Mindenen is túl?

Úgy tűnik eldőlt: megmarad a Körszálló ikonikus kontúrja, a kontúron belül azonban teljesen új konstrukció épül, vasbeton pillérvázas szerkezettel, a mostaninál eggyel kevesebb szintszámmal, ami lehetővé teszi a belmagasság növelését és emeletekként két-három-négy luxuslakás kialakítását. A Körszálló átalakítása kapcsán egy héttel ezelőtt tartott nagyszabású esemény rétegzett és szerteágazó tanulságait Zöldi Anna foglalta össze.

Nagyjából a lehetetlenre vállalkozik az, aki a MÉSZ a MARKET és az OCTOGON közös égisze alatt Szocmodern épületek hasznosítása címmel megrendezett egész napos eseményről alapos beszámolót kíván nyújtani. Elmélet és gyakorlat, számos megvalósult példa illusztrálta a szerteágazó lehetőségeket és szempontokat, amelyek ennek a korszaknak az építészeti hagyatékával kapcsolatban felmerülhetnek. Az érdeklődés óriási volt, az esemény során sokszor emlegetett nyilvánosság láthatóan kulcskérdés, és egyúttal alapvető szakmai érdek – még ha látszólag épp az ellenkezője könnyíti is meg a tervező és a beruházó dolgát. A gyakorlat pedig manapság az utóbbi, a MÉSZ konferenciája így egyértelműen hasznos volt.

Tény, hogy a nyilvános kibeszélés annak köszönhető, hogy egy sajtóhír felkavarta az állóvizet: híre ment, a Körszállót bontani készül az új tulajdonos. A II. kerület ennek nyomán értékvédelmi tanulmányt készíttetett (Branczik Márta – Kovács Dániel, 2024), mivel korábban kerületi helyi védettséget kapott az épület. A gondosan felépített szakmai konferencia erre a felemás helyzetre reagált: elméleti és gyakorlati előadások váltogatták egymást, míg végül elérkeztünk a slusszpoénhoz, a Körszálló telkén megvalósuló projekt bemutatásához, és az ennek kapcsán rendezett panelbeszélgetéshez, amelyen már a beruházó képviselője is részt vett. Bár az Építészfórum oldalán az esemény másnapján azonnal megjelent a tervező KÖZTI közleménye, nem árt a prezentáció nyomán néhány dolgot pontosítani.

A komplexumot (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban emlegessük úgy, ahogy a projektgazdák, Körszállóként) – mind a tornyot, mind a teraszos lepényépületet – teljesen elbontják, és többé kevésbé a mostani kontúrokon belül, az eredetire emlékeztető homlokzatképzéssel új konstrukció épül. A beruházói döntés oka, hogy a hengeres torony szintmagassága nem teszi lehetővé a korszerű igényeknek megfelelő kialakítást, vasbeton szerkezete pedig a vizsgálatok szerint nem tűri az átalakítást, és nem ad teret a szabad alaprajzi formálásnak. A korlátok a tervezett funkcióból adódnak, az épületben ugyanis magas színvonalú lakásokat alakítanak ki, szintenként két-három-négy darabot. A beruházó által hivatkozott tanulmányok azt mutatták ki, hogy a szálloda-funkció itt nem térülne meg. Korábban volt szó arról, hogy elit kollégiumként hasznosítják, az utóbbi években diákszállóként is működött, de jelen állapotában inkább turistaszálló volt, amit a beruházó közlése szerint a környéken lakók nem néztek jó szemmel. A bemutatott alaprajzok hosszas tanulmányozására nem volt mód, de úgy tűnt, hogy a szabályos kör alaprajz még a szerkezet teljes bontásával is erős kötöttséget jelent. Kicsit elébe vágva az eseményeknek, megjegyzendő, hogy a legtöbb elhangzó kritika a funkciót bírálta, valamiféle közcélú hasznosítás ideáját számon kérve. Való igaz, hogy Buda urbanisztikailag kiemelt pontjáról van szó, ahol a közösségi funkció nem lenne ördögtől való, ehhez azonban mindenképp állami, fővárosi, vagy önkormányzati támogatásra és akaratra, illetve szabályozásra lenne szükség. A Körszálló azonban magántulajdon, tehát itt a megtérülés szempontja dominál, nagyon leegyszerűsítve az építtető azt csinál, amit akar. Itt nyomban felvetődik a következő, szintén többek által megfogalmazott aggály, a szigorú szakmai értékrenden alapuló szabályozás hiányosságai. Az értékvédelmi tanulmány igazán visszafogott javaslatokkal élt, azonban ezek közül a bemutatott és az Országos Tervtanács által jóváhagyott tervek alapján egy sem látszik megvalósulni.

