Magányos öregek, becsületes nyugdíjjal – Az Öregek Háza a Budafoki Kísérleti Lakótelepen

A Lakhatás tematikus hét következő állomása Magyarország. A Budafoki Kísérleti Lakótelep az ország lakásépítési múltjának méltatlanul elfeledett gyöngyszeme, amelyen belül a Spiró Éva által tervezett Öregek Házát még kevesebben ismerik. Keller Márkus cikkében feltárja a mai napig működő nyugdíjasház épülésének körülményeit, illetve használatának pozitív és negatív tapasztalatait. 

A 60-as évek elejére már nemcsak a demográfusok, statisztikusok, hanem a politikai döntéshozók számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar társadalom véglegesen az öregedés útjára lépett. A 65 év felettiek aránya a hatvanas évek közepére már európai összehasonlításban is magassá vált. A növekvő időskorú népesség, az általuk lakott, már csak nehezen fenntartani tudott lakások magas száma, a szociális otthonok túlterheltsége és tisztázatlan profilja és a 65 éven felüliek egyre nagyobb rétegének vágya – hogy önállóságukat megtartva, de mégis szolgáltatásokkal ellátva élhessenek, – egy sajátos megoldás után kiáltott. A felsorolt kívánalmak együttesének leginkább az Európában már helyenként kipróbált, de még viszonylag új lakásforma, a „szálloda házak" vagy másnéven „otthon-lakások" feleltek meg.[1]

Nem meglepő tehát, hogy a magyarországi építészeket is elkezdte foglalkoztatni ez a probléma. Az idősek lakhatásával foglalkozó első programadó tanulmány szerzői, Zoltán László és V. Spiró Éva 1961-ben „Az öregek lakáshelyzete" címmel fejtették ki gondolataikat a Magyar Építőművészet hasábjain. Cikkükben Zoltán és Spiró a kérdés megoldását sürgetve, külföldi példák alapján kijelölte az eldöntendő dilemmákat és megjelölte a lehetséges válaszokat is. Az általuk javasolt, akkor szállodaháznak nevezett épülettípus lényegében megelőlegezte a Spiró Éva által tervezett „Öregek Háza" összes jellemzőjét.[2] Az, hogy ez a korai javaslat meg is valósult, a magyar társadalom öregedése mellett részben annak volt köszönhető, hogy az idősek arányának növekedése általános európai probléma volt. Ezt érzékelve 1965-ben az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága kollokviumot szentelt az öregek lakásproblémáinak. Ezen a kollokviumon a Lakóterv főmérnöke, Zoltán László képviselte Magyarországot. Az itt megszerzett tudás még egy lökéssel járult hozzá ahhoz, hogy a munkálatok itthon is megkezdődjenek. A kollokvium által is javasolt új lakóépület-típus első tudatos magyarországi megvalósítása a budafoki kísérleti lakótelepen 1968-ban felépült „Öregek Háza" volt. Az épületet a Lakótervben dolgozó, a kor Ybl-díjjal kitüntetett női „sztárépítésze" Spiró Éva tervezte.[3]

Az Öregek Házát befogadó Budafoki Kísérleti Lakótelep 1966 és 1975 között épült. Az építők céljai között első helyen állt, hogy a „házgyári alapon létesített nagy lakótelepek közösségi, jóléti, művelődési és épületigényei kapcsán felmerülő problémákra gyakorlati választ kapjanak.[4] Tenke Tibor, a lakótelep meghatározó építésze, modern technológia segítségével kívánta a hagyományos lakáshasználati módot a közösségi lakhatás irányába tolni. Ennek érdekében több, hagyományosan a lakáshoz kötött, a lakásban végzett tevékenységet, mint a főzés, mosás, vendégfogadás, gyerekekkel való foglalkozás a fő épületekkel együtt elkészülő szolgáltatóházba delegáltak. Itt mosoda, napközi otthon, étterem várta a lakókat. Ebbe a környezetbe illeszkedett bele az Öregek Háza.[5]

A 25 lakóegységet magában foglaló Öregek Háza a lakótelep meghatározó épületeivel egy időben, 1968-ban készült el. Az épületbe belépve egy tágas hall fogadta a lakókat. A földszinten és az emeleten is a hall körül helyezkedtek el a garzonok. A kis lakások legfontosabb és legnagyobb helyisége a 17,1m2-es lakószoba volt. Ezt egészítette ki, egy 3,77 m2-es fürdőszoba wc-vel, illetve egy 4,62m2-es előszoba, ami „főzőasztalkának" is helyet adott. A főzőasztalka szándékosan csak kisebb, kisegítő jellegű főzésre volt alkalmas, hiszen az étkezés a lakótelep szolgáltatóházán keresztül kívánták megoldani[6]. Szintenként közösségi helyiségeket alakítottak ki: rádió-, tv- és kártyaszoba, könyvtár és fűthető kertre néző műhelyszobák szolgálták a lakók szórakozását.[7]

