Érzékeny helyénvalóság – A Nartarchitects nyaralója Zánkán

"Ez a ház, tervezőinek önmeghatározása szerint, nem volt közvetlen kitekintéssel sem a népi építészeti hagyományra, sem a helyi kortárs megoldásokra. Ennek ellenére értőn és érzékenyen vesz részt abban a jelenkori beszélgetésben, amely a mai építészet szó szerinti helyénvalóságát taglalja." Bojár Iván András kritikája a Kovács Csaba és Poós Tamara által tervezett zánkai nyaralóról.

Kivételesen jól megtalált helyszínen, a Balaton-felvidéki nyüzsgéshez közel, mégis félrevonult nyugalomban helyezkedik el ez a ház. Értékeit, finom rafinériáit fokról-fokra tárja fel vendégei számára. Az utcáról közelítve ezen a vidéken megszokott módon, fésűsen sorakozó házak közt két jellegzetes sátortetős tömeggel jelenik meg, mintha szomszédos épületek lennének. Az utcáról leginkább csak ezek a tetők látszanak: a ház központi terét magába foglaló, a két egymás melletti házat összefogó nyaktag csak a kertkapun belépve mutatja meg magát. Itt a ház(ak)(?) utcai vége és a fedett autóbeállónak kialakított tömeg kétoldalról markánsan megfogalmazott, térfalakkal határolt udvart képez. A két sátortető közé ékelt, extenzíven zölddel telepített lapostetős épületrész alárendelt szerepet, bejárati előteret sugall. Valójában, de ez már csak belül lesz nyilvánvaló, a sokfelé kiterjedő ház központi tere. Elsősorban építészeti értelemben, hisz funkciósémája szerint afféle nappali lenne, de nyilvánvaló: a jobboldali háztömeg a család és vendégek szobáit fogadja be, míg a másik talán hangsúlyosabb tömeg lényegében egyetlen funkció, a konyha épülete. Itt válik világossá, hogy a hagyományos arányú házak valójában egy nagyvonalú téralakítású villát rejtenek.

A konyha utcai felszíne alá került, nem egész teljes szintmélységben, a borospince, s fölé félszint eltolásban a házkomplexum gépészetét, mosókonyháját befogadó kisebb helyiségek. A kert felől azonban a nyitott fedélszékű térbe teljes homlokfalas üvegfelületen át robban be a kert látványa.

Évtizedek óta nyomon követve a Káli régió tradícióira épülő kortárs építészetet, azt tapasztaltam, hogy az egyes épületek (Turányi Gábor badacsonytomaji épületétől kezdve Váncza László köveskáli, mindszentkállai házain át, Vincze László szintén köveskáli villájáig – és persze sok más figyelemre méltó épület) önmagukban is párbeszédre lépnek egymással. Egyes megoldások, tapasztalatok megjelennek más épületeknél is.

Ez a ház, tervezőinek önmeghatározása szerint, nem volt közvetlen kitekintéssel sem a népi építészeti hagyományra, sem a helyi kortárs megoldásokra. Ennek ellenére értőn és érzékenyen vesz részt abban a jelenkori beszélgetésben, amely a mai építészet szó szerinti helyénvalóságát taglalja. Az egyik alkotó, Poós Tamara személyes kötődése a tájhoz talán épp elegendő élménnyel gazdagította a házat ahhoz, hogy minden deklaráció nélkül is “helyes viselkedése" ösztönös legyen.

A ház külső falai a korábban itt állt, leromlott állagú épület köveit őrzik, részben fenntarthatósági szempontból alkalmazva a helyben fellelhető építőanyagot, részben esztétikai okból. S ennél több már nem is biztos, hogy kell a helyazonos hitelességhez. Az egyes épületrészek közötti vaskos falhús is az errefelé hagyományos, legkevesebb 60 cm-es kőfal stabil robusztus hatását idézi. Amikor a tervezők döntést hoztak a házban felhasznált szerkezeti és belsőépítészeti domináns anyagokról (helyi kő, bontott tégla, zsaluzott beton, tölgyfa, vas, üveg), megszabták a ház karakteres és önazonos minőségét. Egyfajta érzéki és élmény regisztert, amely korban, funkcióban és helykijelölésben rajzol kontúrt az épület identitásának.

Mindez nem formalizmus, különösen nem forszírozott, hanem természetes válasz a helyszín felvetette kérdésekre: a konyha falainak vonóvasai szerkezeti, statikai feladatot látnak el, ugyanakkor kiváló alkalmat is kínálnak, hogy kapcsolatot teremtsenek az épület és a belsőépítészeti design között. Ezektől a finom kötésektől áll egybe, válik minden ízében megélhetően kompakttá, egyetlen domináns gondolatot mindvégig következetesen képviselővé a ház.

Az utcai oldal felől a kert, majd a kert végében kinyújtózó tó felé fokozatosan léptéket vált, a lejtős kertbe futó tetőgerinc alatt fokról fokra megnő: ami az utca felé még a hagyományos paraszti építészeti léptéket képviseli, az a kert oldaláról már egy villa nagyvonalúságát. A két kar szinte két szárnnyá nő, aminek érzetét fokozza a házban, valamint az egyes épületrészeken kialakított ajtók-ablakok, s a rajtuk keresztül feltáruló folyamatosan változó átlátások élménye. A vaskos falak keltette védettség mellett a szem hol itt, hol amott fut ki, akár a ház terein át többszöri átlátással is. Mindettől a jelenlét élménye dinamikus, aktív, a házban mozgó számára a terek folyamatos átrendeződésben vannak. S ezek nemcsak a belső terekre, de a belső és a külvilág viszonylatára is igazak. Kevés olyan ház van, amelyben ennyire domináns az ég, a felhők játéka, a felragyogó nap, vagy a mozgó felhőárnyékok játéka. A házban lét megóvott nyugalmával élhető meg a környező természet színjátéka. Ezt fokozza az is, hogy a tervezők éltek a talajszint változás kínálta lehetőséggel: az utcai rész még szinte föld alatt húzódik, míg a nulla szint éri el a kert szintvonalát. Ezért aztán például a konyhai pultra szervezett ablak a fűcsomók magasságában köti a bentiek szemét a természethez, a nappali üvegfalához rendelt kanapén ülve az üvegfalon túli bokrok vesszei közé telepedhet az ember. Számos ilyen apró élmény rendeződik egyetlen nagy kompozícióba, amelytől a ház többszáz négyzetméteres alapterülete ellenére sem a hiábavaló, öncélúan magamutogató fényűzés, hanem a természet iránti szeretet és kapcsolódási vágy épülete lett.

Bojár Iván András

Szerk.: Hulesch Máté