Eltemetett múlt: a Mandraggio Múzeum terve
Tóth Ádám a Debreceni Egyetem hallgatója diplomamunkájában Valetta különös helyszínére, a város volt szegénynegyedére tervezett egy múzeumot, amivel emléket állítana az itteni szűk, sötét utcál hajdani lakóinak. A Mandraggio Múzeum az értékek, gondolatok és érzések formába öntött reprezentációja, ami az eltűnőben lévő társadalmi és kulturális értékekre igyekszik felhívni a figyelmet.
Az eltemetett múlt
A közel háromszázéves fennállása alatt többször próbálták eltörölni a fővárosban kialakult szegénynegyedet, de még ha a lakók hajlandóak lettek volna elköltözni, sem tudták volna megoldani a több ezer ember elszállásolását. A második világháború alatt végrehajtott bombázásokat követően azonban rengeteg épület romba dőlt Mandraggióban, sokan elmenekültek, de többen nem akarták elhagyni otthonukat. A helyzetet kihasználva az 1947-es választásokat követően elrendelték Mandraggio betemetését, a feltöltésre új szociális lakások építését rendelték el. Végül 1960-ra felépült az új negyed, Mandraggio eltemetett emlékei felé tornyosulva.
A koncepció megszületése
Az eltemetett múlt felé tornyosuló lakónegyed középpontjába egy tér került, ami lehetőséget adott koncepcióm kialakításához. A tér kihasználatlansága nem volt kérdés az ott eltöltött napok tapasztalata alapján. A terület elhanyagoltságához az is hozzájárult, hogy a turisták által kedvelt helyek a déli, délkeleti vagy északkeleti rész vonzásában helyezkedtek el. A hely tehát adott volt, és a cél is világossá vált: egy olyan épület, amely reprezentálja Mandraggio régi lakót, emléket állít nekik, és megváltoztatja a kialakult képet, mindezek mellett fellendíti a környéket jelenleg turizmus által kiszorított helyzetéből.
A tervezés során az első és alapvető lépés az érték megtalálása volt. Mi az, amit megőrzésre méltatok, és mi az, ami nem képvisel értéket? Úgy véltem az igazi értékek az emberek és a környezetük voltak, amelyben kialakult és meg is őrződhetett egyéniségük. A gondolati háttér körvonalazódása után a tér kigondolása következett, hogyan ölthetném formába a gondolatokat, érzéseket. Kutatómunkám során rábukkantam egy kritériumrendszerre, amely az alapvető elemeit sorakoztatta fel egy múzeum tervezésének.
Ezek közül az alábbiak voltak a legnagyobb hatással a tervezési folyamatra:
- a múzeum egy közösség reprezentációja
- a múzeum architektúráját mindenkor az adott kultúrát alkotó létközösség léptéke határozza meg
- a múzeum ürességében is a kultúra hordozója, több mint a kiállított tárgyak fedett tere
- a múzeum mint középület a köz számára emelt mű
- a múzeum tereiben mindig a felkészülés, elmélyülés, áhítat, az örök inspiráció tervezésszemléleti képletével szerveződik
- a múzeum lényegében a szakralitás második épülete
A korabeli dokumentációk alapján felépítettem a szabad tér alatti épületeket, valamint az azokat szegélyező utcahálózatok makettszerű tömegét. A kapcsolat a fent és lent között egy "ablakon", egy nyíláson keresztül történik. Ezen ablak közelről szemlélve úgy tűnik, kifordul a kialakult rendszerből, holott a régen önkényesen kifejlődött Mandraggio az, amelyik dacolva Valletta négyzethálós hálózatával, attól elfordulva alakult ki.
Ez az új megnyitás jelzi a kapcsolatot a régi rendszerből kiforduló Mandraggio és a jelenleg is fennálló rendszer között. A múzeumi tér azonban kiszakad ebből a keretből és tömegei eltűnnek a felszín alatt, jelezve hogy Mandraggio eltemetve terül alattunk. Ezt az érzetet a földalatti homlokfalat körbevevő üvegfal és üvegburkolatú rendszer tükröződő felülete is elősegíti, és megnyújtja a teret, mélyen a föld alá. A földalatti tömeg megközelítése minimálisra szorított egyszerű, alacsonyan elterülő tömegen keresztül történik, mely nem telepszik rá környezetére. Üvegfalaival betekintést enged a lift és a térben úszó lépcső által összekötött terekbe.
