M3 – Ferenciek tere: a lecsendesült

A nyüzsgő, zajos felszíni világból az élénk lejárón keresztül egy lecsendesült, visszafogott állomásra visz le minket a mozgólépcső a Ferenciek terén. A pezsgő belvárosi forgatag alatt egy csendet, nyugalmat árasztó metróállomás született. Bán Dávid írása.

Amikor 1976 szilveszterén megnyílt az észak–déli metróvonal első, a Deák Ferenc tértől a Nagyvárad térig tartó szakasza, már javában zajlott a Belváros felszíni közlekedésének átalakítása. Több helyszínen, így például a Felszabadulás téren (mai Ferenciek tere) el is készültek a térség átépítésével. Már nyár végén átadták az akkor közlekedésszervezési újdonságként ható, a Felszabadulás teret a környező utcákkal összekötő közúti Y alagutat és a kapcsolódó gyalogos aluljáró rendszert, amely mára teljesen átalakult [a térség fejlődéstörténetét a hétvégén külön írásban mutatjuk be – a szerk.].

Az Erzsébet híd pesti térsége mindig is fontos közlekedési kapocs volt Buda és a Belváros, valamint a Kossuth Lajos utcán keresztül a keleti városrészek között. Ezt a szerepet erősítette meg a metró által kialakított új közlekedési tengely, amely segítségével az utasok dél, majd a vonal négy évvel későbbi bővülésével észak felől is könnyedén áramolhatnak a Belváros egyik fő központjába. Ezáltal a pesti oldalt kiszolgáló metró és a Buda felé tartó buszvonalak közötti átszállókapacitás is jelentősen megnövekedett.

A mélyállomás, hasonlatosan a Belváros alatt futó vonal többi létesítményéhez, bányászati technológiával készült, és 30 fokos meredekségű lejtaknával kapcsolódik a felszínről kiépített aluljáróhoz. Eredetileg a gyalogos aluljáró és az állomás hasonló építészeti szellemiséget, egymáshoz szorosan kapcsolódó kialakítást képviselt, de ez az összhang az 2014-ben befejeződött átépítéssel megszűnt. Az aluljáró ekkor új arculatot kapott, a metró térsége pedig addigra már régen megérett a felújításra.

Akárcsak a metróvonal többi állomása, a Felszabadulás tér is jól kapcsolódott abba az egységes építészeti koncepcióba, amely a maga idejében igen frissnek, modernnek hatott, és vizuális játékosságával erényt próbált kovácsolni a hátrányokból, kötöttségekből. Noha a Felszabadulás téri állomás nagyobb átmérőjű, ötcsöves elrendezésével még a tágasabbak, szellősebbek közé tartozott, a korabeli építészek szintén jól megérezték annak a fontosságát, hogy ahol lehet, a térhatást növeljék, a földalatti teret a színekkel humanizálják. Itt is megjelent a komplementerekre építő színképzés, a nagy gesztusok használata. Kísérleti jelleggel a tér kialakításában számos előregyártott elemet használtak fel.

Az állomás alaphangulatát a narancssárga sávos alumínium burkolat határozta meg, amely a vágányok mögötti kábeltakaró felületeken és a teljes mennyezeten vonult végig, a teret uraló vaskos tartóoszlopok pedig ezüstös, sávos fémburkolatot kaptak. A narancssárga, vibráló világot ellensúlyozandó a peronok mögötti falakra világos kőlapburkolat került, előterükbe pedig az ismert tojássárga, tipizált ülőbútorok. A padlót visszafogott szürke gránitlapok borították. Az oszlopok lábazata és a kábeltakaró falburkolatok alsó sávja kék színben készült, amely egyben jól rímelt a metrószerelvények akkori színezésére. Mindez a színvilág a mozgólépcső lejtaknájában is dominált, majd az alujárószintre érve váltott át világosra, a fémburkolat pedig kőlapokra.

Amikor a szomszédos Kálvin téri állomás felújítását is jegyző Kosztolányi Zsolt és Klopp András keresték azt a gesztust, amellyel határozott kapcsolatot teremthetnek az eredeti kialakítással, de mégis új és egyedi arcot adva a mai megjelenésnek, elsőként ők is a színekkel kezdtek játszani. A belépési, érkezési pontot kihangsúlyozták, míg az állomás területén leváltották a korábbi, élénk színvilágot. Az előteret a narancssárga uralja, élénkségével vizuálisan is bevonzva az utast a felújítása óta kissé megkopott aluljáróból. Az előtér elrendezését és megformálását a funkcionalitás vezérelte, a többi állomáson megszokott kiegészítő és információs elemek jelennek meg itt is, amelyek egységesen süppednek bele a narancssárga felületek síkjába. A mozgólépcső előterének egyik oldalán a forgalmi ügyelet ablaka, a másikon egy árusítóhely található, a burkolatlemezek pedig jól rejtik a különböző szolgálati ajtókat. A játékosság – a praktikummal karöltve – a világításban folytatódik: a világítótestek a metró területére érve határozottan kiegyenesednek, szigorú rendben vezetnek el minket a mozgólépcsőhöz. Emellett a térségből eltűntek a porfogó zugok, a szabadon álló – ezáltal a vandalizmusnak is jobban kitett – tárgyak.   