A szobák bútorozottak voltak. Mindegyikben heverő, pipere- és munkaasztal, szék, karosszék színes huzatokkal és tágas, a „normán felül méretezett" beépített szekrény várta a beköltözőket.[8] Központi fűtés, meleg víz, hűtőszekrény, szőnyegpadló, süllyesztett kád kapaszkodó rúddal, a túlmelegedést jelző villanyrezsó és nővérhívó csengő tette a lakók életét kényelmesebbé és biztonságosabbá.[9] Az öregek háza által nyújtott szolgáltatásokat, a hetenkénti takarítás, a házban lakó, rugalmas munkaidőben dolgozó, szakképzett ápolónő és a helyben rendelő körzeti orvos egészítette ki. Külön díjazásért ebéd is rendelhető volt.[10] Minimális változtatásokkal ezen paraméterek alapján épültek meg a következő évek nyugdíjas házai Budapesten és Tatabányán is.[11]

Az öregek (későbbi nevén nyugdíjasok) háza felépítése mellett felhozott egyik legfontosabb érv az volt, hogy differenciálni kell az idősek számára nyújtott ellátásokat, mivel a korabeli kutatások azt jelezték, túl sok különböző igényű ember zsúfolódik össze, az amúgy is elégtelen kapacitású szociális otthonokba. Ennek következtében a szociális otthonok képtelenek megfelelni a lakóik által támasztott igényeknek.[12] Ebbe a hiányba próbált betörni az nyugdíjasok háza. De a sokféle ki nem elégített igény közül melyeknek kívánt megfelelni az új épület? Másképpen fogalmazva: a nyugdíjasok mely csoportjának szánták tehát a nyugdíjasok háza típusú gondoskodási formát, kiket szerettek volna ezekben az épületekben elszállásolni? Spiró Éva egy interjúban így válaszolt erre a kérdésre: „magányos öregeket, akiknek van becsületes nyugdíjuk, de nincs kivel beszélgetniük."[13]

A hivatalos nyilatkozatok, a korabeli sajtóbeszámolók és a felvételi kritériumok alapján azonban egy ennél részletesebb kép rajzolható meg. Egyrészt egészséges nyugdíjasoknak szánták az öregek házában lévő apartmanokat, hiszen a beköltözés egyik feltétele az orvosilag igazolt önellátás képessége volt. Másrészt jó minőségű ingatlannal rendelkező nyugdíjasokat hívtak az öregek házába, hiszen csak azoknak a jelentkezését fogadták el, akik hajlandóak és képesek voltak egy komfortos, fővárosi tanácsi bérlakást leadni a felvételért cserébe.[14] De még ez sem volt elég, hiszen harmadrészt gazdag nyugdíjasok előtt nyitották meg az öregek háza kapuit, olyan nyugdíjasok előtt, akiknek a nyugdíja 1969-ben egy fő esetén meghaladta a havi 1400, két fő esetén a havi 1900 forintot (később ez az összeg emelkedett).[15] Ez a kívánalom különösen annak fényében sokatmondó, hogy a budafoki öregek háza megnyitásakor, 1969-ben, az átlagos nyugdíj 664 Ft volt Magyarországon.[16] Ezt a magas összeget azzal indokolták, hogy a kezdetben 400, majd 600 Ft-os rezsiköltség ne terhelje meg végletesen a jövendő lakók pénztárcáját.

