Építészi szerepek és a „szocmodern”. A 60-70-es évek épületeinek védelméről – Keller Márkus írása
„A szocializmus korának építészeti emlékeiért vívott küzdelem csak akkor lehet sikeres, ha képesek vagyunk megérteni a többség ellenérzéseit, aggályait, erre a megértésre támaszkodva megfogalmazni az épületek erényeit és képesek vagyunk közösen(!) megoldásokat keresni." – Írja Keller Márkus történész a Szentháromság téri Diplomata-ház kapcsán gyűrűződő párbeszéd folytatásaként.
A történelem mindig aktuális. Az utóbbi években, hónapokban különösen a vár építészeti átalakítása kapcsán (lásd Virág Csaba és Jánossy György várbéli épületének lebontása) egyre többször esik szó a szocialista modern időszak („szocmodern") épületeiről. Azt, hogy ennek az időszaknak az építészete nem pusztán egy-egy ügy kapcsán vált, válik érdekessé, jól mutatja az ezzel foglalkozó szakmai publikációk, kiállítások örvendetesen növekvő száma.[1] Ezeket a sokféle céllal és regiszterben folyó diskurzusokat egy valami összeköti. Minden esetben alapvetés, hogy a 60-70-es évek szocialista építészete értékes, de veszélyben van, mert az értékeit a közvélemény, a döntéshozók, a gazdasági szereplők vagy egyszerűen az „emberek" nem ismerik fel. A vitázó felek is (némileg leegyszerűsítve) jól körülrajzolhatóak: a szakértők, építészek és művészettörténészek állnak szemben a laikus többséggel.
Ha távolabbról tekintünk a polémiára, hamar világossá válik, hogy a szocialista modern építészetről folyó vita egyik tétje az, hogy ki határozza meg, mi az ami fontos, értékes és ezért megtartandó egy adott közösség, társadalom számára. Ki dönt ezekben a kérdésekben? A hivatására évek hosszú során át készülő szakértő (esetünkben az építész, művészettörténész, műemlékvédelmi szakember) vagy az adott épületet nap mint nap használó, élvező, esetleg csak elviselő laikusok, polgárok? Ennek az első pillantásra talán túlzottan elméletinek tűnő kérdésnek húsbavágó erejét bárki megtapasztalhatja, aki részt vett már egy lakógyűlésen, ahol a homlokzat felújításának mikéntjéről kellett döntenie a lakóközösségnek. Valójában azonban ennél többről, jóval többről van szó. Az utóbbi években, évtizedekben, talán Magyarországon kevésbé, de tőlünk nyugatabbra egyre inkább erősödnek azok a hangok, melyek a jövendő felhasználók, lakók bevonását követelik már az épületek tervezésének folyamatába is. A szakember professzionális tudása mellett egyre nagyobb súllyal esik latba a laikus véleménye. Ennek extrém példája, hogy a közvélemény ízlésére hivatkozva határozták meg (egy azóta már visszavont rendeletben) az új szövetségi épületek által követendő stílust az Egyesült Államokban.[2]
Az építészet szerepéről és az építész kompetenciájáról szóló párbeszéd azonban Magyarországon sem új keletű. Éppen a mai vitákban főszerepet játszó „szocmodern" korszak kezdetén robbant ki az első, nagyobb nyilvánosság előtt lefolytatott vita szocialista társadalomnak és életmódnak megfelelő lakástípusról és ennek kapcsán arról, milyen szerepe lehet ennek meghatározásában az építészeknek és az építészetnek.
A második világháború után az építészeti hivatás szerte a világban társadalmi elismertségének csúcsára ért. Ebben az időszakban az építészek nem pusztán egyes épületek, városrészek vagy városok tervezőiként léptek fel, hanem olyan értelmiségiként, akik speciális tudásuknak köszönhetően, az általuk tervezett épületeken és az így kialakított környezeten keresztül a társadalmi problémákat megoldani képesek. Azt gondolták magukról, hogy egyfajta társadalmi mérnökként formálni képesek az emberi közösségek életét. Ez a szerepfelfogás erősen kötődött a modern építészeti mozgalomhoz, annak sikereihez. Ezzel a szerepfelfogással összhangban jelentették be szándékukat és képességüket a társadalom formálására a modern építészeti mozgalom magyarországi tagjai a második világháború végén megjelent kiáltványukban,.[3] Ezzel a szemlélettel foglalták el aztán ezek az építészek a szovjetizálódó Magyarország építészeti kulcspozícióit és monopolizálták folyóiratok szerkesztő bizottságain és az egyetemi katedrákon keresztül az építészetről folyó diskurzust.[4]
Ezért is izgalmas látni, ahogyan az első szélesebb körben lefolytatott, a szocialista életforma, lakhatás és épített környezet témáit körbejáró, hagyományosan (szerintem pontatlanul) „családi ház" vitának hívott eszmecserében az építész szerepe és az építészet jelentősége terítékre került. Ebben az 1960-61-es a kortársak által ankétnak hívott folyóiratvitában, nem csak a családi ház rehabilitálódik mint a szocializmus illő lakásforma, hanem ezzel párhuzamosan magának az építészeknek és az építészetnek a háború utáni szakmai önképe kérdőjeleződik meg. Már magának a vitának a létrejötte is az építészi szerep sérülésére utal, hiszen a vitaindító írás szerzője Sipos Gyula költő volt és a hozzászólók többsége Németh Lászlótól Komlós Jánosig, nem építész, azaz nem szakember, hanem laikus volt.
