Identitáskeresés és arculatteremtés

avagy a regionalizmus értelmezése a hazai építészetben 1989-2003 „A regionalista áramlatok – váltakozó erősséggel – végigkísérték századunk építészetének a történetét, s a genius loci, a hely szelleme gyakran emlegetett fogalommá vált. Főleg konzervatív építészek és teoretikusok hivatkoznak rá, akik számára a regionalizmus a modern nagyvárosi valóság elkendőzésére szolgál." Simon Mariann írása

Vannak írások, amelyek csak jóval megszületésük után keltenek érdeklődést. Gunther Zsoltnak az Építészfórumon közölt dolgozata 2005 júniusában íródott, (MOME DLA dolgozatok - Milyen létjogosultsága van a regionális gondolkodásmódnak?) most, hogy közzétette, rövid időn belül több válasz is született rá. Az alábbi tanulmány nem válasz, csak történeti hozzájárulás kíván lenni a témához – ha a regionalizmus téma higgadt hazai tisztázása egyáltalán lehetséges. Az írás nyomtatásban az Építés-Építészettudomány 2004/3-4. számában jelent meg. Elég régen.

részlet a tanulmányból:
(a teljes dolgozat a csatolmányban található)

 

Simon Mariann: Identitáskeresés és arculatteremtés

A regionalizmus értelmezése a hazai építészetben 1989—2003

A regionalizmus kifejezés a kilencvenes évek fordulóján, a rendszerváltás idején jelent meg a hazai építészeti szóhasználatban. A nemzetközi szakirodalomban ekkor már jó ideje ismert és használt fogalom a nemzeti alapú organikus építészettel szemben alternatív választ kínált a kérdésre: Hogyan őrizzük meg identitásunkat, miközben Európához integrálódunk? A fogalmat bevezető teoretikusok kezdetben nemzetközi példákat és friss hazai épületeket választottak illusztrációként, de később fokozatosan felmutatták e szemléletmód huszadik századi hazai előzményeit: a harmincas-negyvenes évek „másik modernjét", az ötvenes évek skandináv vonulatát és hatvanas évek visszafogott modernjét.

Az ezredfordulóra összeállt a mesterek és tanítványok történeti folytonossága, de ezt az új identitást sosem nevezték „a" magyar regionalizmusnak, még kevésbé az egyetlen autentikus iránynak. Közben a regionalizmus kifejezés elterjedt a hazai építészeti sajtóban is, többnyire a jól megragadható külső jegyek alapján a kő- és téglaépületekre alkalmazva. A regionalizmusnak ez az értelmezése végül odavezetett, hogy azt a kortárs magyar építészet releváns kifejezéseként deklarálták. Az arculatteremtés kényszere által félreértelmeződött és elhasználódott egy fogalom, amely eredetileg éppen az ország és nemzet adta határokból kitörve kereste az identitást egy terület és annak kultúrája határain belül.

Az alábbi tanulmány tárgya egyetlen fogalom, pontosabban fogalom csoport vizsgálata, ahogy az a rendszerváltás utáni hazai építészeti diskurzusban megjelent. A régió, a regionális és a regionalizmus kifejezések ugyanarról a tőről erednek, s mivel ez a latin regio, regionis (f), nem mondhatnánk, hogy a kilencvenes évek előtt nem hallottunk volna róluk. A regionális építészet, illetve az építészeti regionalizmus szókapcsolatok mégis csupán a kilencvenes években jelentek meg a hazai építészeti írásokban. A megváltozott helyzetet az identitáskeresés szempontjából vizsgálva a regionális és a regionalizmus fogalmai ezért alkalmasnak tűnnek az elmúlt majdnem tizenöt év elemzésére. 

A rendszerváltással előálló (de nem azonnal felmérhető és csak fokozatosan kibontakozó) új helyzetnek az építészet szempontjából két meghatározó változása a piacosodás és a globalizáció volt. Míg azonban a piac a vállalati gazdasági munkaközösségek és a tervezői kisszövetkezetek formájában már a nyolcvanas évek elején megjelent az építészetben, ami némi felkészülést jelentett az alkalmazkodásra, a gazdasági érdekszféra váltása, s az ebből következő új kulturális helyzet váratlanul érte az építészeket. A hazai építészetben hosszú, a 19. századi nemzeti mozgalmakig visszanyúló története van a sajátosan magyar építészet keresésének, s ezek az útkeresések ritkán voltak politikamentesek.