e kontúron belül azonban teljesen új konstrukció épül, vasbeton pillérvázas szerkezettel, a mostaninál eggyel kevesebb szintszámmal, ami lehetővé teszi a belmagasság növelését. A henger körül minden szinten keskeny erkély húzódik majd körbe, (nem volt világos a bemutatott rajzokból, hogy ez a meglévő kontúron belül, a homlokzat visszahúzásával, vagy a henger átmérőjének növelésével történik), a torony karakteres csíkozását a körbefutó erkélykorlátok hivatottak visszaidézni. A korlátok anyaga üveg, mögötte áttört burkolattal, a homlokzat pedig teljes egészében, padlótól mennyezetig üvegezett. A nyílászárók eltolhatók, így a szobák összenyithatók a keskeny terasszal, a telek legnagyobb értéke, a panoráma csúcsra járatva érvényesülhet. A hatalmas üvegfelületek árnyékolásáról nem esett szó, de nyilván megoldandó. A lepényépület eredeti, teraszosan lelépcsőző nyersbeton tömbjeinek elbontását a mélygarázs építése indokolja. A telek domb felőli oldala irányából megközelíthető 4 szintes garázsban 160 autó számára lesz hely, felette wellness funkciókkal kiegészített zöldtetős terasz, illetve lapostető készül. Az utca felőli tömegbe üvegezett homlokzattal étterem kerül. Az épület előtti parkolót megszüntetik és parkosítják, a szálló mellett a dombra vezető lépcső megújul. A tervezők többször hangsúlyozták, hogy az ikonikus formák megtartásával az eredeti tervező, Szrogh György szellemi hagyatékának megőrzése volt a céljuk. Hogy ez mennyiben sikerült, abban nem alakult ki konszenzus sem a jelenlévők között, sem a tágabb szakmai közvéleményben. A “teljesen elfogadható megoldás"-tól, a “kreatív átalakítás elmaradása miatt kihagyott építészeti ziccer"-en át, az “épület beton szerkezetének elpazarlása"-ig széles skálán húzódnak a vélemények.

Az, hogy a szakmát erősen foglalkoztatja a kérdés, tükröződött abban is, hogy a másnap zajló MÉSZ Nemzetközi Építészkongresszus szüneteiben is szóba került a Körszálló; maga a kongresszus egyébként éppen az adaptív hasznosítás, a kis beavatkozásokkal létrehozott minőségnövelés külföldi jó példáit sorakoztatta fel. A Körszálló kapcsán életre hívott rendezvény viszont az elméleti kitekintésen túl a hazai gyakorlat példáin keresztül tematizálta a kérdést.

A beszélgetés első sorban a jövő számára szolgált tanulságokkal, felszínre kerültek a legfontosabb szempontok: a szakmai nyilvánosság, illetve a szakmai értékrend tisztázásának igénye, a korrekt, politikafüggetlen szabályozás, és a mindennek alapját jelentő oktatás hiányosságai, valamint a szociális és urbanisztikai szempontok, a magánbefektetői és közösségi érdekek harmonizálásának lehetősége és korlátai.

Az elméleti előadások – jellegüknél fogva – elfogulatlanabbul tudtak szempontokat kínálni a mérlegeléshez. Haba Péter az ipari építészet hagyatékának kapcsán amellett érvelt, hogy egy ipari épület nem csak és nem feltétlenül az eredeti anyagi mivoltában védendő, hiszen ezeket a csarnokokat eleve a változó technológiák rugalmas befogadására tervezték, karakterükhöz az efemer, alakítható, bővíthető esztétikai jelleg hozzátartozik. Sok esetben maguk a tervezők sem tekintették őket örök értéknek. A gyártástechnológia és az ennek megfelelő szerkezet létrehozása volt az elsődleges, az esztétika az építész karmesteri szerepének sikerességén múlt. Másrészt maga az ipari múlt a kutatásra és megőrzésre méltó, védendő érték, amely mind fizikai, mind szellemi értelemben túlnyúlik az adott épület fizikai kontúrjain. Az ipari hagyaték kezelése tehát élesen felveti az alapkérdést: a közelmúlt épületei esetében mi a védendő érték: az anyag, a szerkezet, a forma/karakter vagy a szellemi tartalom?