A tervezett öböl területét kráterszerűen termelték ki, a széleket magasan hagyva, középen egyre mélyebbre hatolva. Ezt a mélyedést szőtte be Mandraggio a labirintusszerű kanyargós utcahálózatával, és végeláthatatlan lépcsősoraival. A múzeum, új rendszerbe helyezett lépcsői ezt rendszertelenséget tükrözik, amikor minden kanyar után, újabb és újabb dolgok tárulnak fel előttünk. A vertikális közlekedés egyaránt a szükség eszköze és fontos szereppel ellátott része az egésznek.
Térszervezés
A múzeumi tér kialakítsa a korábban elhangzott kritériumrendszerből bontakozott ki, miszerint a múzeum az ürességében is reprezentál. A tömör sötét tömegek és a világos utcák kontrasztja kitűnően érzékeltetheti a régi állapotokat, miközben a földtől ellebegtetett tömegek sejtelmesen eltaszítják elménket attól a hasonlati kényszertől, miszerint különálló házakban/épületekben járkálunk.
A makettszerűen ellebegtetett tömegeken bevágásokat helyeztem el úgy, hogy minél jobban elvonatkoztathassunk az épületszerű nyílásoktól. Ezek mentén folyamatos útvonalon járhatjuk be a tematikusan felépített termeket, amely a kezdetektől a végéig tartalmazza Mandraggio történelmét, és a végén érzékszerveinkkel is megtapasztalhatjuk a reprodukált állapotokat.
A tematikus útvonal végéhez érve ismét Mandraggio utcájára kerülünk, amely két lehetőséggel szolgál, vagy távozunk vagy folytatjuk a bolyongást és próbáljuk a frissen szerzett tudásunkat tapasztalati síkon érzésekre cserélni. Ezzel a megoldással sikeresen át lett hidalva mind a lineáris térvezetés kötöttsége, mind az áramló tér túlnyomó szabadsága. Mindezek mellett maximálisan megtartva a mondanivalóját a múzeumnak, amely lényegében üresen, kiállítások nélkül is be tudja tölteni szerepét.
Az érzékek tere
A múltat megismerhetjük képeken, szövegeken és térbeli maketteken keresztül is, de úgy éreztem ez nem elég ahhoz, hogy közelebb hozza az embereket az itt élő lakosokhoz vagy ahhoz, hogy megértség körülményeiket. Ezért lehetőséget biztosítottam, hogy a Mandraggio leszármazottai vagy még élő lakói felmondhassák történeteiket, személyes tapasztalataikat, így közvetlen az emberektől hallhatunk az emberekről. A bejárás során kialakult kép az érzékterekben teljesedhet ki. A sötét térben a látást eltompítva felerősítjük a képzeletet karöltve a többi érzékszervvel, ezzel együttesen létrehozva egy olyan kontrollált léghelyzetet, amely Mandraggio elválaszthatatlan része volt fennállása során. A páradús, meleg, rengeteg illat vegyítésével saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg, és érthetjük meg jobban az egykoron itt élők helyzetét. Majd a világos érzéktérben mind az 5 homlokzatra történő vetítéssel és esetleges hangeffektekkel a korábban felélénkült képzeletünknek teret adhatunk.
Fényjáték
A fénynek különösen fontos szerepe van, mivel a múzeum önmagában is reprezentál. Azoknak az embereknek állít emléket, akik egykoron az itteni szűk utcák zárt, sötét falain belül éltek, és az egyetlen fényforrás az utcák legtetejéről szűrődhetett be. Ezért kézenfekvő volt, hogy a múzeumunk esetében is megvilágítás csak felülről érkezzen, ezáltal egy sajátos helyzet alakult ki, amely során kétfajta kiállítótér jött létre: a világos utcák és a sötét tömegek. Ez az egyedi kettősség lépten nyomon keresztezi egymást, folyamatosan váltakozva: világos-sötét, ami a bejárás során érdekes helyzetet teremt egy épületen belül, a kintlét és bentlét helyzetét.
Végszó
A terv az eltűnőben lévő társadalmi és kulturális értékekre igyekszik felhívni a figyelmet az építészet nyelvén. A múzeum nem csak az emlékek folytonosságának biztosítását igyekszik megcélozni, hanem a Mandraggio és a város szolgálatában is áll. Mindezeken felül igyekeztem egy olyan térrendszert biztosítani ezen gondolatiságnak, amely önmagában is a köz számára emelt Mű, a szakralitás második épülete.
Tóth Ádám