Az államszocializmus idején a proletár internacionalizmus és a szocialista nemzetköziség jegyében irányított kultúrában ezért születhetett a népi (és az univerzális) építészeti hagyományokra támaszkodó – amúgy hivatalosan tűrt – organikus építészet körül egyfajta politikai ellenálló mítosz. Az organikus építészeti szemlélet és forma nem csak a szürke panelházaktól eltérő karakteres környezetet, hanem a nemzetközi szocializmus diktatúrájával szembeni nemzeti ellenállást is jelentette. Miközben az organikus építészettel szembeni szakmai fenntartásaikat a hazai építészek más csoportjai a hetvenes évek közepétől kezdve többször is megfogalmazták, az országot nemzetközileg kétségtelenül Makovecz Imre, s az ő nevével jegyzett szerves építészet képviselte.

 

A rendszerváltással azonban radikálisan megváltozott a nemzeti és a nemzetközi viszonya a kultúrában és az építészetben is. A kapitalista gazdasági rendszer jelentette nemzetköziséghez önként csatlakoztunk, vállalva ezzel a kulturális globalizáció minden előnyét és hátrányát. Önként csatlakoztunk, de 2004 távlatából nézve úgy tűnik, hogy szellemileg felkészületlenül, anélkül, hogy tisztáztuk volna globális és lokális, nemzetközi és nemzeti, vagy nemzeti és regionális viszonyát.

Pedig az elméleti felvetés megtörtént, mindjárt a kezdet kezdetén. A Mit jelent közép-európainak lenni? kérdését Moravánszky Ákos tette fel 1989-ben, az általa szerkesztett Magyar Építőművészetben. A Nyugat-Európához viszonyított közép-európaiságunk mibenléte már ekkor is számos – pozitív és negatív – értelmezési lehetőséget rejtett magában. A Moravánszky által megfogalmazott önkép a derűlátóak közé tartozott: „Ha elfogadjuk, hogy a közép-európai építészetet a nem-ideologikusság, az érzelmi indíttatású, a környezetet átható gesztus, az ellentmondásosság, problematikusság vállalása jellemzi, akkor meg kell tisztítanunk a múlt kísérleteit, megszakadt törekvéseit a rájuk tapadt és továbbgondolásukat akadályozó ideológiáktól… Rá kell bízni magunkat Közép-Európa nem ideológiákat, hanem belső hitelességet kereső közegére, az elfogulatlan látás képességére, amely a műalkotásban nem elméletekhez keres illusztrációt."

A közép-európai építészet nem-ideologikus jellege, mint a múltban is kimutatható jellemvonás, központi szerepet kapott Moravánszkynál a lehetséges jövőbeni stratégia felrajzolásánál is. A Hogyan őrizzük meg közép-európai identitásunkat, miközben Európához integrálódunk? kérdésére természetes válaszként adódott az építészeti regionalizmus. A regionalizmus az adott helyhez, s ott megtapasztalható kultúrához, nem pedig a néphez, a nemzethez, s az azzal azonosított kultúrához kötődik, vagyis „tarthatatlanok azok az elképzelések, amelyek a regionalizmust a nemzeti karakterológia vágyképeivel próbálják megalapozni."– írta Moravánszky ugyancsak 1989-ben. A regionalizmus mellett nemcsak annak deklarált ideológia-mentessége szólt, hanem az is, hogy a civilizáció és a nagyipar egységesítő hatásaival korábban szembesülő Európában már készen állt a genius loci, a hely szelleme építészetre alkalmazott elmélete. Az építészet helyhezkötöttségének és regionális jellegének fontosságát hangsúlyozva Moravánszky Christian Norberg-Schulz építészetteoretikusra, s a szemléletét meghatározó Martin Heideggerre támaszkodott.

A rendszerváltás utáni hazai építészetre alkalmazható regionalizmus egyik fő jellemzőjeként a kulturális hatások összetettségét emelte ki.
„Egy-egy regionális iskola formai homogenitása azt igazolja, hogy művészei nem légüres térben alkotnak. Környezetüket, annak nyelvét régiójukban és idegenben utazva ismerik meg. Függnek az építtető, a megrendelő ízlésétől, mindentől, amivel kapcsolatba kerülnek. Ha a művész fantáziáját, tehetségét, szakmai iskolázottságát a környezet szolgálatába állítja és annak sajátos problémáit képes alkotóként kifejezni, ez a folyton változó, alakuló egység regionális stílusnak nevezhető."