Kovács Dániel előadása a korszak modern építészetének szakmai terminológiáját vizsgálta. A szocmodern kifejezést – bár az gyorsan átment a köztudatba, a szocreáltól megkülönböztetendő, a háború utáni modern épületek stílusát – alapvetően hibásnak tartja, hiszen nemzetközi jelenségről van szó, amely nyugaton és keleten egyaránt hasonló házakat eredményezett. A szocializmusra utaló előtag viszont nyugatról érkezett, és a keleti blokk építészetének pejoratív kontextust kölcsönöz, eleve lesújtó értékítéletet sugall: a lepukkantság és a silány minőség szinonimája lett. A hazai átpolitizált építészeti közegben a művészettörténész szakember óva intett a politikába ágyazott építészetkép meggyökeresedésétől, és a nemzetközi trendekhez csatlakozó hazai gyakorlat hangsúlyozását tartaná kívánatosnak. E korszak építészetének szakszerű kutatása és népszerűsítése lehet a záloga a lekicsinylő szemlélet megváltoztatásának, ezt célozzák többek között a Kortárs Építészeti Központ hazai és nemzetközi projektjei, illetve a 2021-es Velencei Építészeti Biennálé Othernity című kiállítása, melynek Kovács Dániel mellett a Paradigma Ariadné tervezői voltak a kurátorai. A KÉK projektjeiről Klaniczay János, az Othernity kiállításról Csóka Attila Róbert társkurátor referált az eseményen. Mindkét előadás a nyilvánosság és kommunikáció szerepére hívta fel a figyelmet.

Csóka Attila az oktatás fontosságára is kitért, felidézve, hogy az első budapesti „bontási balhé", a belvárosi Chemolimpex székház eladása idején egyetemistaként egy szót sem értett az egészből, és fogalma sem volt, kicsoda Gulyás Kefi, akit az idősebb generáció áhítattal emlegetett. A generációs szakadék azóta csak mélyült, illetve kiegészült egy újabb árokkal, amely a piacról megélni tudó/kénytelen irodák, és az elvek mentén bírálatot megfogalmazó szakmabeliek között húzódik. A rendszerváltás után a szakmapolitikának kifejezett célja volt, hogy megfékezze az elszabadult befektetői érdeket, és a szocializmusból örökölt reflexekkel egyfajta társadalmi hasznosság irányába terelje a szakmát, formálja a települések alakulását. Úgy tűnik, ez azóta sem sikerült, nincs hatékony szabályozás, az eredmény a beruházó kultúráján múlik, a versenyhelyzet pedig sokszor megkérdőjelezhető kompromisszumokra kényszeríti a gyakorló irodákat. 

Tima Zoltán a Körszálló bemutatása kapcsán azzal érvelt, hogy mióta világ a világ, az építtető határozza meg, hogy mire költi a pénzét, így volt ez a Mediciek idejében is. Ha az érvelést elfogadjuk, egyértelmű, hogy a befektetői, döntéshozói réteg edukálása eleme az örökségvédelemnek, kérdés, hogy jelenleg erre az építész szakmának milyen lehetőségei vannak. Az utóbbi idők történései, bontásai és építései erősen megkérdőjelezik a szakma lobbierejét. Miközben a legfiatalabb generáció számára a nem-építés, a mérsékelt beavatkozások, a szociális szemlélet magától értetődő, a piacra lépve hamar érkezik a felismerés, hogy a befektető kulcsszereplő, aki teljesen más logikával közelít az építéshez. Így - bár naivitásnak, a szocializmusból örökölt reflexnek tűnhet - nem haszontalan egy építész-szakmai rendezvényen hangsúlyozni a társadalmi szempontok fontosságát, ahogy itt is megtették főként az idősebb kollégák, kivívva ezzel a fiatalabbak rosszallását, akik a beruházóval való jó viszonyt féltik a “siránkozó építész szakmától". Utóbbi álláspont is érthető, azonban a kritika nem feltétlenül akadékoskodás, és abban valószínűleg nincs vita a szakmán belül, hogy hosszú távon a beruházónak is a magas minőségű építészet az érdeke, szemben a divatos megoldásokkal. A kompromisszum keresése és ebből adódóan egy-egy projekt építészeti minősége egyéni stratégiákat feltételez, de egyértelműen hiányzik a közbülső láncszem, az elfogulatlan építészettörténeti kutatáson alapuló szakvélemény ereje, és az erre épülő korrekt és független szabályozás, amely támpontot jelentene építésznek és megbízónak egyaránt. A rendezvény kevésbé elegáns mozzanatai voltak azok, amikor a kollégák egymáson kérték számon azt, amit a maguk projektje esetében magától értetődően helyesnek tartottak.