Valószínűleg érezte ezt a feszültséget Major Máté, a magyarországi szocialista, modern építészet fő ideológusa is, aki az ankét idején a MÉSZ elnöke, az MTA rendes tagja és a BME egyetemi tanára volt. Ezért másodikként egy terjedelmes cikkben (aztán egyedüliként másodszor a vita végefelé) hozzászólva, a kollektív ház mellett érvelve, hangsúlyozta az építészet társadalomformáló erejét. Ezzel a véleményével azonban (talán számára is meglepő módon) egyedül maradt. Komlós János (a volt ÁVO-s tiszt, ekkor a Magyar Nemzet kulturális rovatának vezetője, később a Mikroszkóp Színpad alapító igazgatója) egyenesen azt írta Major cikkére adott válaszában, hogy az „eltúlozta az építészet társadalmi, eszmei lehetőségeit". [5]
Nem reagált sokkal finomabban Almási Miklós sem:
„…nem az építészet formálja az embereket új világnézettel és érzelmekkel rendelkező lényekké, hanem a társadalom formálja az embert lassan mássá, újjá és ezen keresztül – tehát az életformák megváltozása révén – formálja át az építészet szerkezeteit és funkcióit." [6]
Ez a látszólag elméleti kérdés közvetlenül érinti az építész pozícióját, hiszen ha nem az építész formálja a társadalmat, akkor nem tarthat többé igényt a „csúcsértelmiségi" szerepkörére, azaz a lakhatás, a szocializmusban ideális lakásforma megtalálása sem kizárólag az ő terepe. Ennek megfelelően Almási a szociológia és a szociográfiai eredmények felhasználását javasolja az építészetnek, azaz azt kéri, hogy az eddig csak általa bejátszott területre engedjen be másokat is.
Hasonló módon érvelt Trautmann Rezső építész és aktuális építésügyi miniszter is a vitát lezáró írásában. Egyrészt azt hangsúlyozza, hogy a lakásépítés szakembere nem az építőművész (így nevezték Major Mátét a vitában), hanem az építész. Ez azért fontos, mert ez alá a fogalom alá Trautmann besorolt mindenkit tűzvédelmi szakembertől, a geológuson át a gépészmérnökig, akinek köze van egy épület megtervezéséhez. Ezek az építészek, az építőmunkásokkal kiegészülve „kollektívaként" hozzák létre az épületeket. Másrészt a helyes lakásforma, lakáshasználat vitás kérdéseit úgy látta megoldhatónak Trautmann, ha azok kiszabadulnak az építészek „egydimenziós" világából és megnyílnak más szakemberek és a jövendő lakók előtt is. Ebben és csak ebben a háromdimenziós világban képzelhető el a lakásügy megoldása.[7]
Ez a hozzáállás gyökeresen más, mint a 15 évvel korábban az építészek vezető csoportja által megrajzolt szakmai önkép. Az egész társadalmat „megjavítani" akaró építésztől a hatvanas évek elején azt kérik, hogy az addig csak általa irányított területre engedje be a társadalom minden tagját, kommunikáljon velük és annak ellenére, hogy nem birtokolnak professzionális tudást, hozzon velük közös döntéseket.
Gyakran mondják, hogy történelem az élet tanítómestere. Ez abban a formában biztosan nem igaz, hogy a történettudomány kész mintákat, problémamegoldási módokat szolgáltatna a jelen számára. Abban viszont segíthet a történelem tanulmányozása, hogy más szemszögből, tágabb perspektívából lássuk a mai problémáinkat, illetve a régi ötleteket újrahasznosítsuk.
Ha tehát meg akarjuk védeni (tegyünk így!) a 60-70-es évek Magyarországán létrejött épületeket, érdemes megfontolnunk Trautmann Rezső (a korban némileg demagóg és soha meg nem valósuló) tanácsát és kiemelnünk a szocialista modern ügyét az építészek „egydimenziós világából" és ugyanazzal a lendülettel belehelyezni a hétköznapok „háromdimenziós világába". A szocializmus korának építészeti emlékeiért vívott küzdelem csak akkor lehet sikeres, ha képesek vagyunk megérteni a többség ellenérzéseit, aggályait, erre a megértésre támaszkodva megfogalmazni az épületek erényeit és képesek vagyunk közösen(!) megoldásokat keresni. Még akkor is, ha ez a kényelmes, biztonságos és otthonos szakértői pozíció részleges feladásával jár.
Keller Márkus
[1] Legyen most elég Branczik Márta, Ferkai András, Haba Péter, Hartmann Gergely, Kovács Dániel, Lantos Edit, Mészáros Ábel és a Paradigma Ariadné Építészstúdió munkáira utalni.
[2] Az építészetnek figyelnie kell a közízlésre – Justin Shubow a Mandinernek
[3] Fischer József, Granasztói Pál, Kismarty Lechner Jenő, Major Máté, Weltzl János: Az építészet háború utáni feladatai Magyarországon…in Major-Osskó 1981, 11-14.
[4] Keller Márkus: A szocialista lakhatás? OSZK-L’Harmattan, Budapest, 2017, 28-31.
[5] Komlós János: Lakás és világnézet. Magyar Nemzet, 1961. január 29., 7.
[6] Almási Miklós: Új módon élni és régi módon építeni, Kortárs 1961/5. 769-773.
[7] Trautmann Rezső: Otthon és társadalom, Kortárs 1961/2. 262-268.
A tanulmány az NKFI FK 132451 sz. A professzionalizáció története Magyarországon a 19-20 században európai kontextusban c. projekt támogatásával valósult meg.
Szerk.: Winkler Márk