 

A regionalizmus másik jellemzője az ideológiától és nosztalgiától mentes érzékenység. „Az első lépés egy autentikus regionalizmus felé a pontos és érzékeny látás, az ideológiáktól mentes közeledés a környezet problémáihoz." – fogalmazott Moravánszky 1989-ben. Nem véletlen, hogy az írás végén a regionalizmus elé került az autentikus jelző.
A „nemzeti építészet" helyett felkínált „regionális építészet" egy másik értelmezésére Moravánszky maga hívta fel a figyelmet egy későbbi cikkében. „A regionalista áramlatok azonban – váltakozó erősséggel – végigkísérték századunk építészetének a történetét, s a genius loci, a hely szelleme gyakran emlegetett fogalommá vált. Főleg konzervatív építészek és teoretikusok hivatkoznak rá, akik számára a regionalizmus a modern nagyvárosi valóság elkendőzésére szolgál." Vagyis a regionalizmusnak van egy, a modern építészettel párhuzamosan futó, szentimentális-érzelmes vonulata is, amitől a szerző épp úgy el kívánja magát határolni, mint a regionalizmusnak a nemzeti építészetként való értelmezésétől.

 

A Pasaréti Építésztalálkozó és Moravánszky írása a hazai, illetve a külföldi közönség fele kommunikálták a két háború közötti modern építészet egyik arca és a kilencvenes éveknek az anyagok és a hely iránt érzékeny építészete közötti rokonságot. Az 1999-ben, Berlinben rendezett kortárs magyar építészeti kiállítás katalógusában közölt építészettörténeti áttekintés szerzői aztán megtalálták a huszadik század harmincas és kilencvenes évei közötti hiányzó láncszemeket is. A kiállítás anyagát összeállító Ferkai András és Pazár Béla tudatosan válogattak a kilencvenes évek építészeti terméséből, s nem egy átfogó kép bemutatására törekedtek, hanem az általuk jónak tartott épületeket emelték ki, kerülve a szélsőségeket. Az így kapott kép huszadik századi előzményeit, mint az arra rávezető utat vázolta föl a két tanulmány...
Pazár Béla tanulmánya a kontinuitás egyértelmű kimondása mellett épületek és építészek sorát is felvonultatta, amikre és akikre a következő években aztán egyre többen hivatkoztak is. A két háború közötti „másik modern" hagyománya az ötvenes évek skandináv hatást mutató épületei és a hatvanas évek felsorakoztatott példái nyomán immár folyamatosnak tűnt – igaz, még mindig csak a szűkebb közönségnek, hiszen a berlini kiállítás nem jött el Magyarországra, s a katalógust sem adták ki magyar nyelven...

 

1999-re azonban már az építészeti köznyelvben is kezdtek ismertté válni a regionális és a regionalizmus kifejezések, miközben látványosan megszaporodtak a regionalizmus kategóriája alá besorolható épületek. A jól megragadható külső jegyekkel (a tégla, a kő és más természetes anyagok használata, s az általuk kifejezett tapinthatóság és hangsúlyozott tektonika) rendelkező házak a szöveget többnyire nem olvasó, csak a képeket nézegető szakma számára is könnyen beazonosíthatóak voltak, s szinte igényelték a közös besorolást. Az építészeti szaksajtó elkezdte használni a regionális és a regionalizmus kifejezéseket, s azokat előszeretettel kapcsolta a tégla- és kőépületekhez. Harmadik lehetőségként megjelent a regionálisnak a „helyi változatú" szinonimájaként való használata, a magyarországi építészeti tendenciákról szólva így említette meg Finta József a regionális modernizmus mellett a regionális high-tech jelenségét...