Pedig pusztán elvi alapon és a fentiek fényében semmivel nem felháborítóbb Zalaváry Lajos Átrium Hyatt szállodájának a MÉSZ által kifogásolt átalakítása, mint a Szrogh-féle Budapest szálló elbontása. Mindkét projekt felveti a már sokat emlegetett „mit is védünk" kérdését. Míg az előbbi anyagában a teljes szerkezetet megőrzi és arra aggat új ruhát, az utóbbi anyagában megsemmisíti, és valami hasonlóval helyettesíti az eredetit. Nincs olyan érvényes konszenzusos értékrend ma a hazai építészetben, amelynek alapján a kettőt mérlegre lehetne tenni. Egyéni, eseti megoldások vannak, a tervező és beruházó viszonyának alakulásán múlik a végeredmény, ahogy egyébként új építés esetén is. A közelmúlt épületeinek kezelését érzelmi, indulati alapon közelíti a szakma, és szigorúan megtérülési alapon a megbízó, a nyilvánosság felé pedig jól hangzó panelekkel kommunikál minden érintett.

A beavatkozások jellegét és mélységét befolyásolják az épületek szerkezeti adottságai, városképi pozíciója, az eredmény megítélését pedig az építész szakma viszonya az adott esetben sokak által tisztelt, még személyesen is ismert eredeti tervezőkhöz. Nincs meg a kellő időtáv az építészettörténeti  kanonizálódásukhoz, ugyanakkor a szellemi kánonnak az emlékezet révén ezek a házak élő részei. Ebből a szempontból érdekes példákat hozott Pleskovics Viola előadása, aki a manapság divatos visszaépítések gyakorlatától indulva azt mutatta be, hogyan működik a visszaépítés a modern építészet darabjainak esetében. Bármilyen meglepő, nemcsak az ismert építész-nagyságok ikonikus házait reprodukálják (ld Mies van der Rohe Barcelona-pavilonja), a Lengyelországból, illetve Prágából hozott példák átlagos, de helyi értékkel bíró városi épületek újjáélesztéséről szóltak. Az előadás ugyanakkor arra is rámutatott, hogy sokszor az építészettörténeti szempontból kiemelkedő, kritikán felül védendő modern alkotások – például Saarinen Helsinki főpályaudvara – számára is nehéz értelmes, működő funkciót találni.

A közelmúlt építészeti hagyatéknak elfogulatlan kezelését az is nehezíti, hogy jól-rosszul, de még élő, kortárs funkciójú házakról van szó, amelyekkel szemben megengedőbbek vagyunk, mint a nagy régiségértékkel bíró, a maguk korában esetleg kevésbé kvalitásos építészettel szemben. A modern építészet hagyatékának esetében a régiségérték, ami a „valódi műemlékek" számára építészeti kvalitásuktól függetlenül rangot ad, nem értelmezhető. Ezeket a házakat használjuk, vagy legalábbis használni szeretnénk, és ez felülírja a mindenáron megtartás szempontjait. Pleskovics Viola zárásképp Szrogh Györgyöt idézte, aki a MÉMOSZ székház felújítása kapcsán fogalmazta meg, hogy az összetett feltételek között mindennél fontosabb, hogy

