Istálló 1791-ből, otthon a 21. századnak

Egy fiatal dán építész, egy műemlék német parasztház a 16. századból, és egy család, mai igényekkel és elvárásokkal. Az esseni Dortmannhof felújítása és bővítése remekbe szabott példa arra, hogyan tehetőek védett épületek alkalmassá 21. századi használatra – anélkül, hogy elveszítenék valódi karakterüket. 

Az esseni Dortmannhof első említése 1552-ből maradt fenn; ekkor egy házaspár, Grete és Heinrich Dortmann lakta. A kétemeletes lakórészből és a hozzá kapcsolódó istálló-pajtából álló együttes alsó-német „Fachwerk", azaz faszerkezetes csarnokház; a régióra jellemző háztípusban egyetlen, méretes tetőszerkezet fogja össze a gazdasági helyiségeket és a jellemzően többszintes lakóteret. Az első ismert lakóinak nevét a mai napig viselő Dortmannhof eredeti kialakítását őrizve maradt fenn, és erős tölgyfaszerkezetét szerencsére a tűzvész is elkerülte. A jelenlegit megelőző legutóbbi beavatkozás időpontjáról a végfalon nyíló kapu felett elhelyezkedő bibliai idézet és az 1791-es dátum tanúskodik. 

A ház központi tere egyben a legnagyobb lakótér és a konyha, innen lehet a hálókba, a lakótér (pincével együtt) összesen öt szintjére, illetve egy ajtón keresztül az egykori, kőpadozatát máig őrző istállóba jutni. Az értékes épület ma egy zenészcsalád otthona; akiknek további térre volt szükségük. Igényeiket kielégítendő a felkért építész, a Berlinben élő, dán születésű Sigurd Larsen az istálló terét használta ki. A feladatot még sajátosabbá tette, hogy tulajdonképp az istállókapus végfal a ház főhomlokzata; az eddig is használt lakórész a kert felé, az utcától rejtetten helyezkedik el.

Az átalakítás során természetesen eredeti formájában kellett megőrizni az ácsszerkezetet, a nyílászárókat, valamint az egykori istálló terét három hajóra osztó, favázas téglafalakat. A német műemlékvédelmi előírásoknak megfelelően, 1791-es elődje nyomdokába lépve Larsennek olyan megoldásokban kellett gondolkodnia, amelyek a jövőben maradandó nyom nélkül eltávolíthatóak – azaz az istálló igény esetén visszaállítható eredeti formájába. Ez azt is jelentette, hogy az egyszerű cseréptető vagy a deszkából ácsolt oromfal, amelynek hasítékai egykor az itt tárolt takarmány szellőzését szolgálták, nem szigetelhető.

A megbízó család egy stúdió/zeneszoba és vendégszobák elhelyezését kérte az építésztől, akinek végül 350 négyzetméternyi lakteret sikerült kialakítania a ház-a-házban elvet követve úgy, hogy közben az istálló térélményéből is maradt. A 11 méter belmagasságú tér középhajójába került a zeneszoba. Tere aszimmetrikus, kürtőszerű szerkezettel felnyúlik a tető felső részén nyitott, egyetlen ablak magasságáig, amelyen keresztül így a belső tér természetes fényt kap. Az istálló kapi felé eső fala teljes magasságában fa-alumínium szerkezetű üvegablak, így a deszkafalon átszűrődő fény is bejut. A szinte szakrális hatású térnek, középen oltás helyett egy zongorával, sajátos hangulatot kölcsönöznek az oldalfalak eredeti spalettákkal ellátott ablakocskái, és az emeletmagasságban megjelenő födémgerendák sora. A szintén eredeti, hullámmintában rakott kőpadló kikandikál a zongoraszőnyeg alól. A lakótér ajtaja felől függönyözés segíti a megfelelő hangszigetelés és akusztika létrejöttét.

A stúdió magasra nyúló doboza mellett még két kisebb, hasonló építmény kapott helyet az oldalhajókban. Az alacsonyabb, egy szint magasságú egy kétszemélyes hálószobát rejt, a magasabbik, amely kistestvérként mímeli a stúdió kialakítását, a földszinten közlekedőket és fürdőszobát, az emeleten pedig csigalépcsőn megközelíthető hálóhelyiséget foglal magába. Az emeleti háló egyrészt szintén egy tetőablak-kürtőn keresztül, másrészt a kapu iránya nyitott ablakon át jut természetes fényhez. Használatának sajátos játékosságát a körülbelül másfél méter magasan húzódó födémgerendák adják; a lefekvéshez át kell mászni az egyiken. 

A második emelet magasságában az eredeti lakószintből átjárás nyílik az istálló terébe; az itt, a lenti lakókonyha tetején kialakított galériáról átlátható az eredeti tér, és a benne elhelyezett sajátos geometriájú dobozok. Hasonló átmeneti tér alakul ki az istálló végfala és a dobozok között is, a földszinten; ez többek közt a kerti bútorok és növények teleltetésére használható.

A „lakható bútorként" megtervezett belsőépítészeti beavatkozás kifejezetten nagy hangsúlyt fektet régi és új megkülönböztetésére: a falazat, a padlók mindenhol elkülönülnek, ahogyan az új szerkezetek sem próbálják korabelinek feltüntetni magukat. A hófehér belső terek, a világosra pácolt fafelületek a beavatkozás érzékenységére irányítják rá a figyelmet. Az újonnan vágott három tetőablakon kívül a beavatkozást tulajdonképp semmi sem árulja el az avatatlan szemlélőnek. Ha azonban a háziak úgy kívánják, a kaput kitárva az utca felől is lehet gyönyörködni az újonnan kialakított zenestúdióban – és viszont.

Az építész, Sigurd Larsen a koppenhágai Királyi Akadémián végzett, majd az OMA New York-i, az MVRDV rotterdami és a COBE koppenhágai irodájában szerzett gyakorlatot. Saját irodáját 2010-ben alapította Berlinben, ahol 2011-2017 között az Universität der Künste oktatójaként is dolgozott, Enrique Sobejano tanársegédjeként. Jelenleg a berlini Alkalmazott Tudományok Nemzetközi Egyeteménak oktatója, emellett többek közt dán és görögországi megbízásokon, illetve második németországi iskolaépületén dolgozik. 

Legújabb munkája egészen különleges miliőbe illeszkedik: az egyébként átlagos családi- és sorházakkal beépített területen ugyanis pár percnyi sétára ott áll a Zeche Zollverein mára műemlékké nyilvánított erőműve, benne a Ruhr-vidék történetét bemutató múzeummal, illetve a Folkwang Universität der Künste SANAA-tervezte épülete.