A korabeli sajtóban kifejezetten pozitív fogadtatása volt az Öregek Házának. A szociális otthonnal szemben a nyugdíjasok háza legfontosabb előnyének az tűnt, hogy lakói megválaszthatják a közösségi életük mértéket. Abban a pillanatban, amikor túlzottnak érzik az interakciók számát, visszahúzódhatnak saját lakrészükbe. Azaz egy olyan lakhatási formáról van szó, mely az új környezet ellenére képessé teszi az időseket arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben megőrizzék korábbi életformájukat. Ezt olyan szabályok is megerősítették, mint a szabad vendégfogadás lehetősége vagy az "itt semmi sem kötelező" tételmondat a korabeli forrásokban. Természetesen a fordított érvelés is megjelent, hogy az öregek háza a legjobb gyógyszer a magányosság ellen, hiszen annak alaprajza, elrendezése "már magában is lehetetlenné teszi az egyén elszigetelődését", mivel a "közlekedő terek nagy része lakótérré változik és a lakások tulajdonképpen egy nagy társalgón keresztül közelíthetők meg."[17]

Ennek köszönhetően mindig volt lehetőség és (közösségi) tér a másokkal való beszélgetésre, időtöltésre. Nemcsak az épület szerkezete, belső terei, hanem elhelyezése is a lakók társasági életét igyekezett erősíteni, hiszen a Spiró-féle nyugdíjas ház és későbbi társai is mindig lakótelepek szerves részeként épültek meg. Az öreg háza kialakításának másik (sokat idézett) előnye, hogy a lakóknak jó életminőségét biztosított az elérhető szolgáltatások mennyisége, minősége és szabadon választható jellege. A korabeli sajtóban megjelent interjúk is azt bizonyítják, hogy a házimunka, a fűtés, a takarítás és igény szerint a főzés gondjaitól való megszabadulás éppen annyi beavatkozást jelentett az idősek életébe, amit még szívesen elviseltek, és nem érzékeltek önállóságuk csorbításaként.[18]

Egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen pozitív vélemények után az öregek háza kísérlete állami részről eredményesnek minősült, és a IV. ötéves tervben több ilyen épület felépítését irányozták elő.[19] Ennek köszönhetően 1976-ban az 1968-as 50 férőhellyel szemben 600 férőhellyel büszkélkedhetett a szociálpolitikáért felelős tanácsi tisztviselő.[20] De nem csak állami részről értékelték eredményesnek az öregek házát, a nyugdíjasok is kedvezően fogadták az ajánlatot.[21] Még 1968-ban, az első sajtóhírek után több mint 3000 jelentkeztek (az 50 helyre!) a Lakótervnél, és – ha hihetünk a sajtóhíreknek – a lelkesedés később sem csökkent.[22]

Természetesen felmerült néhány negatív vélemény is a nyugdíjas házakkal kapcsolatban. Érdekes módon ezek a kritikák nem kívülről, nem a gerontológusok, szociológusok, közgazdászok, építészek részéről érkeztek, hanem mindig belülről, a lakók, a nyugdíjasok szemszögéből fogalmazódtak meg. Az egyik a régi életmód megőrzésének kérdését veti fel. Az életmódhoz szorosan hozzátartoznak az évek során felhalmozott tárgyak. Ezeknek egyik fontos csoportját, a bútorokat nem lehetett bevinni a nyugdíjas ház bútorozott lakrészeibe. Ezt sokan az önállóságok egyfajta korlátozásának (hiszen, ha ki akarnak költözni honnan lesz bútoruk) fogtak fel. Mások viszont azt panaszolták fel, hogy az évek alatt felhalmozott bútoraikat értéken alul kellett eladniuk.[23]

A panaszok egy másik csoportja az újságírói, építészi beszámolókban, leírásokban fontos helyet kapó közösségi terekkel szemben fogalmazódott meg. Egyöntetűnek tűnik a lakók részéről a vélemény, hogy ezek a terek kihasználatlanok, túl sok helyet foglalnak el és rovásukra inkább a privát lakrészek méretét kellett volna, kellene növelni. Ez a visszajelzés a nyugdíjasok részéről azért különösen izgalmas, mert a nyugdíjas házakkal is kapcsolatos életmódkísérlet magját támadja meg. A mosás, a takarítás, a főzés és egyéb házi munkák éppen azért kerültek „társadalmasításra", hogy az egyén életét a közösség felé tereljék és nem azért, hogy a magánteret a közösségi rovására növeljék. Ez a fajta értetlenség, érzéketlenség a közösségi víziókkal szemben nem példa nélküli.[24] Mindenesetre tanulságos, hogy éppen azok fogalmaznak meg kritikát az elképzeléssel szemben, akiket a kísérlet kidolgozói legfőbb célcsoportjuknak tekintettek.

A Spiró Éva által tervezett Öregek Háza ettől függetlenül ma is (több mint 50 év után) eredeti funkcióját tölti be, ami megcáfolhatatlan érv sikeressége és különösen a szükségessége mellett. Magyarországon az időskorúak aránya folyamatosan nő, 2021-ben már elérte a 20,3%-ot. Nehezen vitatható tehát, hogy az a problémahalmaz, amely megoldásának 1961-től Zoltán László és Spiró Éva vezetésével a Lakóterv keretein belül nekiveselkedtek, ma is aktuális. Tapasztalataikra lehet és kell is támaszkodni.