A MÉSZ konferenciáján felsorakoztatott példák mindegyik változatra mutattak érvényes megoldásokat. A Népstadion / Puskás Aréna (Skardelli György, KÖZTI) esetében a szinte teljes bontást statikai szempontok indokolták, de a végeredmény kétségtelenül hitelesen idézi meg az előzőleg ott állt épületet. A hajdani Államigazgatási Főiskola épületének átalakításakor (Kis Péter, PLANT – Atelier) az építtető kénytelen volt a szerkezetből és a belmagasságból adódó kompromisszumokat vállalni, a megtartott szerkezet azonban alkalmasnak bizonyult egy korszerű igényeknek megfelelő térstruktúra, és egy merőben új, de a mai ízlésnek jobban megfelelő homlokzat befogadására. Az épület használati értéke növekedett, az eredetivel határozott döntés alapján semmiben sem rokon külső megjelenés megítélése már nem az örökségvédelem tárgykörébe tartozik, építészetkritikai feladat. A Láng Művelődési ház felújítása (Archikon) hibrid megoldás a megtartás és megújítás skáláján. Az 1932 óta folyamatosan élő közösségi központ 1970-es állapotát tervező Tokár György még élt a felújítás során, az Archikon tervezői vele folyamatosan tudtak konzultálni, és maga is elégedett volt a végeredménnyel. A tervezői döntések alapja egy előzetesen elkészített értékleltár volt, ennek nyomán felújítva megtartották a nagyterem kiváló akusztikát biztosító paneljeit, a terem korszerűsítéséből eredő akusztikai romlást pedig az alaprajzi geometria kis változtatásával kompenzálták. Az elengedhetetlen hőtechnikai megújítás következményeként az eredetileg háromféle, eltérő megjelenésű – téglaburkolatos, vasbeton kéregpaneles és függönyfalas – tömegből álló épülettest egységesen piros téglaburkolatot kapott, amelynek felülettagolása visszautal az eredeti struktúrákra, finoman idézve a hetvenes évek architektúráját. A felújítás tehát szakmai szempontok alapján mérlegelve döntött az anyagában és pusztán szellemiségében megőrzendő részletek felől. Ugyanezt az elvet követi az Archikon által bemutatott másik, még tervezés alatt álló munka Nyárádszereda főterén, a tipikusan hetvenes évekbeli kultúrház megújítása is. Az Átrium Hyatt /Sofitel (Bánáti + Hartvig Építésziroda) esetében a ház gondolati magja, az átriumos térszerkezet, és maga a tartószerkezet is anyagában megmaradt, de az építtető a turisztikai brand igényeinek megfelelő, az eredetire nem utaló kortárs homlokzati megjelenést kívánt a tervezőktől. Ha eltekintünk az eredeti tervezőhöz, Zalaváry Lajoshoz fűződő szakmai tisztelettől, és csak a régi és az új ház esztétikáját, városképi illeszkedését vizsgáljuk, nem egyértelmű, hogy a készülő újat el kell marasztalnunk (az építészfórumon korábban bemutatott tervekhez képest a homlokzat módosult). A kérdés csak az, hogy egy olyan alkotó esetében, akit a szakma egy még aktív része Mesterének tekintett, el lehet-e, el tudunk-e ettől tekinteni. Ugyanez igaz azonban a Körszálló esetében is, az elv nem, pusztán a hasonlóság mértéke különbözik, utóbbi azonban nem építészeti, és még kevésbé örökségvédelmi kategória.

