semmit nem kell csinálni, sőt, a legnagyobb baj azzal van, amit minden logikát nélkülözve csinálni akarnak - az elátkozott Madách-sétány (volt ez már sugárút is valamikor, a tervekben).

A városoknak van megújhodási képességük, éppen úgy, mint az emberi szervezetnek, csak ne jöjjön egy otromba sebész, aki megbukott az anatómiai vizsgákon... A Madách hasadás egy szakszerűtlen, buta döntés, amit egyszerűen vissza kéne vonni, ha volna minimális bátorság az illetékesekben. Szakszerűtlen, mert aki ezt kitalálta, nem ismerte a város szerkezetét, ezért arra az alapvető kérdésre sem tudott sosem választ adni, hogy hova is megy ez az út? Ebből következően arra sem, hogy miért kell egyáltalán ez a ronda slicc, amikor ott van a Király utca, amiből remek sétálóutcát lehet csinálni egy kézlegyintéssel, miután a forgalmat az Andrássy út vette át a sugaras-körutas városszerkezetben.

A régi zsidónegyed hárompólusú kulturális-közösségi központja a három zsinagóga: a Dohány utcai a neológoké, a Kazinczy az ortodoxoké, a Rumbach a reformzsidóké kellene legyen, logikusan, csakhogy az épület zárva, és rohamosan megy tönkre az Otto Wagner tervezte gyönyörű épület. Igaz, hogy a holokauszt után évtizedekig nem volt aktív közösség, de ma már van, tehát a zsinagógát oda kellene adni nekik, esetleg a felújítás költségeinek jelentős részét is össze lehetne koldulni külföldi zsidóktól. Bár egy negyed megújhodásához valamit a főváros is tehet, ami azt illeti. Merthogy ez a zsinagóga a gyufaszál, ami megindíthatja a láncreakciót. A Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát megtöltő közösség zömében fiatalokból áll, harmadik, sőt negyedik generáció a holokauszt után. Ők nemcsak imádkozni fognak, hanem a "gyülekezet házát" teljes funkcójában tudják használni. Tanulni, ünnepelni is odamennek, ami lényeges momentum a környék rehabilitációját tekintve. Tudni kell, hogy a klasszikus zsinagóga éjjel-nappal "üzemel", a Talmud-tanulásban járatosak állítják, hogy éjjel háromkor kezdeni a tanulást a legmegfelelőbb.

A másik kritikus pontja a tömbnek a Gozsdu udvar, ami szintén lepusztult állapotban és üresen áll, miután a kerület sikeresen elpasszolta egy külföldi befektetőnek, aki viszont passzolja tovább, amig már nem lesz mivel labdázni. A Gozsdu udvar olyan passzázs, amely egy magára adó városban attrakció lenne. Hét épületből és hat udvarból álló átjáró a Dob utcát és a Király utcát köti össze. A szabad terek aránya ideális, aki csak ott járt, akár egyszer is, emlékszik a hangulatára. Tehát, nem kell kitalálni semmit, csak nem szabad tönkretenni azt, ami adott. A Gozsdut persze tilos bármilyen befektetőnek elpackázkázni, mert az ő 20%-os tiszta haszna fogja az épületet teljesen tönkretenni. Amint közösségi projektként valósítják meg, nagyon is kedvező gazdasági feltételek mellett lehet felújítani a lakásokat és az üzleteket is.

Ami még a város teendői közé tartozik, hogy a Király utcából tiltsa ki az autóforgalmat, és a generátor már működik is, hiszen a területen lévő ingatlanok értéke rohamosan emelkedni fog, ami megteremti a lakások és az üzletek iránti fizetőképes keresletet, vagyis, aki maga nem tudja felújítani a lakását, az eladhatja olyan áron, amiből másutt jobb minőségű lakást vásárolhat, aki viszont megveszi a lakást, azért teszi, mert itt akar lakni, és fel is újítja a vásárolt ingatlant. Az üzletek egymás után fognak nyílni, nem kell aggódni, és a turisták is fel fogják fedezni a belvároshoz közeli más világot. Viszont, ha plázásítják a Gozsdut, megölik a lelkét, ezzel azt az értéktöbbletet, amit a másság okoz. Egy pláza kedvéért senki nem fog átmenni a körút másik oldalára.

Az építészek, a politikusok imádnak nagyot "alkotni", ez ami közös nevezőre hozza őket. Ha ehhez társul a rafinált tőke, olyan katasztrófákat lehet előállítani, mint Brazília fővárosa. Éppen ezért, belvárosi rehabilitáció csakis társadalmi kontroll alatt mehet végbe, hogy ne egy óriás szellentésként szálljon el a megújhodás lehetősége.

Eva M. Amichay, Tel Aviv