 

Az ezredfordulón a hazai építészeti szóhasználatban a regionális jelző tehát hol egy meghatározott anyaghasználatot, hol a szűkebb, vagy tágabb építészeti környezethez való illeszkedést, hol a modern hagyományának felvállalását jelentette. Amikor 2000-ben  magyarul is megjelent Kenneth Frampton 1983-as tanulmánya a kritikai regionalizmusról, lehetővé vált az addigra széles körben elterjedt fogalom, a regionalizmus újra definiálása. Frampton tudatosan használta a regionalizmus előtt a kritikai jelzőt, így akarva elhatárolódni annak „hagyományos" formájától, melyet korlátozó regionalizmusnak nevez, s amely az elveszett hagyomány feltételezett formáit próbálja újraélesztgetni. A Frampton-féle kritikai regionalizmus egyforma távolságot tart „a felvilágosodás haladásmítoszától, illetve attól a reakciós és irreális törekvéstől, mely szerint vissza kellene térnünk az iparosodás előtti korok építészeti formáihoz. A kritikai utóvédharcnak le kell mondania az egyre fejlettebb technológia optimalizálásáról éppúgy, mint a nosztalgikus historizmusba vagy felszínes díszítgetésbe visszacsúszás folyvást kísértő hajlamáról." A kritikai regionalizmus framptoni fogalmába kétségtelenül belefér az érzékek összességét megcélzó, tudatos (de nem egy szűk körben mozgó) anyaghasználat és a tektonika hangsúlyozása, valamint a szűkebb környezet természeti és kulturális adottságaira való reflexió, nem fér bele viszont sem a nosztalgikus múltidézés és építészeti konzervativizmus, sem a helynek, a hely-formának (place-form) az ország területére való kiterjesztése.

Kunszt György a progresszivitást kéri számon Kenneth Framptonon, a másik tanulmány írója, Gerle János viszont részben a kritikai regionalizmus jelentőségét vonja kétségbe, részben annak hazai alkalmazhatóságát kérdőjelezi meg. Gerle ugyan elfogadja a kritikai regionalizmus elemeit, de az univerzális civilizációval szembeni ellenálláshoz azokat kevésnek tartja, nem úgy, mint az organikus építészetet, amely nem csak mindazt tudja, amit a kritikai regionalizmus felvet, hanem annál többet és mélyebben, lévén intenzívebb kapcsolata az univerzummal (nem az univerzálissal)...

 

Az amúgy is bizonytalan értelmezésű kritikai regionalizmus a 2002-es Velencei Építészeti Biennále és annak fogadtatása után használhatatlanná vált a hazai építészeti köznyelvben, ami annál is inkább szomorú, mert a fogalom a mai napig él és újabb példákkal gazdagodik a nemzetközi szakirodalomban. A kritikai regionalizmusban rejlő kritikai attitűd tisztázására történt ugyan kísérlet, de ez ma már aligha tudja újraéleszteni a fogalmat. Maradt viszont a regionalizmus, immár pozitív értelemben, amely az építészeti szakíróknak köszönhetően mára egy formailag beazonosítható stílus jelzésére szolgál...

Identitáskeresés és arculatteremtés itt csúszik végképp egybe. A rendszerváltás utáni írásaiban Moravánszky Ákos a regionalizmust, mint az új helyzetben lehetséges szemléleti alapállást próbálta bevezetni, s a külső hatásokra való nyitottság mellett a belső értékek megőrzéseként definiálni. Az elv természetesen tartalmazta a különbözés igényét, de biztosan nem tartott igényt a kizárólagos nemzeti reprezentáns szerepére. Az ezredfordulóra körvonalazódó identitáskép azonban 2002-re olyan – immár történeti példákkal, több építész nevével, s még több épülettel illusztrálható – irányzatként lett azonosítva, amely akár a kortárs magyar építészet autentikus nemzetközi képviselője is lehet, s amelyre két arculatteremtési kísérlet is épült...

 

Nem kétséges, hogy a hazai építészeknek szükségük van identitástudatra, a hazai építészetnek pedig arculatteremtésre. Kérdés viszont, hogy helyes-e, ha a regionalizmust (s mindazt, amit ma mögötte formában és építész reprezentánsokban értünk) kiáltjuk ki a hazai, netán a nemzeti építészet adekvát képviselőjének? Aligha. A nemzeti és a regionális nem használható egymás szinonimájaként. A regionális szemlélet nem nemzetekben, hanem ha kell, éppen a határokon átívelő egységekben, területekben és kultúrákban gondolkodik. Például a Nyugat-Pannon régióban, amely érinti Magyarországot, Ausztriát, Szlovákiát és Horvátországot is: területileg, kulturálisan, s talán építészetileg is.xlvi Igaz, az ilyen gondolkodás ma még az építészeknél (is) ritka.

Simon Mariann