A bemutatott példákban közös, hogy egyik ház sem volt műemlék, tehát kizárólag a tervező és építtető megegyezésén múlt a végeredmény. Belátható, hogy ez egyben probléma is, mert ha időben műemlékké nyilvánítottak volna Budapesten 15 kiemelt későmodern épületet – ahogy ez Angliában már megtörtént a 90-es évek óta – akkor azt a néhány házat lehetne szabályozottan védeni, a többi sorsa pedig alakulhatna az egyéni döntés és ízlés, az aktuális körülmények szerint. Az építész viszont sok esetben elveszett, nincs egységes kánon és szabályozás a háború utáni épületekre vonatkozóan – ezt hangsúlyozta a bemutatott épületek közül egyedül műemléki státuszt élvező MÉMOSZ székház példaértékű felújítását és bővítését bemutató Tiba Stúdió vezető tervezője, Király Zoltán is. A Városligeti fasor sarkán álló épület bizonyos értelemben „könnyű eset", hiszen minden kétséget kizáróan időtálló építészeti minőséget képvisel, látszólag egyértelműek az értékvédelem szempontjai. Az öt kiváló építész (Gádoros Lajos, Perczel Károly, Perényi Imre, Preisich Gábor, Szrogh György) tervei alapján megvalósult épület a két világháború közötti nemzetközi modernizmus legutolsó, már a háború után megvalósult hazai példája, mely a hiánygazdaság körülményei között, a tervezéssel párhuzamosan épült. Az építészeti szemlélet időbeni változását, relativitását jól jellemzi, hogy a kezdődő szocreálban szinte felépülése után azonnal negatív, kerülendő példává vált. A helyzet paradoxona, hogy 1999-ben, az utolsó még élő tervező, Szrogh György életében műemlékké nyilvánították – vele a felújítás során sokat egyeztettek a tervezők, de a műemlék státusz az eredeti tervező esetleges változtatásai ellen is védte a házat. Király Zoltán kiemelte, hogy bár a modernizmust beemelték az építészettörténeti kánonba, a tervezők számára nincs jól szabályozott örökségvédelmi támpont a modern épületek felújítása során, és eleve kétséges, hogy a hagyományos műemlékvédelem szempontjai alkalmazhatók-e a „lakógép"-ek esetében, amelyeknek lényege a mindenkori igényeknek megfelelő működés, azaz a változások követése. A MÉMOSZ székház felújítása két ütemben, először 1999-2002 között, majd 2019-24 között történt, és az útkeresés, a szemlélet változása jól leolvasható az épületről. Kérdés, ki segít az építésznek, hogy térben és időben tájékozódjon.  A helyzet komplexitását jól leírja, hogy az építészettörténészek épp arra panaszkodnak, hogy a tervezők kevéssé veszik figyelembe a társszakmák – műemlékesek, építészettörténészek – véleményét. Az épületfelújításokat bemutató előadásokban rendre nem jelölik meg például a műemléki kutatót, ahogy ez ebben az egyébként kiváló előadásban sem hangzott el.

A beszámoló zárásaként engedtessék meg egy személyes gondolat. A Szrogh György által a MÉMOSZ székház kapcsán felvetett szakmai szempontú értékanalízis fényében talán nem túlzó vélemény, hogy bár a Körszálló esetében ikonikus formáról, és a nyersbeton esetében merész anyagválasztásról van szó, ennek az épületnek a valódi értéke és üzenete az az építészeti bátorság, amellyel a tervező az adott helyen, az adott időben élt. A korszak értékrendje és az építtetői szándék az épület születésének idején egyértelműen elvárta, hogy markáns jel szülessen. Szrogh, aki hitt a modern építészet létjogosultságában és nem kételkedett annak értékeiben (és nem utolsó sorban tehetséges szakember volt), a megbízói támogatás birtokában élt a lehetőséggel. Ennek a merészségnek köszönhető, hogy ez a ház ikonná, sőt kedvelt objektummá tudott válni még a laikusok szemében is, akik amúgy nem rajonganak a szocializmus idején született házakért. Mai urbanisztikai szemléletünk mentén soha nem pottyantanánk a villanegyedbe, a hegyek lábához ilyen feltűnű, a környezetével a kontraszt révén kommunikáló épületet. De vajon ok ez arra, hogy elbontsuk, ahogy egyes kollégák üdvösnek látnák? Vagy éppenhogy a megőrzését indokolja? És ha az utóbbi, mit kellene megtartani? A látványt, ahogy a bemutatott terv teszi, vagy magát az eredeti épületet? Mit tenne maga a tervező ebben a helyzetben? A rengeteg kérdést érintő egész napos esemény nem hozott egyértelmű válaszokat, de hosszú évek óta az első olyan rendezvény volt, ahol valódi kérdéseken volt alkalma a szakmának gondolkozni. Kár, hogy a nézetek ütköztetésének ürügyéül szolgáló épület, a Körszálló sorsára ez már aligha lehet hatással, a tervek engedélyezési eljárás alatt állnak, mindenen túl vagyunk.

Zöldi Anna

Szerk.: Borenich Levente