A lejtakna kialakítása követi a többi megújuló mélyállomás gyakorlatait: a három mozgólépcső közé egy ferdepályás felvonó került, amelynek igyekeztek hártyaszerű üvegburkot adni, hogy a lehető legkevésbé törje meg a lejutás terét. A lejtakna faláról, szintén a mélyállomásokat összekötő egységes koncepciót követve – mivel a létesítendő lift miatt nem maradt hely –, lekerült a burkolat, helyette a nyers falfelületek antracit festést kaptak, ami kihangsúlyozza a felülről történt résfalas építkezés és az alulról érkező bányászati technológia nyomait. A mennyezetre finomabb szövésű rácsozat került, amely alapvetően meghagyja a tér szellősségét, mégis megoldást nyújt a technológiai szükségletekre, a kábelek, hangelnyelő panelek elrejtésére, a világítás felhelyezésére. Az előtérből megismert narancssárga köszön itt vissza, de a rácsozás és az alatta átsejlő antracit festés miatt már szelídebben.

Az utaselosztó csarnokba érve lecsendesült, otthonosságot és melegséget sugárzó térbe jutunk. A többi állomás élénkebb peronszíneivel ellentétben itt a barna uralkodik, amelyet bizonyos felületeken a ragyogó arany egészít ki, tesz ünnepélyessé. A tervezői elképzelés szerint a barna visszafogottsága, önmegtartóztatása finom utalás a tér nevét adó ferences rendre. A barna és az arany elegáns kontrasztját egészítik ki a mai finombeton típuspadok pasztellsárga verziói, amelyek harmonikusan illeszkednek a lecsendesített térhez, egyúttal utalnak az állomás korábbi világára is.

A vágányok mögötti kábeltakaró fal egyben fontos akusztikai felületként is szolgál. A nagy felületű perforált lemezek grafikai világát Réti Kamilla és Somogyi Boglárka dolgozta ki, akik madármotívumokat rejtettek a rácsozatba. Ezek, amellett, hogy könnyedséget, légiességet csempésznek a földalatti állomásra, egyúttal a Szent Ferencre való utalásként is értelmezhetőek. Mindez gondolati többletet ad a közlekedési térségnek, akárcsak a Kálvin tér esetében. Ugyanakkor a szín és a grafika fontos tájékozódási elemként is szolgál, az utas számára viszonyítási pontot nyújt, finom jegyekkel kapcsolatot teremt a felszínnel is.

Az állomás terének markáns, elkerülhetetlen elemei a hajókat tartó vaskos oszlopsorok, amelyek a felújítás során máshol is visszaköszönő megoldásként megszabadultak eredeti fémburkolatuktól. A funkcionalizmus azonban nemcsak itt, hanem a mennyezeten is tetten érhető, ahol szintén jól kirajzolódik az eredeti épített szerkezet. A tágabb térérzet érdekében az utaselosztó csarnok felett a tér szinte teljesen megnyílik, a dongaboltozat láthatóvá válik – mindezt némi aranyozott festés is kiemeli, láttatja – ez alatt pedig hálószerűen helyezkednek el a világítótestek. A peronok fölött tovább futó álmennyezet is olyan rácsos elemekből áll, amely mögött kivehető a szerkezet a maga nyers valójában. A világítótesteket és a számtalan egyéb biztonsági, kommunikációs funkciót is integráló perforált mennyezet rácsozata jól rejti a kábeleket, egyben akusztikai felületként is szolgál. A peron vonalához képest 30 fokban elforduló világítótestek irányultsága segíti az utasáramlást a kijárat felé. Itt és a peron szélén, az azzal párhuzamosan futó világítótest sor is mind egy síkba került az álmennyezettel.

A korábbi nyüzsgő, élénk tónusú állomás mára valamelyest megszelídült, elegánsabb, visszafogottabb megjelenést kapott. Ahol lehetett megnyílt, hogy terei az adottságokhoz képest minél tágasabbnak mutatkozzanak. Ugyanakkor a tér magán viseli a mostani felújítás közös építészeti gondolatiságát is, jól illeszkedik az átadott állomások sorába. Amikor azonban ismét a felszín felé indulunk, egyre erőteljesebb kontrasztokkal, színhatásokkal találkozunk, felkészülve a város vibráló, zajos forgatagára.

Bán Dávid

Szerk.: Bretz Annamária, Winkler Márk