Keller Márkus

[1] A cikk az Idősek lakhatása. Az Öregek Háza a budafoki kísérleti lakótelepen SZÁZADOK 154 : 6 pp. 1233-1254., 21 p. (2020) megjelent tanulmány alapján íródott.
[2] Zoltán László – V. Spiró Éva: Az öregek lakáshelyzete. Magyar Építőművészet (1961) 5. sz. 44-45.
[3] Líra és Logika. Beszélgetés Spíro Éva Ybl-díjjas építésszel. Budapest (1969) 5. sz. 15-16.; Kovács Judit: Éva mérnöknő. Lányok, Asszonyok (1970) 7. sz. 14-15.; Csákváry Margit: A fogadalom. Lányok, Asszonyok (1975) 12. sz. 13.
[4] Csorba Tibor: Építési kísérletezések - kísérleti lakótelepek. Műszaki tervezés, (1972) 1. sz., 34.
[5] Budafokon épül az első öregek háza. Népszava, 1963. december 19.  8.
[6] Szamosi Miklós: Öregek háza a budafoki kísérleti lakótelepen. Műszaki Tervezés. (1968) 8. sz. 16.
[7] Csorba T.: Építési kísérletezések - kísérleti lakótelepek. i. m., 37.
[8] Szamosi M: Öregek háza a budafoki kísérleti lakótelepen. i. m. 16.
[9] Fedor Ágnes: Felépül az első „öregek háza“. Magyar Nemzet 1967. December 30., 5.; Pongrácz Zsuzsa: Házak - nyugdíjasoknak. Budapest (1975) 5. sz. 12-15.
[10] Vándor Pál: Az első albérlők háza Kelenfoldön, az első öregek háza Zuglóban épül. Népszava, 1971 január 24.; Pongrácz Zsuzsa: Házak - nyugdíjasokak. Budapest (1975) 5. sz. 12-15.
[11] Ú.J.: Zuglói lakótelep, „öregek háza“. Műszaki Tervezés, 1971/8. 16.
[12] Heinz E.: A szociális intézetek és gondozottaik helyzete. i. m. 99-100.
[13] Várkonyi Margit: Tatabánya már jelentkezett. Népszava 1969. szeptember 19. 3.
[14] Dr. Dobos Ödön: Nyugdíjasok Háza Budafokon. Budapest (1968) 8. sz. 24.
[15] Vándor Pál: Az első albérlők háza Kelenfoldön, az első öregek háza Zuglóban épül. Népszava, 1971 január 24.; Szenes Imre: Nyugdíjasok háza – több és olcsóbb lakás, Népszava, 1969 február 28.  3.
[16] Dr. Baranyai István – Eiler Erzsébet: A nyugdíjasok számának és ellátásának alakulása. Statisztikai Szemle (1969) 7. sz. 679,; Barta Barnabás: A társadalmi szolgáltatások fejlődése. Statisztikai Szemle (1975) 7. sz. 693.
[17] Szamosi M: Öregek háza a budafoki kísérleti lakótelepen. i.m. 15-16.
[18] Olvasói levél. Magyar Nemzet. 1967. december 3.; Pongrácz Zsuzsa: Házak - nyugdíjasoknak. i.m. 12-15.
[19] Csorba T.: Építési kísérletezések, kísérleti lakótelepek. i.m. 37.
[20] Csizmadia Tibor: Jelentős fejlődés előtt az egészségügy. Budapest (1976) 1. sz. 2-3.
[21]A budafoki nyugdíjas ház lakói (levél a szerkesztőségnek) Budapest (1968) 10. sz. 24.; Olvasói levél. Magyar Nemzet, 1967. december 3.
[22] Miklós Dezső: Első lépések a korszerű gondozási formák felé. Beszélgetés a LAKÓTERV főmérnökével. Népszava 1967.; Ráthonyi János: Öreg-lak. Magyarország. 1970. szeptember 20.
[23] Pongrácz Zsuzsa: Házak - nyugdíjasokak. Budapest (1975) 5. sz, 12., 14.
[24] Az öregek lakásproblémáiról. Az EGB Kollokviumának rövidített anyaga, VÁTI Dokumentációs Osztálya, 1967, 53.

Szerk.: Winkler Márk